Megárad a Megin folyó
Részlet Bölecz Béla: Elsodort falevelek c. könyvéből
 

Még a fapiac összeomlása előtt, a hetvenes évek végén a divízió tovább akart terjeszkedni. A sziget nyugati oldalán, a Megin folyó völgyében volt százhúsz ezer hektárnyi erdőkészletünk, melyből negyvenezer hektár gazdaságosan kitermelhető volt. Ez alkalommal helikopterrel bevitettünk négy mérnököt, hogy részleteiben felmérjék, az infrastruktúrához (barakktábor, a dump -­ ahol a rönkbálákat vízrebocsátják, főútvonalak stb.) szükséges terepet. A folyóban egy égerrel benőtt sziget mellé szálltak le, ahol  a sátortáborukat mindjárt fel is ütötték, nem gondolva arra, hogy ez a nyugati partvidék, ahol egy éjszaka a folyó szintje még két métert is emelkedhet. Az egyik este sötét felhők gyülekeztek a hegyek gerincénél és amikor embereink lefeküdtek, már ömlött az eső, de senkinek sem ötlött  eszébe, hogy a folyó szintje néhány óra alatt pár métert is emelkedhet. Ők csendben elaludtak – majdnem örökre!

Valamikor éjfél után, álmukból arra ébredtek, hogy elszabadult a pokol: a sátrukat sodorta a víz, a légzsákjukról lecsúszott a hálózsák és ők fuldokolva igyekeztek szabadulni a sátor börtönéből, közben sodorta őket a víz. Teljes sötétségben valahogy kitaláltak a sátorból, de őket is menthetetlenül  vitte a víz, hol a víz alatt, hol felette, ők vergődtek, csak néha érte lábuk a folyó fenekén lévő nagyobb sziklatömböket. Aztán egy szigetre sodródtak, a lábuk alatt újra biztos talaj volt. Kimásztak a vízből, fogalmuk sem volt, hol voltak, csurom vizesen, remegve várták a hajnal hasadását. Senki sem tudott egymásról, nem tudta egyik sem, hogy mi lett a másikkal.

Végre hajnalodott és akkor hívták egymást. Nem volt sok remény. A folyó hangos morajától alig lehetett hallani egymás hívását. A sziget távoli részéről végre jelentkezett egy remegő hang, majd egy másik, és egy másik. Legalább élve maradtak! Összegyűltek, félig mezítelenek voltak, remegtek, a folyón leáramló szél elől sem tudtak menekülni. Az állapotuk kilátástalannak látszott. A folyó tovább tombolt, habár az eső elállt. Az elsodort táborukhoz vissza sem tudtak menni, dehát abból sem maradt semmi, valószínű a rádió-adóvevőjüket is elsodorta a víz. Ők itt hipotermiában, vagy éhen elpusztulhatnak! Volt, amelyiken csak egy gatya volt.

Aztán a felhők töredezni kezdtek, végre a nap is kibújt és egy bokor védelmében szárították magukat. Órák múlva észrevették, hogy a folyó apadni kezdett és amilyen gyorsan jött az ár, olyan gyorsan el is apadt. Ahogy átnéztek az apadó folyón, látták hogy itt fehérlik, ott sötétlik valami a folyó kavicsos partján. A nap már delelőn volt, amikor visszavergődtek a szétrombolt táborhelyükre. Megtalálták messze lent a partra vetett, összetépett sátraikat, benne a légmatracot, hálózsákot és a nedves ruháikat. A kövek közt a rádió-adóvevőt, egy-két doboz konzervet is találtak. Kezdtek reménykedni.

Az egyik nadrág zsebében öngyújtót találtak, ami még működött, sajnos, a rádió-adóvevőjük felmondta a szolgálatot. Estére már viszont volt a megszakadozott sátrakból fedél  a fejük felett, a  napon, illetve a tűz mellett száradtak a hálózsákok. Pár nap múlva, mivel hívás nem jött a megbeszélt időben, kijött a helikopter és kimentette a hajótörötteket.
A nyugati  partvidékre került  kezdő erdőmérnökök sorsa sohasem volt irigylésre méltó. Az az embertípus, akiben nincs egy kis kalandvágy valószínűleg nem sokáig marad a helyén. A field engineer-ek, akik a terepen dolgoznak, szinte naponta találkoznak kihívásokkal, nem csak a szakmájukon belül, hanem a fizikumukat és lelki alkatukat illetően is. A távoli, elszigetelt helyek teljes embereket igényelnek, akikben a kitartás túlbuzog, mert szorult helyzetben teljesen magukra vannak utalva. Az esős vidék, a dzsungeles meredek, sziklás hegyoldalak nem csak veszélyt jelentenek, hanem a kitartást is megkövetelik, mert edzett idegekre van szükség ahhoz, hogy nedves ruhában, szutykos bakancsban egész nap türelemmel végezze a mérést és nem egy esetben a bokorvágást, ha a látása akadályozva van! Ugyanakkor felemelő az az érzés, amikor a munkája nyomán a vadonban megjelenik egy sima, járható út, egy szakadék felett átívelő híd, vagy a dekadens (pusztuló) öreg erdő helyén az egészséges fiatalos állomány, a vadvilágról nem is beszélve: az őzek szinte robbanásszerűen elszaporodnak, a baribál medvék és a szarvasok száma is megnövekszik, az énekes madarak is betelepednek. A dekadens őserdő sötét és rideg, faunája gyér. Egy jól kezelt növekvő erdő nem csak oxigénnel dúsítja a levegőt, hanem változatosabb életteret biztosít mind a faunának, mind a flórának.