Március idusán

Volt a XIX. század, majd a XX. és közben besétálunk a XXI-edikbe, de ama világszabadság, amelyet Petőfi nemcsak megálmodott, hanem amelyre az életét is feltette, még mindig nem ért rá arra, hogy megvalósuljon. Pedig 1848. március 15. óta rettenetes súlyú évtizedek múltak ki – diccsel ritkán – többnyire gyalázatosan, véres nyomokat hagyva maguk után.

Március 15. még mindig a legfényesebb csillagként ragyog az újkori magyar történelem egén, fénylik egészen máig, áttör Taszáron, bevilágít a moldvai csángók ablakain és Pozsonytól a délvidéki Zomborig mindenkinek mutatja múltunkat. Romantikája van, lelket-szívet megmozdító ereje van ennek a dátumnak, és a diktatúrák nemeréi hiába fújtak rá fagyasztó csendet, mégis megmaradt örök fiatalnak. Mert fiatalok, a márciusi ifjak kényszerítették ki Pest utcáira a füstös Pilvax falai közül és állíttatták hadrendbe a hetivásárra szándékozott néptömeget. És kibontották a zászlót, Kossuth zászlaját. Micsoda lázas éjszaka előzhette meg azt a cselekvő, esőverte reggelt! Hiszen tudjuk, a bécsi forradalom hírét felajzott kedéllyel tanácskozták meg előző este Vasvári Pálék. Tudjuk, hogy az alig tizenhét éves Vajda János kamaszos lendülettel a vitatkozókra zárta az ajtót, kényszerítve őket, hogy hozzanak immár döntést a felvirradó napra. Azt is tudjuk, hogy miközben Szendrey Júlia remegő büszkeséggel varrta lánglelkű férje gallérjára a háromszínű kokárdát, Laborfalvi Róza pedig Gertrudis szerepét ismételte a nemzet nagy előadására, addig két férfiú, a szelíd, ábrándos Jókai tizenkét pontba sűrítette, hogy “Mit kíván a magyar nemzet,” és a lobogó tekintetű Petőfi Sándor ennek lírai változatát, a Nemzeti dalt komponálta. Forrongó éjszaka lehetett, amelynek hevétől kigyulladtak a szunnyadó, halottnak hitt indulatok, és elindult a nép.

“A kiáltvány készen volt, siettünk ki az utcára,” emlékezett később Jókai. “A többit úgyis untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt az emberlavina. Milyen szónoklatokat tartottunk a piacon. De nem elég a beszéd, tenni is kell valamit. Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele. A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a Talpra magyart kinyomtatjuk cenzor engedelme nélkül.

Azt a jelenetet – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapokat kézről-kézre adták. Szabadság! Szabadság! Te első napsugara egy új, jobb századnak. Délután özönlött az utcára a munkások tömege, valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: Szabadság, egyenlőség, testvériség! S a zászló olyan csodalény, mely mindig előre akar menni. De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda megyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára. A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították, s a nagy színházban ingyen előadást tartottak: Bánk bán lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petúr jámbor oppozícióját végighallgatni. Neki a 'Talpra magyar' kellett. Mit lehetett tenni. II. Endre fényes udvarának, Bánk bánostul, királynéstól félre kellett állni. Egressy Gábor egyszerű attilában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett, s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét. Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszószemélyzet elénekelte a Szózatot. Ennek is vége lett. Mit adhatunk még? A zenekar rázendítette a Rákóczi rohanót. Ez gyújtott – de nem oltott. Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól. Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról: Éljen Táncsics! S arra az egész tömeg rázendített egyszerre: Lássuk Táncsicsot!”

Vajh megérintené a nemzet szívét a nemzeti öngyilkosság ellen harcot hirdető Torockai László és ifjú csapatának példája, hogy az új évezreddel jellemben ne elsorvadjunk, hanem újraerősödjünk – magunk és a világ csodájára!

Dancs Rózsa

(Torockai László a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke. - Szerk.)