Szeretem a cigányzenét...
 

A mulatásból sosem elég, mondja rengeteg sok magyar nótánk egyike. Ez a műfaj kivétel nélkül mindenkiben benne él, bánatunk-örömünk egyik legszebb gyógyírja. A magyar nótásvilág akkora világbirodalom, hogy abból szépen merített nem csak a szomszédos népek mindegyike: Liszttől, Sarasatetől - Brahmsig meg Dvorzakig, még sorolni is gond, hogy hány hatalmas zeneművelőt ihletett a magyar nóta.

Napjainkban mintha sorvadna. Éltetőik, a prímások, alig lelhetők fel Magyarországon. Még a nyolcvanas években is több száz cigányzenés hely működött az országban, jelenleg Budapesten is egy kézen meg lehet számlálni azokat a helyeket, ahol rendes összetételű cigány-zenekar játszik. Nehéz megértenem a dolgot, mert az Amerikából eredő rock zene ellenére magában Amerikában a Country meg Blue Grass minden modern hatás mellett is egy roppant népszerű zenei műfaj.

Fájón nosztalgiás visszatekintésem arra késztet, hogy elmondjak olyan megtörténteket, amelyek nemcsak elkísértek életemben: szerves részévé váltak énemnek, velük élek, velük szállok ki a földi utat követő világba.

l954-et írtunk. A nagy bajuszos már egy jó éve kimúlt, utána még a behemót Szovjet Birodalom is mintha lazulgatni kezdett volna. A szovjetnek odadobott kis Kárpátaljánk népének először engedték meg, hogy az aknás határ által kettévágott családok, rokonság újra összeölelkezzen, kibőgje magát egymás vállán. Az anyaországból kiküldött hivatalos küldöttségek némelyike már nem utazott egyenesen Moszkvába. Egy-két napra megállhattak Ungváron, Beregszászban, Munkácson. Egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy Beregszászban a volt megyeháza nagytermét kezdik kialakítani nézőteres színpaddá.

Hülye titokzatos világról van szó, még a melósoknak is tiltva van, hogy valamit is mondjanak a népnek. Jómagam másodévfolyamos vagyok Ungváron, havonta ha kétszer tudok hazaugrani nevelőanyámhoz Beregszászba. Huszonegy évesen viszont az ember még a muszka komcsi világban is a tetőn érzi magát. Haverok, miegymás révén már tudom is, magyar cigányzenekar lép fel a megyeházán. De ha én tudom, tudja a nép is. Jegyet kapni a fellépésre viszont nem lehet. A zenekar holnap lép fel, a város központjában a megyeháza körül viszont lépni nincs hova annyi a nép. Itt van a járás magyarja, de vannak még 200 km-ről, Rahóról is. A rohadt KGB meg rendőrség kimondottan tele gatyával jár. Az ő munkarendjük a sunyi éjjeli elhurcolás. Ők ezzel nem tudnak mit kezdeni. Több értelmiségivel együtt nekem is erősen udvarolnak menjek, beszéljek az emberekkel.

Nem részletezem, mert nem ezt akarom elmondani. Mondtam nekik, úgysem tudtok mit csinálni, rakjatok ki az út másik oldalán levő Promenád Parkban padokat meg hangszórókat, és hagyjatok nekik békét. Mészáros Tivadar személyében először láttam nemcigány prímást.

A zenekarnak volt két brácsása, gordonkása, cimbalmosa, klarinétosa, bőgőse. Hihetetlenül szép muzsikát csináltak. Abban a zsúfolt megyeházi teremben minden ablak nyitva volt, az élő és kiéhezett magyar muzsika viszont olyan mélyen megilletődött szomjúhozást teremtett, hogy ott másról nem volt szó csak arról: csináld prímás, játszd az életünket, most van adva, ne hagyd abba!

És a prímás csinálta. Több mint két órája játszik, végülis meghajol, elnézést, pihenést kér. Engedik. A szünetben viszont egyetlen egy ember nem mozdul a helyéről. A levegőben az van: jó, pihenjen, de jöjjön vissza!

Visszajön. De nem egyedül, egy kis pöttömnyi legényke követi, apró, olyan 8-9 éves gyerkőc, hegedűvel, kis piros csizmában, piros-aranyos-fekete mellényben, meghajol az apja mellett, az öreg meg átengedi neki a zenekart. A gyerek ráhajol a zenekarnak, jól meghúzza a gé meg dé húr tercét, a bőgős, cimbalmos előrehajolva mered a gyerekre, az meg rányomja a hallgatót, hogy:  Ha én egyszer hinni tudnék két szemed tüzének...

Tudom, hogy mindenki üvölteni akart a gyönyörtől, abban a helyzetben volt viszont egy akkora mély és kínosan gyönyörű lélegzet, hogy attól az ablakok is megmozdultak. A gyerek meg húzza, hatalmasan cifrázza. Megcsinálja a pacsirtát is, majd a Monty csárdással száll ki. Ezt a gyereket nem enni kellett, ezt a kölyköt a nép orvosságnak szívta föl, ezzel a gyerkőccel én azóta is járok magamban.

Mondjam a tapsot is? Ott, akkor, Beregszászban nem erről volt szó. Ott a járás megannyi magyarja még a tapsra sem tudott fölszabadulni. Hihetetlen illemmel és roppant fegyelemmel tapsoltak is, de az ő imájuk azt mondta, csináld még, prímás! Csináld, mert enélkül élni nem lehet, ez a muzsika belénkmegy és éltet, nekünk élni enélkül csak egy létezés. Ott a prímás, visszaveszi a zenekart. Ezt az átmenetet egy teljes elbeszélésben kellene megírni...

Lemegy a gyerek, hangol a prímás, a nézőtéren meg feláll egy szép pödört bajszos, gombos mellényű, fekete díszes bácsi, és mondja a prímásnak: ide hallgass, játszd azt, hogy: Tiszántúlon van egy város Beregszász!

Most is látom: a prímás vissza sem fordul a zenekar felé. G húron elkezdi, hogy

Tiszántúlon van egy város, Beregszász
Volt szeretőm néha kettő, néha száz.
Volt szeretőm néha száz is,
De jó volna most egy szál is, ha volna...

De már akkor az asszonyok nem bírják. Szép kendős fejük mélyen hajol az ölükbe, könnyük folyik elállíthatatlanul, nem bírják az elszakítottság kínját. Nyel a férfinép is hatalmasokat, szenved, kínlódik a nép.

Rájuk tettek egy rendszert, viselték, megmaradtak örök jámbornak, adtak a királynak, hivatalnak – mindenkinek, de azt, hogy ettől fosztották meg őket, elviselni roppant fájdalom nélkül nem tudták.
Ezzel a fájással élek én is minapig.

Vaszkó József