Megyek haza...

Karácsony után esztendőforduló következik. Ilyenkor kicsit többen vagyunk itt Erdélyben, mint szoktunk lenni. Esztendő végén sokan hazatérnek azok közül, akik egyszer, a reményt elveszítve, elhagyták szülőföldjüket egy jobb és méltóbb életről álmodozva. Nem feddhetjük meg őket ezért, be kell ismernünk, hogy Székelyföldön ma nem a biztonság és jólét, hanem a bizonytalanság, szegénység és félelem uralkodik. Nagyon sokan veszik a tarisznyát vállukra, és elmennek. Ám a szülőföld semmihez sem hasonlítható hatalommal bír. Hazatérésre serkenti az embert.

Óesztendőt búcsúztatunk itt, a magunk módján és őseinktől örökölt szokásaink szerint. Ilyenkor számadást végezünk, mérleget készítünk, megvalósításokról, kudarcokról beszélünk. Tamási Áronnal vallom: Ne ártsuk magunkat bele az urak dolgába... Az uraknak kellene számvetést készíteniük számkivetésünkről, nekik kellene választ adniuk arra, hogy miért járnak a székelyek szolgálni abba az országba, amelyiket mi anyaországnak nevezünk.

Hazajön a székely lány falujába, a Hargita lábához.

Oda, ahol kegyetlen a tél foga, ragyog a hó, és még peng bele, mint a jó kaszának az éle. Ahol a kis tornácos házban, pattogó tűz mellett csöves kukoricát fejt rostába zimankós téli estéken édesanyja, és közben a Pesten, úri házaknál takarító gyermekére gondol. Szeme megtelik könnyel, mert jobb sorsot remélt annak a büszke lánynak. Sokkal jobbat, de ha az Isten így akarta... Beteg ez a világ, ha mindig szolgasorsba taszítja a szegényt. És milyen a szegény ember, nehéz órákban az Istent veszi elé. Ámbár ezt a fajta betegséget a földi élet igazságtalansága okozza, mondta volt Ábel is, amikor vette a szebbik átalvetőt, és elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba.

Hazajön a székely lány így, ünnepek tájékán.

Megáll a faragott kapu előtt, és már érzi is a pityókás kenyér illatát. Valaki vizet merít a kútból, neki-neki ütődik a veder a kút kávájának, fát aprítanak a színben. Nyikorog a kapu, ahogy a lány lenyomja a kilincset, és nyitja a deszkaajtót. A kutya ugat, de nem úgy, mint amikor idegen jön bé az udvarba. A vödörből csöpög a víz vissza a kútba, a fejsze megáll a levegőben.

Hazajön a székely lány ilyenkor, esztendőfordulókor.

Becsukja maga mögött a kapuajtót, és emlékszik a szíve, egy évben egyszer, így tél derekán. Belép a döngölt padlójú kis szobába, és mindent úgy talál, mint amikor elment. Megrakták a tüzet istenesen, hideg van. Túró és szalonna a szőttes fehér abroszon. Meleg még a tej a csuporban. A négylábú vaskályhán a kontérosfazékban fő az ünnepi tyúkleves. Ropog a cserépedényben a töltelékes káposzta. A nyirfaseprű is a háznak ugyanabban a bütüjében van, ahol eddig volt. Talán csak a gerendákon és az édesanyai mosoly barázdáin látszik az idő múlása.

Hazajön a lány, hogy otthon lehessen valahol a világon.

Egyfajta számvetés neki a szülőföldön lenni. Széjjelnéz. Megvan a szülői ház, a templom, a temető, még az iskola is. Maradna, de mennie kell. Az urak döntenek helyette, sorsát mások alakítják, nem az ő választása a távozás. Ha tehetné, maradna. Nehezen válik meg a szülőföldjétől, a borókaerdőtől, szüleitől, a fejfáktól a temetőben.

Haza jön a lány, támaszkodó lélekkel... Reménnyel a szívében, hogy talán jövő ilyenkor, esztendőfordulókor már nem kell cselédkednie távol szülőfalujától. Talán meghallja könyörgését a csiksomlyói Szűz Mária, ha már az urak füléig nem jut el kérése. Fogódzóra, reményre van szüksége minden hozzá hasonló lánynak és legénynek, aki elment vagy elmenni készül.

Nagy Zsuzsanna (Magyar Krónika)