A Tisza partján ülök Milotán, a Vész nevű kanyarban. Az egyik legszebb folyószakasz ez Magyarországon. Szabályos, derékszögű kanyart ír le a folyó, és vágtat, mint az elszabadult paripa. A mi oldalunkon rohan, a túlparton, a most Ukrajnához tartozó oldalon szelíd sóderpad, itteni nyelven porond. Ott már sárgul a nyár, a kőris, a valószerűtlenül tiszta vízen egy szabályos, impresszionista festmény. A víz a vászon, a nap a piktor. Sárga, kék és zöld színek villódznak a fényben, s fehér örvények kergetőznek. Fenyegető morgásuk felhallatszik egészen a partig. Pedig az van vagy tíz méter magas. Mintha csak egy hajóhídon lenne az ember, aki csak áll és néz, és nem tud betelni a látvánnyal.

Így van ez, lassan már harminc éve: a Vész és a Tisza fogva tart. Meg a templomtorony, amit egy hideg, télvégi napon pillantottam meg először a tiszabecsi országútról. Február volt, de sütött a nap, a kristálytiszta levegőben messzire el lehetett látni. Elsőnek is a tömérdek, barkázni készülő fűzfabokor tűnt fel, meg a befagyott tócsákkal borított rétek, de aztán hamarosan megjelentek a hegyek, melyek azonnal szíven ütötték a nyírségi homokdombokhoz szokott embert. Akkor még nem tudtam, hogy a hozzánk legközelebbiek a beregszászi, a távolabbiak pedig a huszti s a nagyszőlősi hegyek, előttük meg az a büszke, fehér torony a milotaiak tornya. Csak azt tudtam, valami különös, vad, mégis hihetetlenül vonzó világ felé döcög velünk az öreg autó. Friss házasként leendő falunkat s iskolánkat mentünk szemrevételezni: ha sikerül, ősztől már ott tanítunk. A faluba érve kisebbfajta csoda történt. Kint az országúton még harapott a tél, varjak sikanyóztak a jégen, de bent a házak közt már szabályos tavasz volt. Langyos, déli szél fújdogált, a Tisza felől fűz- és nyárfarügyek kesernyés illatát hozta, a kertekben pedig virágzott a som: mint megannyi égő lámpa világított át a sok, sárgába öltözött fa a kertek bokrain.

Mikor legközelebb arra mentünk, épp beért a termése. Augusztus dereka volt, s édes illatokban fürdött a falu. Szilvalekvárt főztek, majd' mindegyik ház udvarán kavarták az üstöket. A somlekvár sok helyen addigra már kész volt, a kavaróba betévedő "új" tanár bácsinak meg tanár néninek majd' mindenütt a kezébe nyomtak egy-egy üveggel. A tanár bácsi persze mást is kapott: szilvapálinkát. Rettenetesen erős szilvapálinkát. Szerencséjére a szomszédoknál, Fóri Bertinél meg Csókási Guszti bácsinál kezdte a vizitálást. Onnan könnyen hazatalált. Mire a távolabbi családokra került a sor, már szeptember vége, október eleje volt, s megtanulta: csak csínján a szilvával!

A dióval viszont nem kellett vigyázni. Abból egy zsákkal is megehetünk. Legfeljebb elmegy a kedvünk egy időre a nehezebb ételektől. Milotán ma is nagyon sok hál' Istennek a dió, de akkor, hetvennégy őszén még tömérdek volt, a legtöbb portán nyolc-tíz fa is díszlett. S micsoda diófák voltak! Száz-százötven évesek, a csorgójuk átlógott a szomszédba. És nemcsak a kertek, de a határ is tele volt velük. Méltán mondták Milotát az ország leghíresebb diósfalujának. De nemcsak a Kárpát-medencében ismerték a milotai diót: a két világháború között még a londoni tőzsdén is jegyezték. Ennek már hatvan éve vége, és az öreg magfák is megritkultak jócskán, de azért a milotai dió még mindig fogalom.

Épp ez ösztönözte három éve a falu vezetőit arra, hogy fesztivált szervezzenek a híres gyümölcs tiszteletére. Tavaly borzasztó idő volt, az égiek mintha csak bosszút akartak volna állni a korábban kivágott öreg diófákért, zengett, csattogott, elverte a sokadalmat.

De most ragyog a nap, mintha kárpótolni akarná a vendégeket, a szervezőket. Az ország talán legszebb falusi sportközpontjában - gondozott gyep, fák, virágok, árnyas sétányok - száz sátor, ötezer ember, mindenféle náció. Helyiek, távolba szakadt, de hazavágyó milotaiak, és most barátkozó idegenek, szomszéd falubeliek, rokonok, barátok, mutatványosok, céllövöldések, zenészek, énekesek - igazi fesztivál, s mindez egyetlen gyümölcs tiszteletére.

- De az a gyümölcs talán a falu megmaradásának a kulcsa - idézem vissza itt a parton Klapka György polgármesternek, a fesztivál főszervezőjének szavait. Sokszor beszélgettünk már korábban is a faluról, és mindig a dióra kanyarodtunk vissza. Ő ugyan nem milotai, de szentül hiszi, nem szabad veszni hagyni az ősök hagyatékát. Ennek a gyönyörű fekvésű, de minden fontosabb várostól - Mátészalka ötven, Nyíregyháza száz, Budapest pedig háromszázötven kilométer ide - messze eső falunak saját gyökereibe kapaszkodva kell megélnie.

A régi szokások szerint a milotai embernek életében legalább három diófát kellett ültetnie, tanítgattak annak idején a régi öregek, mint Berhés István, Török Gusztáv, Kisfalusi Bertalan. Egyet magnak, egyet bölcsőnek, egyet meg koporsónak. A szokást sokan még ma is tartják, és a másik hagyomány se tűnt még el végérvényesen: a milotai ember nem ásóval, inkább kaszával ülteti a diót. A csóka hullatta dióból kikelt fácskát nem vágja ki, hanem körbekaszálja. Ez a magyarázata annak, hogy kint a földeken néha a leglehetetlenebb helyeken is láthatunk terebélyes diófákat. A Vész környéke is tele van velük. Igaz, ezek csak amolyan siheder fácskák, de azért egyikük-másikuk már javában terem, lesz miről majd csemegéznie a madaraknak, az erre járóknak.

Kihalt a táj, csak egy-egy felugró hal csobbanása töri meg a csendet. Ám csalóka ez a kép, nyáron lépten-nyomon kajakosokba, kirándulókba, horgászokba ütközik az ember. Egyre többen fedezik fel a Tiszahát eme csücskét, csak egyetlen gond van: ebből nem sok haszna lesz a falunak. Pedig a folyó itt kanyarog, össze-vissza ölelgeti a falut. Akad olyan hely, ahol száz méterre megközelíti, de a vízi turisták itt még nem igazán szállnak partra. A szomszédból, Tiszabecsről, ahol Magyarországra lép a Tisza, indulnak, az pedig hat-hét kilométer csupán ide. Ennyi idő alatt még a legfalánkabb kenus sem éhezik meg, a leglustább sem kívánkozik még ágyba. Mennek tovább, legtöbbjük észre sem igen veszi, micsoda pompás kis falu mellett haladtak el.

Milota egyébként ezerlelkes, a határa ezerötszáz hektáros, és sokáig arról volt nevezetes, hogy rizst is termesztettek az egykori termelőszövetkezetben. Még a nyolcvanas években is, s nem is veszteségesen. Ez volt Európa legészakibb rizstermesztő tája, jártak is csodájára. Aztán, ahogy kezdtek összerogyni a téeszek, az itteni Új Életnek is egyre keservesebb lett a sorsa. Eltűnt a rizs, aztán maga a téesz is. De innentől ez már országosan ismert történet.