Éjféli epizód

Toronto nagyváros. Modern dzsungel. Aki teheti, autón jár, csak a metropolis szegényei közlekednek földalattival. Mivel mint látogató voltam ott, én is ennek a proletár közlekedési eszköznek igénybevételére fanyalodtam. Az utam nap-nap után kétszer is kelet-nyugati irányba szelte át a várost a Peppe állomástól a Janeig.

A késő esti órákban már csak szórványosan utaznak. Az utasok álmosak, közömbösek, magukba roskadtak. Velem szemben a padon egy öreg torzonborz koldus alszik. Öreg? Lehet az ő vállát még hetvenhárom év se nyomja, nem mint az enyémet. Mégis öregnek látszik. Zsíros kalapja alól rendezetlenül csüng hosszú, őszes haja. A kabátja gyűrött és olajfoltos. A padra felhúzott lábán kitaposott tornacipő. Időként fel-felhorkanó lélegzetéből arra következtetek, hogy az ital mámorát igyekszik kialudni. Ez mind hétköznapi látvány a késő esti metróutasok számára. De van valami szokatlan az öreggel kapcsolatban. A kutyája. Nagy busafejű fél-farkas, fél-labrador fekszik a lábánál úgy, hogy a feje a gazdája ölében nyugszik. A kutya nem alszik. A szeméből sugárzott az úgynevezett kutyahűség. Megkapott ennek az állatnak az odaadó rajongása, ahogyan a  gazdája minden lélegzetvételét leste. Sugárzott belőle a szeretet igazi melege.

Elgondolkoztam. Milyen jó ember kell legyen ez a koldus, ha a kutyája ilyen szeretettel, ilyen odaadással csüng rajta! Ki tudja, mennyi éve  járják a lakástalanok, a kivetettek, a megtűrtek megalázó országútját? Ki tudja, mióta osztoznak  minden rosszban, de biztosan az utolsó falatot megosztják egymással.

Gondolataimból a következő állomáson felszálló három csitri lány  hangos viháncolása zökkentett ki. Igaz, tízes éveik-ben levő süldő lányok voltak, abból a bőrkabátos, láncokkal és fémgombokkal kivert ruhás fajtákból, akik cukros vízzel tarajosított, rikító színű frizurákat viselnek. Ez tüntetés részük-ről a meglevő társadalmi rend ellen. Koncertről jöhettek. Egymást letorkolva vették át a slágereket, vagy ahogy ők nevezik a Teamsong-okat, melyeknek artikulálatlan szövegét nem értem, és melynek zaját nem tudtam még a legjobb akarattal sem dallamnak nevezni.

        A ricsajra a padkán az öreg barátom mocorogni kezdett, és mély sóhajjal a másik oldalára fordult. Ennek következtében a felöltője zsebéből egy halomra való aprópénz gurult szét a padlón. Volt ott az egydolláros loonitól kezdve a vörös egy-centesig minden. Biztosra vettem, hogy az aznapi koldulásának teljes összege gurult szét a kocsi minden sarkába. De a kutya ezt már nem hagyta annyiban, és egy orrbökkenéssel visszaparancsolta gazdáját az álmok világából a rideg valóságba. Az öreg, mikor felfogta, mi történt, előregörnyedve nekifogott a vagyonkája megmentéséhez. Az arthritises ujjai, melyek körmei az elevenig le voltak kopva, nem bizonyultak megfelelő eszköznek a feladatra. Pár sikertelen kísérlet azzal végződött, hogy a pénzdarabok visszaestek a padlóra. Ezt a lányok roppant nevetségesnek találták, és vihogtak rajta.

Be kell vallanom, nem vagyok türelmes természetű ember. A bőrkabátosok és taréjfrizurások társasága egyébként is irritál. Ha rendesen viselkednek, hát eltűröm őket. De amikor a vonat egy lökésére az öreg majdnem a padlóra zuhant, amit a lányok annyira mulatságosnak találtak, hogy hangosan felnevettek, elszakadt a türelmem szála. Beláttam, hogy itt beszédnek helye nincs, hacsak nem akarom magamat vastag gorombaságoknak kitenni. Ezért tüntető gesztussal a padlóra térdeltem és a tenyeremmel kezdtem összesöpörni az aprópénzt. Mikor az első zsákmányt az öreg markába öntöttem, már senki nem nevetett.  Még a távolabb ülők is felfigyeltek. Mikor egy, messze a pad alá gurult egydollárost nem tudtam én sem elérni, azon veszem magam észre, hogy az egyik lány mellém térdel, és fürge ujjával kihalássza a pad alól. Erre aztán a másik kettő is segíteni kezdett, s pillanatok alatt a koldus egész jövedelme a markában volt. A jelenetet nagy csend követte, ami kínos is lett volna, ha a barátunk a következő második állomáson le nem száll. Mielőtt kilépett volna a peronra, megemelte felém a zsíros karimájú kalapját, a kutyája pár barátságos vakkantással mondott köszönetet.

A leánykák, mint afféle fiatalok, hamarosan visszazökkentek a maguk viháncoló világába. De akkor már valahogy nem irritált többé a modoruk. Arra gondoltam, hogy a dzsungel és az Édenkert nem lehetnek nagyon messze egymástól. 

v. Domokos Sándor