"RÁADÁS"

Jó néhány évvel ezelőtt, november 30.-án, korán reggel indultunk Victoriából Sziklai Oszi régi jó barátommal a Vancouver sziget északi részére, néhány napos deer-vadászatra (kolumbiai feketefarkú szarvas), hogy egy kis húst hozzunk a konyhánkra. Abban az időszakban mind tehénre, mind bikára engedélyezett volt a vadászat.

Délután 2 óra körül érkeztünk kocsijainkkal a kiszemelt területre. “Vadásztáborunkat” egy régi erdei út kiszélesedett tisztásán ütöttük fel. Ott parkoltuk le kocsijainkat, azokban aludtunk, ez képezte „táborunkat”. A régi út további részét helyenként már erősen benőtte a növényzet. Ezt a régi utat a kb. 80-100 évvel ezelőtt kitermelt erdőterületek faanyagának a tengerpartra való leszállításához használták, annak a vasútvonalnak a maradványa volt ez. Ezen az úton indultunk el. Amint távolabb kerültünk a kocsijainktól, tisztább útszakaszok és sűrűbb részek váltották egymást. Az út egy hosszabb, egyenes szakaszát több helyen erősen használt vadváltók keresztezték. Itt helyezkedtünk el megfelelő takarásban, ezeknek a közelében, egymástól 200-220 m-re, hogy a késő délutáni órákban, rendszerint a folyó menti alacsonyabb részekre igyekvő szarvasokból esetleg elcsíphessünk egyet.

Már erősen szürkült, amikor kilépett a tőlem jobbra eső váltón egy tehén az útra, és megállt, mielőtt lement volna az útszéli sűrűbb erdőfoltba. Csupán 35-40 lépésre lehetett tőlem. Lövésemre ősszekapta magát, és nehéz léptekkel eltűnt a bokros sűrűségben. A teljes sötétedés közelsége miatt mindjárt a rálövés helyére mentem, ahol sötét vért és májdarabkákat találtam. A zseblámpám fényénél próbálkoztam a kereséssel, de a sűrű növényzet, a több váltó és a sötétség miatt hamarosan felhagytam a további próbálkozással.

Másnap korán igyekeztem vissza a rálövés helyére. Igen óvatosan haladtam. Ott még 10-15 percet el-álldogálva figyeltem, majd leléptem az útról a kissé alacsonyabb, bokros részbe, ahol az esti vérnyomokat elég jól tudtam követni. Nem mentem 5-6 lépésnél többet, amikor egy kis duglászfenyő mögött megláttam két szarvaslábat.

Megvan a szarvasom!

Körülötte a fű teljesen letaposva. A két hátsó lábon és bőrön kívül mást nem találtam a szarvasból. Gondoltam, ez medve munkája lehetett és számolni kell azzal, hogy valahol teli gyomorral a közelben pihen, ezért fokozott óvatosság szükséges.

A két combot kinyúztam a bőrből és az útszéli nagyobb fa tövében rejtettem el, gondosan betakarva mohával, száraz ágakkal, levelekkel, ami éppen kezem ügyébe esett.
Úgy terveztem, hogy este erre jövök vissza a napi vadászatom után, akkor majd felveszem a combokat és kiviszem a kocsihoz.
Késő délutánra járt az idő, amint a régi úton közeledtem az előző esti rálövés helyéhez. Be-benézegettem az útmenti tisztásokra, nyílásokra, így lassan haladtam. Az egyik hosszúkás tisztáson, kis duglászfenyő mellett, szarvast vettem észre, amint felém figyelt. A fiatal, villás bika tőlem talán 40 lépésre, kicsit elfelé állt. Szépen jelezte a lövést. Az elrohanó szarvas egyre lassabban szaladt, majd megállt és összeesett.

A sötétedés miatt nem hagyhattam ott reggelig váratlan zsákmányomat, mert könnyen az előző szarvasom sorsára juthatott volna ez is. Gyorsan kizsigereltem, majd megnyúztam. Igyekeznem kellett, mert versenyt futottam a sötétség rohamos közeledésével. Egészben nem tudtam kivinni a 45-50 kg súlyú bikát, ezért fel kellett darabolnom. A nagyobb darabokat sietve kicsontoztam, a fejjel együtt kötelekkel felerősítettem a pack-board-ra és már teljes sötétségben indultam el húzós terhemmel a kocsi felé. Az útszéli fa mellett megtaláltam a reggel elrejtett két combot, de már nem volt erőm azokat is felvenni és növelni az amúgy is súlyos terhemet. Úgy határoztam, hogy majd reggel kijövök értük, mielőtt visszaindulok Victoriába.

Reggel már kezdett világosodni, amikor Oszi elindult Vancouverbe, ahol az erdészeti egyetemen tanított, én pedig reggeli nélkül, puskával és pack-board-dal felszerelve igyekeztem, hogy mielőbb behozzam a kint hagyott combokat. Az elrejtett combok helyén csak félretolt ágakat és moha-csomókat találtam. Kis várakozás után tovább óvatoskodtam az első este lőtt szarvasom maradványainak irányába. Talán húsz lépést mehettem, amikor nagy fekete foltot pillantottam meg a bokrokon keresztül, alattam, a fiatalosban. Egy jól megtermett medve szedegette a bőrről a még rajta maradt húscafatokat. Amikor a keresztben álló medvét megcéloztam, átfutott az agyamon: kell-e nekem még az a többletmunka, ami rám vár, ha meglőném ezt a medvét?

A medve 30 lépésre lehetett, tisztán mutatta az oldalát. Figyelmét nagyon lekötötte a táplálkozás, engem nem vett észre. Olyan előnyös helyzetben találtam magamat, amilyen csak kivételesen adódik a vadász számára. Nem szalaszthattam el ezt a ritka alkalmat! A lapockáján pihent a szálkereszt és dörrent a lövés!

A medve egy ugrással eltűnt a sűrű bokros részben. Semmi jelzést nem vettem észre. Miután reggeli nélkül indultam a húsért, úgy vélekedtem, hogy amíg visszamegyek a kocsihoz és a reggeli elfogyasztása után visszatérek, elég idő fog elmúlni az utánkeresés megkezdéséhez. Így hasznosan tudom eltölteni a várakozási időt. A kemperemhez érve beléptem a kocsiba a reggelizés szándékával és leültem a kis asztalkához, de egy árva falat sem ment le a torkomon. Hajtott vissza az utánkeresés izgalma, miközben ezernyi kétely gomolygott a fejemben. Üres gyomorral igyekeztem vissza a medvéhez!

Megint a hátamra került a pack-board, ez a hasznos, indián eredetű, nagy súlyok cipelésére kitűnően bevált eszköz, és vállamra a puskám. Mintegy másfél óra múlhatott el addig, amíg visszaértem a rálövés helyére. Ott egy útszéli bokor mögött hagytam a pack-boardot és a puskámról lecsatolt távcsövet, hogy egyik se akadályozzon, ha esetleg gyors lövésre lenne szükség. Onnan, ahol a medve állt, több irányba vezettek vadcsapások és most azt a váltót kellett megtalálnom, amelyiken a medve elszaladt. Aprólékosan végigvizsgáltam az első két vadcsapás füves, mohás talaját 30-40 méter távolságig, de semmi jel nem utalt arra, hogy valamelyiken is egy nehéz testű állat rohant volna el. A harmadik vadváltót követve, talán 8-10 méter után úgy tűnt, mintha az egyik mohás folt hiányos lett volna. Nem volt meg a mohaszőnyegre jellemző egyöntetűsége, meg volt bolygatva. Fokozottabb figyelemmel követve a váltót, apró, helyükből kimozdított köveket, majd karom-lenyomatokhoz hasonlító karcolásokat fedeztem fel a csupasz foltokon. Nagy figyelemmel, meg-megállva haladtam a váltón a bokrok, fiatal fenyők és a szarvasok által lerágott tuják között. Éreztem, hogy jó csapán vagyok, de még mindig nem találtam vérnyomot sem a földön, sem a váltót szegélyező növényzeten.

A sűrűséget lassan ritkább rész váltotta fel, majd a váltó enyhe kanyarral kivezetett egy tisztásra. Kiérve a sűrű részből, megkönnyebbültem, mert itt legalább tovább láttam az orrom hegyénél és szükség esetén időben tudtam volna használni a fegyveremet. Végigfuttattam szemeimet a tisztáson, de a rövid vizsgálódás semmi eredménnyel nem járt, ezért tovább lopakodtam a jól kitaposott váltón. Előttem erősen összerágott, csökött kis tuja felett elnézve, a tájba nem illő sötét folton akadt meg a szemem. Jobbra letértem a váltóról, hogy oldalról jobban szemügyre vehessem a gyanús fekete foltot. Látcsövemmel sem tudtam biztosan kivenni, hogy mi lehet az, mert eddig már sok megszenesedett tuskót néztem medvének. Még közelebb lopakodtam és akkor már felismertem, hogy az medve. Úgy nézett ki a kis fácskák között, mint egy nagy fekete halom.

A puskát készenlétben tartva lépegettem mindig közelebb, állandóan a medvén tartva szememet. Amikor úgy 15 lépésre megközelítettem, apró kavicsokkal kezdtem dobálni. Izgalmamban, amikor a harmadik vagy negyedik dobással végre eltaláltam, a kavics nagy ívben pattant le a testéről. Még néhányszor megismételtem a sikeres célba-dobást és amikor ezek után sem rándult össze, akkor tudtam, hogy már nem él. Ahogy közeledtem hozzá, mindig nagyobbnak és nagyobbnak tűnt, mintha állandóan „nőtt” volna. Hátulról közelítettem meg, de még mielőtt egészen mögéje értem volna, egy hosszú ággal is megbökdöstem. Miután erre sem reagált, mellé léptem. A hasán feküdt, összekuporodva, mintha csak aludt volna. Szénfekete, hosszú szőrű bundája ritka szép látványt nyújtott.

Nagy kanmedve!

Megvan életem hetedik medvéje!...

Na, eddig minden rendben ment, de most hogyan tovább?... Itt vagyok zsákmányommal egyedül az erdőben, teljesen magamra utalva. Sokat nem morfondírozhattam. Igyekeznem kellett, mert még aznap haza szerettem volna érni Victoriába. Ahogy elnéztem a két mázsa körüli medvémet, nyilvánvalóvá vált, hogy bőven van tennivalóm, csak bírjam szusszal!... Visszasiettem a bokor mellett hagyott holmimért. A hátsó lábakra erősített kötelekkel nagy nehezen olyan helyzetbe tudtam hozni a medvét, hogy elkezdhettem a nyúzást. Kezdetben jól haladtam, de a téli pihenőjére készülő medve bőre alatti, kétujjnyi vastag zsírréteg hamarosan kivette a késem élét. A zsír majdnem folyékony állapotú volt, így a kezemet és a kést állandóan törölgetnem kellett. Féltem, ha megcsúszik a kezem a kés markolatán, összevághatom az ujjaimat vagy a tenyeremet, mint az egyszer egy barátommal meg is történt. A késem sok élesítgetése, törölgetése után két és fél órai keserves munka árán végre lekerült a bőr a medvéről. Ekkor láttam, hogy a vastag zsírréteg eltömte a belövési nyílást, és miután a golyó nem ütötte át a nagy testet, így kilövési nyílás sem volt. Ez okozta, hogy nem találtam semmi vérnyomot a csapán.

Kötelekkel felkötöztem a bőrt a pack-boardra, magamhoz vettem a puskámat és elbúcsúztam a medve többi részétől. Azokat majd az erdő lakói, kisebb-nagyobb állatai fogják az utolsó darabig hasznosítani. A természetben semmi sem marad felhasználatlanul, semmi nem vész el!

Felmálázva, jól megizzadva, lassú léptekkel indultam el a kocsim felé. Egy szarvasvadászatnak indult, emlékezetes kirándulás váratlan „ráadással” végződött. Ekkor megfogadtam, hogy medvét ezentúl csak a tavaszi idényben lövök, úgy, mint az ezelőttieket is, amikor soványak a téli kényszerpihenő után és nem kell bajlódnom az állandó késélesítéssel és egyéb problémákkal. Be is tartottam ezt a magamnak tett fogadalmat, pedig már több mint 30 medvét lőttem, de mindet tavasszal és „zsírprobléma” nélkül.

Szy Ferenc

Vissza az SZ.M.-Online oldalra