ÖTÉVESEK VAGYUNK

Észre sem vettük, hogy otthont létesítettünk a magyar érzéseinknek, közben máris elszaladt velünk öt év. Ha visszanézek az én ittlétemre Victoriában, szinte együtt haladok a kis magyar közösséggel. Csinálom mindig azt, amit a körülmények megengednek, örülök, bosszankodok, fölháborodok, kezet nyújtok – bőrömön viselem a kis közösség örömét – bánatát.

Szeretek visszanézni. Hetvenhatban jöttem Victoriába és Mária meg Szy Furi révén szinte azonnal beleestem az akkori magyar élet sűrűjébe. Kezdődött azzal, hogy Lenke egy rendkívül szépen összehangolt vacsorát rendezett. Persze, hogy kikérdeztek, de leginkább a lényeget: mit csináltam eddig, miből akarok megélni itt, Victoriában, ha itt akarok letelepedni. Illedelmesen megválaszoltam a dolgokat, de hogy az ital megkönnyítette a társalgást, máris be lettem fogadva.
 
Az ember élete tulajdonképpen mindig is hangulatokon meg azonnali megérzéseken alakul. Hetvenhat óta ma már kétezer tízet írunk. Csak gondoljátok meg: harmincnégy évről van szó, nekem most ebből a legutóbbi ötévet kellene elmondanom. Lehetetlen.
Amikor Dönci (Vlaszaty) legutóbb visszanézett a klubszerzésre, azt szerettem benne a legjobban, hogy nem készített írást, mondta, ahogy jött neki. Dönci hatalmasat billentett azon, hogy házunk legyen. Próbált köszönetet mondani minden segítőnek, de az ilyesmi eleve lehetetlen. Én sem tudok hézagpótló lenni. Megköszönni mindenkinek, hogy vagyunk ahogy vagyunk - lehetetlen. Hogy köszönjük meg azt, hogy magyarok vagyunk?

A hetvenes évek végén mentem vissza először magyarhonba. Nem mondok otthoni nehéz esetet, mert abból van bőven. A budai oldalon jöttem visszafelé egy zsúfolt villamosban az Erzsébet híd felé, amikor az egyik fölszállón bepréselte magát egy részeg. A villamosvezető szidta, kérte az utasok segítségét, nyomják ki, az meg kapaszkodik, csüng és kérdi: ti nem vagytok magyarok?
Ilyenek vagyunk. Amikor megvettük ezt az épületrészt, azt sem tudtuk mire vettük. Kályhaüzlet volt. De Újfalusi Jóska meg Csorba Imre máris megragadta a légkalapácsot, szétverték a nem odaillő vasbetont. Horváth Pista már túl volt a hetvenen, de amikor nekiesett a gerendázat szegelésének, le nem állt addig, míg a sort be nem fejezte. Senki sem hívta őket, ma sem tudjuk, hogy kell megköszönni. Tényleg kell?

A klubhelyiség álma mindig ott volt velünk. Ha alaposan visszanézek Farkas Gyuri bácsit látom Tűrje Miklóssal együtt, törik a fejüket: csináljunk egy Magyar Házat. Utánuk szinte minden vezetőség megpróbálkozott a Házzal. Azt hiszem Izik Emil volt a legközelebb a próbálkozással, de a tett még akkor sem volt elég érett. Most Gyuri bácsi fiai szinte azonnal beszálltak és a szakértelmük, jártasságuk mindent megoldott, ami az építkezéshez kellett.

Nem is tudom, hogy sikerült a jelenbe beugrani. Benne vagyunk. Kisült, hogy nem csak vinni tudjuk, a rendezvényeink annyira sikeresek, hogy most már nem férünk. Szűkösködünk az asztaloknál, nem tudunk mindenkit befogadni, kimondom: jó lenne egy nagyobb klub. Hallom az ellenkezést is: ki fogja vinni, kiöregedtünk, jól van az úgy, ahogy van.

Persze, hogy jól van. Sosem volt ilyen jó. A vacsorás rendezvényeken mindegy ki főz, az étel mindig a házi jóság szintjén van. Az asszonyok süteményei a finomság költeményei. Kórusunk, szólistáink olyan jól csinálják, hogy még vendégszereplésre is jut belőle. Csak Zoli ne botorkálna állandóan ott a kis kamerájával, amit szinte a nyakába nyom mindenkinek, aki fellép.

Jól csináljuk, örömet osztogatunk. Örök panaszunk, hogy a fiatalok nem kapcsolódnak be. Dehát csak nézzünk bele a dolgokba: Mihály Gina, Wittek Jóska, Vaszkó Ágnes a vezetőségben, a Fias házaspár a szórakoztató műsorokban, Dukai Ilonka az iskolában olyan szépen viszik kis közösségünk életét, hogy attól jobbat aligha kívánhatunk. A jövőt is így látom, mert egy jól összehozott dolgot nem egyszerű magára hagyni. Tessék elhinni, hogy mindig lesz valaki, aki beszáll és viszi az ügyet.

Röviden: az első öt év úgy elszállt velünk, hogy alig volt időnk rágódni a dolgon. Tulajdonképpen lehetne egy nagyobb klubunk is, dehát nem tudjuk megcsinálni azt, hogy az idős jómódú magyarok a maguk közösségére hagyják azt a vagyont, amit különben az állam szed föl. Egy tévhit szerint az utód nélküliek azért hagyják az államnak, hogy visszatérítsenek a befogadásért. Ha magyar közösségükre hagynák, ugyanúgy térítenének, de nem pocsékolnák.

Mindegy, így is megvagyunk, hozzá szépen és vidáman. Ha még megélünk egy-két ötéves évfordulót, szép kort érünk el. Valahol erősen érzem magamban, hogy ennek a kis közösségnek az élete még sokáig folytatódik ennek a szép országnak a legszebb városában.

Vaszkó József

Vissza az SZ.M.-Online oldalra