AZ ÖREGEDÉSRÕL...

Azt hiszem az öregség akkor kezdődik, amikor az ember úgy gondolja, hogy múltja gazdagabb, érdekesebb, mint az a kevés idő, ami még előtte van. Más szavakkal, amikor az ember sokkal többet kutat a múltjában, elevenít fel régebbi emlékeket, ahelyett, hogy a jövõ lehetőségeire gondolna. Amikor nosztalgiával veszünk elő régi fényképalbumokat, emlékezetünk megerőltetésével próbáljuk rekonstruálni a szépet és érdekeset, mosolygunk fiatalkori kalandjainkon, baklövéseinken, ostobaságainkon, amit magunk mögött hagytunk és rádöbbenünk arra, hogy milyen bölcs igazságot írt le Paul Valery, amikor azt mondta: "Milyen kincs a fiatalság és milyen kár azt a fiatalokra bízni." (Viszont az is biztos, hogy semmi sem lehet olyan ellenszenves, mint egy fiatal, aki egy érett, komoly ember fejével próbál gondolkodni.)

Kevés olyan öregember van, aki ha leltárt csinál életéből, ne gondolna arra, hogy valamit végzetesen elmulasztott. Valamit, amit bepótolni már nem lehet és már nincs is értelme. Biztosan van olyan ember is, aki meg van elégedve önmagával, aki volt annyira bölcs, hogy olyan célt tûzött ki maga elé, amit emberileg meg is lehetett valósítani és ha az élet kegyes is volt hozzá, meg szerencséje is volt, akkor elérte célkitûzéseit és nem várja keserûen a véget. Barátaimmal való beszélgetésekből azonban azt szûrtem le, hogy kevés az ilyen ember és ez az a téma, amely végtelenül kényes, amiről senki nem hajlandó szívesen és főleg őszintén beszélni. Az ilyen öregségre illenek Márai Sándor sorai: "Látod, így jön majd az öregség, udvariasan. Mint a lictor, mikor a halálhírt viszi a patríciusnak, s bókol, amint átnyújtja a halálos iratot. Nem dráma az öregség, ne félj. Egy napon hírt kapsz, ennyi az egész. Felnézel, a munkából és az életből, szórakozottan, s aztán készségesen mondod: "Igen, igen. Meg kell öregedni. Egy pillanat még, valamit akartam... Mit is? Igen, élni. Tudom, most már késő. Mehetünk."

Azt mondják, hogy a szerelemben tulajdonképpen két dolog, ami érdekes. A hódítás és a szakítás. Talán az élettel is így vagyunk. Fiatalságunk a felkelő naphoz hasonlít, ami mindig kedvesebb, mint a lenyugvó nap, holott a mûvészek, a festők általában a lenyugvó napot tartják megörökítésre érdemesnek. A kinaiak, azt mondják, hogy az öregség az igazi érdem, mintahogy a kikötõből elinduló hajó sorsáról nem tudhatunk semmit mindaddig, amíg az be nem fut útja végén a másik kikötõbe. Ha megtette az utat, akkor dicséretre méltó a kapitány, ez az öregembereknek kijáró dicséret.

Az öregedésnek is meg vannak a maga szigorú követelményei. Elsősorban az öregség nem gyáváknak és nem ostobáknak való, habár ebbe a két kategóriába tartozók sem kerülhetik el az idők múlását. Vannak szerencsések, akik hirtelen, egyszerre halnak meg, de a legtöbbünknek nem ilyen a végzete. Lassan múlunk el, ahogy érzékszerveink és egyéb alkatrészeink egyike a másik után gyengül el és mondja fel a szolgálatot. Az ilyen jelenségek észleléséhez szükséges a filozófiai belenyugvás és a képesség, hogy nyugodtan nézzünk bele a tükörbe és vegyük tudomásul a ráncainkat, szemgödreinket és satnyuló izmainkat. Egy kedves barátom szellemesen jegyezte meg: “Ez az a szituáció, amikor minden garancia már lejárt és érvényét vesztette, de szerencse, ha a manufacturer még nem hívott vissza minket".

Szomorú látványon nem illik mosolyogni, de nem leplezhettem kedélyes derûmet, amikor a napokban az egyik ritka napos délelõttön, egy öregedő gavallért láttam vadonatúj, nyitott tetejû, kétüléses BMW sportkocsijában, fehér sállal a nyaka körül, leparkolni a Dallas Road-on, kutyákat sétáltató fiatalasszonyok közelében, vagy a hetvenéves özvegy ismerősünk hirtelen kisimult arcán látom a költséges mexikói "face-lift" nyomait, amelynek következménye, hogy a mostani lárvaszerû arca néhány év múlva még ráncosabb lesz, mint valaha volt.

Kétségtelen, az angolszászokban van bizonyos farizeuskodás, amelyet nem veszek tőlük rossznéven. A képmutatásban gyakran megtalálható a tapintat, a vígasztalás és a jóindulat. Az angolszászok az öregséget "golden age" -nek nevezik, aranykornak, ami betetőzi az ember életét, amely sajnos mindig magával hozza az öregedés velejáróit, ahogyan romlik a szemünk, a hallásunk és egyeseknél a szellemi hanyatlás is élesen szembetûnő. Így gyakran elgondolkodom azon, kinek volt az a gúnyos ötlete, hogy életünk eme utolsó és lemenő szakaszát "aranykornak" nevezze?

Hazai Gábor

Vissza az SZ.M.-Online oldalra