NYÚJTS FELÉJE VÉDŐ KART
(Magyar Kultúra Napja 2010)

A magyar kultúrának – nemzeti önbecsülésünknek – több jeles napja van, de ezek közül is kiemelkedik 1823. január 22. Kölcsey Ferenc a zimankós Csekén ekkor vetette papírra nemzeti imánkat, a Himnuszt. Mert a télből a tavaszba akarta vezetni népét? Sokkal inkább azért, hogy a zivataros századokat fölidézve is – volt elég belőlük – meglássuk: nincs az a történelmi tragédia, ami végképp bús romlásba tudná taszítani a magyart. Hogyan is kezdődik ez a fohász? "Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel…"

Nyújts feléje védő kart? Igen. Te is! Tollal, ecsettel és vésővel. Hangszereddel, muzsikával. És ami mindenek fölött való – erkölccsel. Mert nagyjaink – Balassitól Aranyig és József Attiláig, MS mestertől Csontváry Kosztkáig, Erkeltől Bartókig és Kodályig – vérükben leledzett tudással tudták, csak az a művészeti alkotás érték, amelyben szépség és igazság édestestvérek. Amely lehet esztétikailag jól megkonstruált, de tartóoszlopa nem más, mint az ethosz. Öröm és fájdalom nem szakítható el a nép sorsától, mert aki a nemzetét megtagadja – még a tisztességes avantgárd sem vetemedett erre –, az hitványnál hitványabb eb. Jó torokkal – pénzzel fényesített hangszálakkal – ugathat, ám ugatása sosem hallik az égig.

A történelem sziklákat omlaszthatott ránk, de az írónak-művésznek épp az a feladata – s a hatalmasok sosem hátráltak meg ez elől –, hogy elgördítsék a balsors eme tonnáit. Illyés Gyula fölvilágosított bennünket, nincsen pesszimista vers, mert ha a költő kimondja a bajt – Vörösmarty Mihály A vén cigányának őrületénél van-e igazabb szólás? –, avval segíti a gyógyulást. Hogy ne váljunk hite hagyottá, az ezer sorscsapás és tragédia közt bujdoklóvá; hogy büszkén vallhassuk, Petőfivel szólva: olyan hazánk van, amely bokréta Isten kalapján.
S ehhez a különleges státuszhoz feledhetetlen történelmi hőseinken, Zrínyi Miklóson, Dobó Istvánon és Maléter Pálon kívül az irodalom, a művészet, a tudomány héroszai segítették. Akik – Janus Pannoniusztól Szent-Györgyi Albertig irdatlan hosszú a sor – vérükkel és tudásukkal beépültek az egyetemes művelődés falába. És az oltott mésznél erősebben egybetartották – egybetartják – az egymásra rakott köveket. Így kerülhetett Shakespeare mellé az őt is fordító tüneményes magyar költő Petőfi Sándor, s a világpolgár Goethe mellé a világ legszegényebb zsenije, a mi József Attilánk.

Gondolta-e volna Kölcsey, amikor a Himnuszt írta, hogy cselekvő erkölcsével – mert a tisztán szólás hadak győzelmével ér föl – olyan történelmi kaleidoszkópot alkotott, amelyben a magyar múlt nem is mindig villogó, mert néha éjsötét tükörcserepei az összerendeződés folytán fényükkel a jövőt is megvilágítják?
Csak bírjuk fogadni – mai zűrzavarunkra ráfér – a sokkoló, szemünket égető lámpásokat!
Csak összeroppanás nélkül tudjuk viselni a szépség és igazság valós tehernél nehezebb, gúzsba kötő s ugyanakkor fölszabadító súlyait!
Mert Döbrentei Kornél zsoltáros ultimátuma – istenkereső jajszava – nem csupán az égieket érinti, hanem ellopott szabadságainkért is pöröl. Keserűségében is villámos erővel. Adassék vissza a népnek, ami őt megilleti: önbecsülése, alkotókedve, élni akarása! Hogy ne szolga legyen saját hazájában, hanem saját értékeit megbecsülő úr. A pénz katekizmusát – a mai gyorsan gazdagodók bibliáját – vágja sutba, és csak a tisztességes munkának és a makulátlan jellemnek higgyen! Mert fájdalmaink – meggyötört kisebbségeink a tanúk rá – sokkal mélyebbről jönnek, mint azt első pillanatra hinnénk. Aki átérzi Petrás Mária kerámiaszobrainak – a Csíksomlyóval megszentelt életszimbólumoknak – fájdalmas tisztaságát, Babba Máriáinak egy új – fölszabadultabb – életre jogot formáló reményét, az a magyar kultúra (a csángót is magába olvasztó magyar kultúra) halhatatlan értékeivel fog találkozni. S éneke, ének-imája – mert Kodály sugallatával így is talpra állhat egy nép – ugyancsak ezt a kimeríthetetlen, mert megújulásaiban eleven értékfolyamot gazdagítja.

Mitől magasztos ünnep a Magyar Kultúra Napja? Attól, hogy Kölcsey Himnusza kapcsán barangolván múltunkba előre is tekinthetünk. Az erőgyűjtés évei fognak következni. A munkáé. A szétszakított nemzettestek egybeforrasztásáé. A közösségért való fáradozásé.

Jó hinni a csoda átszármaztatásában, hiszen – ettől is ünnep az ünnep – a Petőfi fölkínálta "fönséges szabadság" kezét József Attila is megszoríthatta. Huszadik századi géniuszunk elárvult fájdalmában – a vers szerelmesei bizton hallják – szinte az egész emberiség sír föl. "A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok."

Legyünk büszkék arra, hogy a mi águnkról szakadt le a világlíra legszebb négy sora!
Kölcsey egyik jegyzetét olvasván ugyancsak megdobog a szívünk: "A föld, melyen sátorát felütötte a magyar, őseinek vérével szerzett föld vala. Kedves tehát; mert drágán vásároltatott."

A magyar kultúra ugyanilyen féltve őrzött kincs. Rajtad is áll, hogy megmaradjon tisztának.

Nyújts feléje védő kart!
 

Szakolczay Lajos
www.arkadirodalom.hu
 

Vissza az SZ.M.-Online oldalra