Hosszú
szolgálatnak nyugalom a vége,
Amikor elértem, felnéztem az égre:
Na, hála Istennek, most már megpihenek!
Nem parancsol senki, magam ura leszek!
Nem lesz többé nekem zsarnokom az óra,
Nem pislogok félve a nagymutatóra.
Nem is olvasgatom, mikor üt és hányat!
És nem kell otthagynom a jó meleg ágyat.
Csak akkor kelek fel, amikor jólesik!
A házbeliek mind, kívánságom lesik,
Etetnek, itatnak, vakarják a hátam,
Ezt a boldog időt, hej ! de régen vártam.
Most, hogy benne vagyok, ezek a remények
igen lelankadtak, soványabbá lettek.
Negyven éves vágyam most már csak fogalom...
Várj! Mindjárt elmondom, milyen a nyugalom.
Rám virradt az első nyugalomnak napja
S feleségem így szólt: „Hallja, Édesapja”?
-És rám villantotta gyanusan a szemét-
„Jogosan igénylem fele segitségét!”
Elvégre nekem ezt esküvel fogadta,
Dehát amig szolgált, el-el halasztgatta.
Már egy kis segitség énreám is ráfér.
Meglátja nem lesz sok. Meg hisz, most már ráér!
Azelőtt feleség, háziállat, gyerek
Mindnyájan nálamnál korábban keltetek.
Most már 5 órakor a házba’ sem férek,
Azon a jogcímen, hogy most már ráérek.
Feleségem beteg nem volt soha eddig,
Nem is panaszkodott, hogy tán gyengélkedik.
De mostan, mióta, hogy nyugdíjba léptem,
Nagyokat nyögdécsel, minden nyomon-lépten.
Már reggel fájlalja a vállát, a torkát,
Szagolgat napközben frissen reszelt tormát.
Annyi baj eléri, míg leszáll a jó est,
Susogni tudja csak: „Végem van most rögvest!”
Emiatt kell nekem korábban felkelnem,
Piacra, henteshez, tejcsarnokba mennem.
Emiatt vár rám most ezerféle dolog,
Hogy néha a szemem—karikára forog. |
Hej, amikor én
még szolgálatban voltam
A cigarettám sem magam vásároltam!
De most keservesen változott a szöveg:
„Hiszen most már ráér, csinálja az öreg!”
Éjjel, ha a macska elnyávogja magát,
Igy szól feleségem: „ ehol van a kabát.
Ereszd ki öregem, várd meg, ugye nem félsz,
Majd aztán lepihensz, hiszen most már ráérsz.”
Ha pékhez, cipészhez, vagy a boltba megyek
Ott is az áldozat mindig csak én leszek!
Megfájdul a nyelvem olyan sokszor kérek,
Dehát leintenek, hogy én még ráérek!
Mikor leülhetnék, jönnek az unokák.
Szilaj, borzas fiúk, maszatos leánykák.
Mind az én nyakamon ugrálnak szegények
Cibálnak, rángatnak.
Tűröm, mert ráérek...
Istenem! Ha már mindenre ráérek,
Én üljek azért is, akit elitéltek?
Hol volt ez a sok baj elbújva idáig?
Biztosan rám vártak, nyugdíjaztatásig!
Ilyen keserves lett életemnek vége.
No, majd ha meghalok, megpihenek végre!
Ámde álmot láttam, ami megmutatta,
Milyen boldogság vár minden nyugdíjasra.
A mennyország előtt állt sorban nagy sereg
Fele mérgelődik, fele meg kesereg.
Megkérdek egy bácsit, aki leghátul áll:
Mondja, ez a sok nép itten most mire vár?
Azt mondja a bácsi: „ ez itt mind nyugdíjas,
Pihenésre vágyó, kihasznált, foghíjas.
Van itt öcsém olyan, ki már több száz éve
Álldogál idekint s vár a bemenésre!”
Ezért hát úgy kösd fel te is a nadrágod,
Soká lesz az mire az Úrat meglátod!
Mert ha a kapuig némelyik el is ér
Hátrább!—kiált Péter: kend nyugdíjas... ráér!!!
Írta egy nyugdíjas, Buenos
Airesben
|
