Nyelvünk...

Beleolvasva a budapesti napilapokba, magazinokba, megdöbbenéssel tapasztalhatjuk a közönséges durva nyelvhasználatot, stílustalanságot és a jóízlés nagyfokú hiányát. Kellemetlen élményekben lehet részünk, ha villamoson, vonaton utazunk és néha az ingerült utasok szájából trágárságokat hallunk. Történészeknek és pszichológusoknak lesz majdan a feladata annak kinyomozása, hogy a kommunizmustól való megszabadulás után mi okozta, mi hozta létre a magyar nyelv ilyesfajta kerékbetörését.

Amit mentségül hozhatunk fel, hogy a triviális, durva szavak használata nem kizárólag magyar jelenség, közelebb járunk az igazsághoz, ha az egészet talán a Nyugatról beáramló olcsó és nívótlan televízió és mozimûsorok utánzásának, a "modernség" imitációjának és hatásának tekintjük. Mindentől függetlenül, nincs statisztikai kimutatás arról, hogy melyik nép fiai káromkodnak legtöbbet és a legcifrábban, de valahogy az az érzésem, hogy mi magyarok nem kullogunk az utolsó sorban. Az angolok kétségtelen nem árulnak el különösebb találékonyságot ezen a téren és ha a káromkodások színpompáján és ötletességén keresztül mondanánk véleményt egy nép fantáziájáról, hát akkor az angol nem valami szellemdús társaság.

A krónikások szerint az augsburgi csatavesztés után, Nagy Otto német császár elé vitt magyar vezérek hangfogó nélkül káromkodtak. Magyarországon I. Ferdinánd 1563-ban hozott törvényt a káromkodás ellen és az érdekessége az általa hozott rendeletnek, hogy nemcsak a káromkodót büntették, de pénzbírsággal sújtották annak passzív résztvevőit, a hallgatóságot is.
A kialakuló vallások, valamint a mûvészetek terjedésével, annak megbecsülésével és értékelésével a társadalom tanultabb rétegei igyekeztek magukat tabukkal körbevenni és így a szexuális tevékenységgel, emésztéssel kapcsolatos kifejezések az ember "állati" oldalát képviselték, ellentétben a jobb körök stílusával, amely az ember "emberi" oldalát jelentette. A társadalmi hierarchiák kialakulásával, az alulra kerültek részéről a káromkodásban gyakran egyfajta lázadás, a társadalmi különbségek tagadása is kifejeződik, habár nagyon sok kocsis esküszik arra, hogy a lovak csak káromkodásra indulnak. Ebben a hiedelemben van valami igazság, mert közvetlenül a háború után, emigrációs életem egyik mélypontján, Goussainville községben sikerült kocsisnak elszegődnöm egy földbirtokoshoz. A francia lovak hihetetlen nyelvérzékkel tanulták meg a magyar káromkodásokat.

A témával kapcsolatosan érdemes megemlíteni Benkõ Loránd akadémikus észrevételét, aki a Magyar Tudományos Akadémián rendezett egyik tanácskozáson jelentette ki, hogy az új magyar nyelvhasználat mutatja, miszerint a legjobb úton vagyunk, hogy "egyszavas" nemzetté legyünk. Ezt a megjegyzést úgy kell értelmeznünk, hogy korunk rohanó tempója, a gyors változások, időhiány, valamint nemtörõdömség, pongyolaság, gondolati kuszáltság, stílustalanságok, sznob divatok utánzása elfogadott tényezők lettek mindennapi életünkben. Ennek következménye, hogy nincs idegünk, hogy hosszabban foglalkozzunk valamivel és pragmatikus iskolai kiképzésünk nem tesz képessé bennünket, hogy jobban megfogalmazzuk gondolatainkat. Azt mondom, "baromi rossz" volt a színdarab, amit láttam és "tök jó" kávéház nyílt a körúton. Tegnap "esett a dollár" és a barátomat "bomba jó" nővel láttam sétálni, stb. Nincs magyarázat, nem érdekelnek a részletek, az indoklások, mert minden indoklás intellektuálisan fárasztó lenne, a gondolkodás teher, ami elől menekülünk. Az egyszavas minõsítésekkel így szinte természetes következetességgel, szorosan összefügg a durvaság, a gorombaság, a trágárság.

A trágárság szavai, viszont hozzátartoznak nyelvünk szókincséhez és van a nyelvészek körében olyan felfogás is, hogy a trágár beszéd nem a nyelvet érinti, hanem annak társadalmi használatát. A trágárságok hagyományos magyar szavak, hangalakjuk, ragozásuk, mondatbeli szerepük semmi nyelvromlottságot nem mutat, egyedül társadalmi szerepük sajátos, illetve sajnálatos.
Reméljük, hogy az egész jelenség, amit most otthon tapasztalhatunk, nem más mint múló divat és az írástudók rövidesen kijózanodnak és visszatérnek a tradicionális magyar újságírás formáihoz.

Hazai Gábor

Vissza az SZ.M.-Online oldalra