NOVEMBERI IRODALMI EST

Novemberben ismét nagy élményben volt része Irodalmi Körünknek. Az est programát Veszely Ferenc tanulmánya, "Határ nélküli népünk igaz költője és a vancouveri magyarság hű magyar krónikása: Tamási Miklós" képezte. Az előadást Fias György vezette. Ő olvasta fel az összekötő szöveget Tamási Miklós versei és prózái között, amit Veszely gondosan választott ki a költő bemutatására. A kiválaszott részeket Fias Zsuzsa, Hazai Magda, Szy Mária és Kövér Kati művészi tolmácsolásban közvetítették.

Tamási Miklós 1936-ban született Kárászmegyeren, ahol apja békésmegyei uradalom főerdésze volt. "Háborús időkben voltam gyerek," írja Tamási, "haditudósításokon tanultam meg olvasni és harci felvételek voltak képeskönyveim." Az alábbiak indokolják miért tüntették ki Tamásit 2006-ban az 1956-os Magyar Szabadságkereszttel.

Három verseskötet és 17 prózai írás fűződik nevéhez, amik feldolgozatlanok voltak Veszely részletes tanulmányáig. Veszely így ír: "...gazdagon megjutalmazottnak érzem magam, mint aki egy kincsesbányát fedezett fel tele nemcsak igazi szellemi értékekkel, de hazánkra nézve is létfontosságú tapasztalatokkal. Mert Tamási művészete magasrendű, versei hűen tükrözik mind a maga, mind hazájukból kiűzött honfitársai lelkivilágát, meghatározzák az idegen országba való beilleszkedés módját és állomásait Tamási prózája megeleveníti azt a hősi-tragikus szélmalomharcot amit a külföldi magyarságnak általában, a vancouveri magyarságnak konkrétan vívniuk kell nyelvük és kultúrájuk fenntartásáért. Végül, de nem utolsósorban, ha valaki kíváncsi arra a magányos, szívet-lelket szaggató belső vívódásra ami minden hazájától elszakadt, helyét a világban megtalálni kereső menekült sorsa, csak követnie kell Tamási életét."

"Mi sem tükrözi szebben ezt a nyugalmatlan lelkivilágot," folytatja Veszely, "mint a Vendégfogadó című Tamási vers: Vendégfogadóban/ idegen vánkoson/ vándorlegényeknek/ éber álmát alszom/ a szemem is nyitva/ .../ nem járhat a szegény, álmában sem haza (Totemfák, 1973) tizenhét évvel megérkezése után, tisztán tükrözve saját, és sorstársai lelkivilágát, illusztrálva a beilleszkedés nehézségeit Kanadába Tamásit gyötri a magány – a hontalanság és a hazára való emlékezés. "A honvágy többszörösére fokozódik idegenben azáltal, hogy az a haza, amit a kivándorlott emlékezetében hordoz, nem a mindennapok valóságos (és néha keserves), hazája, amit otthagyott, hanem kedves emlékei." "Gyönyörűen illusztrálja ezt Tamási Madárka, madárka című, kísértetiesen szép verse: . . .Erdőaljnyi madár/ kerekedik szárnyra/, így indul a lélek/ külső bújdosásra./ Ha magában árva/, idegenben bűnös/, határról határra/ kergeti az ördög; Nincs hol megpihenjen/ vendéglátó ágon/,íjedezve rebben/ e fátlan világon/. (Eszkimó szerelem, 1965)."

"Tamási tudatos nemzeti költő. Képzeletében és érzelemvilágában ő hivatottnak érzi magát ezen szerep jogán hogy vezesse Vancouver kis magyarságát. Fölöttük pásztorkodna ő, de észlelnie kell hogy "juhai" nem nagyon követik őt. Erről tanúskodik Furulya című verse:
"Őríznélek mint egy nyájat/,Minden bajtól megóvnálak/,S úgy állnék a számadásra/, Mint akinek nincs hiánya./ Hej, de nékem nincsen juhom/, Csak a furulyám fújom./ (Totemfák, 1971)"

"Látja, látja ő hogy ez így van, de nem tud szerepet változtatni, neki ez az elhivatottsága. Ő már nem tud elválasztódni sem kis népétől (vancouveri magyarok) sem a nagytól (Magyarország).Tamási több versében utal arra hogy világító tűz szeretne lenni. A Tűz című vers látomásában, mint mondja, “a vándorok körém kuporodnak, / így osztom szét magam."

"A kivándorlott sorsa az, ami. De nagy különbséget jelent felfogása és hozzáállása abban hogy mit él át. Ezek határozzák meg hozzáálását és azok egyrésze zsákutcák lehetnek"… "A reménytelennek látszó helyzetben csábító feladni a hiábavalónak látszó harcot, italba menekülni, vagy fatálisan fogni fel helyzetünket." Az Agónia cimü versében két ilyen zsákutcát emlit Tamási: El kell hogy vesszünk javunkért,/ és hitetlenül hinni,/inni, már nem a szomjunkért,/de büntetésből inni./
Inni életet és halált,/ mint a kiszáradt földek,/ isszák a mentő áradást,/ amely megöli őket./...
...így válunk mi is semmivé/ s a semmin túl talajjá.

Nagy tépelődésében a költő a személyes gondviselésben bízva, Istenre hagyja, hogy megvédjen a körülöttünk sereglő bajoktól. (Ez) a bevándorlónak mégis valami biztonsági érzést adó, fájdalomcsillapító érzelmekig. Idegen ritmus ringat el,/ ha álomba bújsz félve,/...A Mester kisér messziről,/száműzött, hű tanítvány./ kinek otthona elveszett,/az Isten lesz kalitja. Hazátlan (Eszkimó szerelem, 1961)

Tamási (talán) inkább a közösségben mint a hitben keresi a maga megváltását. És neki nemcsak az emléke van itt vele, de itt vannak soproni magyar iskolatársai ( mások esetében más honfitársak vagy más hasonló bevándorlók- cikk írója), akikkel tudják egymást vígasztalni, akiknek a segítségére támaszkodhat, akiknek a körében otthon tudja érezni magát... Erről szól Közös sír című verse:
Járni a járhatatlan csapáson,/ kölcsönadni, ha kell, szárnyaink./ Energia ez, mely csak sokasodva
képes munkára, nagyszerű dolgokra,/ s tölti ki hézagos álmaink. Rettenetes lenne önmagunkban/ tenyészni csak, még a levegőt/ is nélkülözve, mert az vagytok nékem, ti adjátok erőm és gyengeségem,/ társaim, társtalan szenvedők. (Eszkimó szerelem, 1964)

Tamási beleveti magát a vancouveri magyarság kis társadalmába, amelyben kulturális vezető szerepet vállal el. Megalapítja a Tárogatót, a város egyetlen magyar nyelvű kulturális folyóiratát, és évtizedekig szerkeszti ezt. Elvállal mindennemű társadalmi munkát: szervez, épít, vezeti az ifjúsági cserkész csapatot. Minden jó magyar ügy támogatója lesz. A vancouveri magyarságért vállalt felelősséget, azzal hogy magyar költői pályát vállalt magára. A hivatásos magyar költő több mint versfaragó szóbűvész, ő népe harcát hivatott harcolni. Ezért marad meg Tamási tudatosan népi költőnek is, hogy egész népéhez érthetően tudjon beszélni. Ugyanezt teszi prózában is.

Tamási annyira azonosul a vancouveri magyarsággal, hogy személy szerint fáj neki ha civakodnak, ha kevesebbek mint elvhű fenntartói magyarságuknak:
Ahogy anyagi előrehaladásunkért komoly áldozatokra vagyunk képesek, ugyanúgy tevékenykedjünk a magyar fennmaradás érdekében… Akiknek gyermekeik vannak, tanítsák őket a magyar szóra. Ne erőltessék rájuk a nyelvet, de szerettessék meg velük... "Ne legyünk kákán csomót keresők, könnyen fellobbanók, izgágák, vagy összeférhetetlenek! Néha még a kis igazságokat is fel kell áldozni a Nagy Igazság, a magyarság fenntartása érdekében. Legyen otthonunkban vendégünk az emigrációs sajtó... segítsetek azzal hogy példát mutattok! (Virágot sír a fa)" ...a fatalizmus mélypontja, nem végállomás, csak fordulópont volt s egyben a beilleszkedés kezdőpontja is," írja Veszely. "Tamási maga is beilleszkedik, annak ellenére hogy soha nem tanul meg irodalmi szinten angolul, és mindvégig magyarul ír." A beilleszkedési folyamatot verseiben dokumentálja.Tamási a Bükkfaerdő című versében honosodni akaró fohászát fejezi ki: "Messze mentem, mégse mentem,/ egyazon ég ring fölöttem,/lehajolok s egy fűszálon/ azt a régi erdőt látom.// Fütyül a szél, zúg a bükkfa,/ kihajt az ág, nem néz vissza, /mégis érzi a gyökerét,/ mint az árva saját szívét.//Fogadj be, erdő, és te, rét,/ puha illatú enyhet adj,/ új haza, régi menedék,/ engedd, hogy megtaláljalak! (Új haza, Eszkimó szerelem, 17 1968)

... Egri hallgatóságának a nyolcvanas években a már meghonosodott Tamási így összegezi kivándorlott életét és saját akkori helyzetét:
Vancouverben gyökeret vert és megmaradt tizenkétezer magyar. Ez a tizenkétezer magyar az én világom, belőlük táplálkozom, az ő hitüket, mindennapi életüket szeretném közvetíteni hazafelé is. Mi már úgy vagyunk, hogy hazulról hazajárunk. Mikor jöttem, azt mondtam hogy hazamegyek, s most két nap múlva is hazamegyek. Ezt a kettősséget talán nehéz megérteni, pedig ebben nincsen semmiféle elvfeladás, mert mi nem úgy lettünk kanadaiak, hogy valamit is veszítettünk volna magyarságunkból. (Virágot sír a fa, 10)
"Öt szó az üzenet," írja Tamási már Erdélyben: "Mi itt és ti ott." KÉTSZERESEN ALÁHÚZVA: Egy nép vagyunk. Aki elvesztette hazáját, vagy elárusítja azt, a sorsa ugyanaz lesz. Ez az üzenet nemcsak Tamási üzenete, de minden kiüldözött, kirekesztett és kivándorolt magyar saját bőrén át érzett tapasztalata. Ha nem védjük meg egyetlen létterünket, elpusztulunk.

A kivándorlott élete csupa irónia. Minél jobban ragaszkodik az anyaországhoz, annál jobban eltávolodik tőle. Mert ő megmarad ugyan magyarnak, de megkövesül olyan magyarnak amilyenek a többiek voltak akkor amikor ő elhagyta hazáját. Közben az ország népe változik, az ő magyarsága nem.
Elmondva üzenetét, levonva a tanulságot, a varázslatos Tamási hang elcsendesedik. Már nincsen mit írnia és nincsen miért. Még megírja feltehetően végső számadását minden valószínűség szerint utolsó, Csend című, már dátumtalan versében: Néma lélek lettem,/ nincs mit elmesélnem,/ már csak kavicsokkal/ van sűrű beszédem. Kövek egymás mellett,/ s közöttük a semmi,/ még egy rés az égen – / egyszer hazamenni...
A hontalan magány, ami verseit íratta vele, miután tetszése szerint hazajárhat, megszűnik hontalan magány lenni. Lelke már otthon van, de a sors szeszélye kivándoroltként győzedelmeskedik rajta: Vancouverben éri hirtelen szívhalála 1994 március 28.-án, és annak Burnaby nevű külvárosában lévő Forest Lawns (Erdei gyepűk) nevű temetőjében temetik katolikus szertartás szerint ... Április 9-én, méltán az ott álló, 56 hőseinek emelt emlékmű tövében, koporsójára a szülőföldjéről magával hozott földet szórva.

Egész nemzetünk hű költője, a mi Tamási Miklósunk, aki nagy ember volt akár felismertétek ti ezt, akár nem" irja Veszely. E sorok írója véleménye szerint, más több köztünk élő író és költőnket se ismerjük fel időben!

Hálás köszönetünk Veszely Ferinek értékés tanulmányáért, hogy bemutatta köztünk élő, kevésbé ismert tehetéges író és költő honfitársunkat és intő szavaiért: "kik életében nem sokat hallgattatok rá, vegyétek most szívre köztetek élt nagy emberünk immár a síron túlról intő, de ma is létkérdésünket jelentő szavait: Mi itt és ők ott, de egy nép vagyunk. VISELKEDJETEK E SZERINT!" Köszönjük Fias Gyurinak, Fias Zsuzsának, Hazai Magdának, Szy Máriának és Kövér Katinak a művészi tolmácsolásukat, ami nélkül ez az előadás lehetetlen lett volna.

Ötvös Imre

Vissza az SZ.M.-Online oldalra