NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL

Ezt mondja az egyik nóta a magyarban és én nem hiszem, hogy van magyar, aki másképp képzelné az életet. Érthető tehát, hogy kis közösségünk is szinte újraéled amikor híre megy, hogy jönnek a cigányok. Ifjú Sánta Ferenc és kis négyese már másodszor jár nálunk. Ezúttal Pándy Piroska operaénekesnőt is hozták magukkal.

Mondjam el, hogy milyen volt a fellépésük, vagy szóljak az előzményekről, esetleg írjak a szereplők igazi emberi hangulatáról? Nehéz választanom. Mindenki, aki ott volt az előadáson, a maga módján szívta magába azt a muzsikát, amit élőben ma már Magyarországon is alig lehet megkapni. Mi most egy olyan kiváltságos élményben osztozhattunk, ami bárminemű mércével mérve a legmagasabb szintű magyar muzsikát ontotta ránk.

Sánta Ferenc az elhunyt Lakatos Sándor óta a magyar muzsika legbravúrosabb, legcsiszoltabb hegedűművésze. Japánon, Ausztrálián, Indonézián át Amerikáig mindenütt hatalmas sikerrel lép fel, tündöklő tudása őszintén bűvöl mindenütt. Dehát ott van Karcsi, a cimbalmosa, aki maga is tündöklő cimbalmos, Zsolti, a brácsása vagy Sanyi a bőgőse, a maguk nemében hangszerük hatalmas mesterei. Ezek négyen olyan muzsikát produkáltak nekünk, ami az életben csak nagyon ritkán adódik.

De akkor már hadd szóljak a muzsikusok hangulatáról is. Velem megosztják, mert én otthonomba fogadom őket, hatalmasan értékelek minden percet, amit velük töltök. Feri barátságát mindig frissen hordozom magamban. De hamar megnyílnak a többiek is felém, mert tudják, hogy a szívemben laknak.

Nehéz nekik otthon. A mai Magyarországon a nép nem mulat. Súlyos mondat ez, de valóság. Déki Lakatos Sándort leütötték, elmarták a hegedűjét, aztán hogy nem akarta adni, majdhogy agyonverték. Ennek már több éve, a hegedű a mai napig nem került meg. Most, mivel a Mátyás Pincét eladták, az új tulaj olcsóbb cigányokat hozott be, Sanyiéknak menni kellett. A fia, aki talán az apjánál is jobb prímás, most fotózásból próbál megélni.

De ez csak egy példa. Munka nélkül van sok más világszínvonalú muzsikus. Az újgazdagok kitűnő zenekarokat tudnak megvenni egy-két estére maguknak, de abból maguk a zenészek nem tudnak megélni. Ezért van az, hogy Pongrácz Andris erdélyi származású vállalkozó még a legnagyobb tehetségeket is be tudja zsúfolni az erre a célra kialakított buszféléjébe és Kanadában meg az USA-ban annyi előadást kényszerít rájuk, amennyi csak belefér. Amikor én befogadom a zenészeket, annyit segítek rajtuk, hogy nem kell költeniük a szállásra – ellátásra. Andris azt is a nyakukba varrja. Igenám, de rajta kívül senki sem lépteti fel őket. Ezek az emberek pedig így, konzervszerűen összepréselve is vállalják a fellépéseket, mert még mindig haza tudnak vinni egy kevéske pénzt a megélhetésre.

Lehet, hogy mégis hálát kell adnunk azért, hogy kanadai állampolgárok vagyunk?.. Igen, kell, de segíteni is kell. Összeadhatnánk a fejünket, és ha ki tudnánk alakítani egy kanadaszerte elképzelést, talán nem is kerülne komolyabb áldozatba. Egy olyan kultúra megmentéséről van szó, amin apáink - anyáink meg elődjeik nevelkedtek, most viszont az elhalását nézzük. Ebből a kultúrából Brahmstól Lisztig mindenki tudott meríteni, Kodály a zeneoktatásával világrendszert teremtett. Az USA fiatal ország hozzánk képest, viszont a country zenének nemcsak operaháza van Tennessee-ben, a country zene egy népréteget szórakoztat ma.

Mikor megérkeztek hozzám, kimentem elébük és kitárt karral szóltam rá Ferire: te hírhedt zenésze a világnak! Fáradtan mosolygott, aztán el is halt rajta, nem értette. Én meg csak vigyorgok rá és itt jön be nála az ősi cigány, aki mindig kitalálja nemcsak a nótádat, hanem a gondolatodat is. Ja, mondja, ezt mondta Vörösmarty is Lisztnek, direkt választva a hírhedt szót.

Persze, hogy teljesen ellágyulva öleltem magamhoz, mélyen csodálva páratlan emberi ösztönét. Minden fáradtsága ellenére rátapintott az agya egy olyan vékony történelmi miniatűrre, ami különben jó ha tízmillióból egy valakinél jön be.

Szép esténk volt. Adjon a jóistenke többet belőle, de az is jó lenne, ha úgy gondolkoznánk el a dolgokon, hogy az a vérünkben lakozó műfajnak is segítene. Hisz ha a cigány azt csinálja, hogy „Szeretnék május éjszakákon”... persze, hogy elgyengülünk, szemünk behunyódik, máris ott vagyunk a varázslatban, fölszálltunk a mennyekbe, oda, ahol mindig is szeretnénk lakozni. Nekünk, magyaroknak, van ilyen helyünk még itt a földön is ha szól a cigányzene.

Vaszkó József

Vissza az SZ.M.-Online oldalra