A MÚLT EMLÉKE, A JÖVÕ OPTIKÁJA

Százötven éve szembesít bennünket Széchenyi Istvánnak, a hős, politikus államférfinak korszerűsége jelenünk parlagiasságával.

"Remélj magyar! A nyugati végen, / Nagy örök csillag csillog az égen. / Tudod jól magyar, hogy ez mit jelent, / Átragyogja a sötét végtelent: / Széchenyi szelleme virraszt!" Iváni Rella költő a húszas években vetette papírra Sopron üzen című költeményét, amelyet később a nagycenki Szekendy Lajos egyházi karnagy zenésített meg. Szülőfalujában évtizedeken át ezzel a művel tisztelegtek a legnagyobb magyar emléke előtt, míg a kommunisták 1948-ban be nem tiltották. A helybeliek azonban nem felejtették el: a rendszerváltozás óta töretlenül része a településen tartott ünnepségek programjának. A Széchenyi István halálának százötvenedik évfordulója kapcsán rendezett, nagyszabású csütörtöki megemlékezésen ismét elhangzottak e sorok, a házigazda, Ivánkovics Ottó polgármester ugyanis ezzel a verssel köszöntötte a több száz egybegyűltet: a családokat, az időseket, a fiatalokat, a zarándokokat, a lovas huszárokat, a katonazenekart – és persze a jelen lévő közjogi méltóságokat.

"Százötven éve szembesít bennünket egy emlék korszerűsége jelenünk parlagiasságával. Széchenyi hős, politikus, államférfi. Ma a hős érvénytelen, a politikus értéktelen, az államférfi érthetetlen fogalommá vált” – hangoztatta a Széchenyiről elnevezett téren, az ő jóvoltából a 19. században épült templom előtt összegyűlt emlékező tömegnek Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Kiemelte: a legnagyobb magyar úgy hitt a nemzetben, hogy hibáit mindenkinél jobban látta, sőt kritizálta is. "Tetteinek a szavak jelei, nem helyettesítői, hivatásérzéke nem csupán szólamokra, hanem cselekvésre sarkallta. Ha Széchenyi életét nézzük, víziót és eszményt találunk ott, ahol ma számítást és érvényesülést, tettet és áldozatot ott, ahol ma szavakat és ígéreteket. Széchenyinek élet- s nem karrierterve volt, elhatározását nem tanácsadók tették fogyaszthatóvá. Ebben ott fénylik az önfeláldozás ereje, a nagyobbra születés megértése és heve. Nem csupán a legnagyobb magyar ő, mert az megdönthető csúcs lenne, ő mércéje mindannak, ami magyar és európai" – mondta Pálinkás. Kijelentette: a gróf a cselekvő tudomány, a tettvágyó műveltség példáját adja nekünk, aki szakít a bölcsesség elvontságával, és közéletté avatja a felelős emberi életet. Vagyis: homo politicus. Léte gyökere a nemzet, munkájának terepe az ország.

Széchenyi a maga egyetemességében nézte az életet, a sajátját és a nemzetét egyaránt. Így épített hidat az országnak, adott otthont a tudománynak, s teremtett tudományt a fejlődésnek, nyitott fejlődést a nemzetnek. A Széchenyi által alapított Akadémia vezetője elmondta: ő tudott a renden belülről nagyvonalúan gondolkodni, a nemzethalál víziója helyett a nemzetélet ember- és közösségléptékűségében tervezni. Nem győzni akart – mert nem akart veszteni. "Nincs nagyobb bölcsesség az egyéni becsvágy nélküli politikusénál, és nincs nagyobb munka, mint ezt a bölcsességet a nemzet politikájává tenni. A belátásból jövőt, a kilátástalanságból tervet alkotni" – jelentette ki Pálinkás. Széchenyi nem profi volt, hanem próféta ott, ahol látni, és nem arisztokrata, hanem munkás ott, ahol dolgozni kellett. A mi közös sikerünkké tette, a mi reményeink zálogává gyötörte önmagát. Ahhoz, hogy megvalósítsuk százötven éve véget ért kísérletét, az ő moralitásával, elkötelezettségeivel, meggyőződésével kell gondolkodnunk. "Értelmet kell adnunk a szolgálatnak, helyet kell engednünk a belátásnak. Széchenyi István ezért számunkra a holnap optikája. Nem emlék és nem is varázslat, hanem kútfő, az értelmezés, a tervezés forrása" – mondta.

1860. április 11-én Nagycenken több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István temetésén. Annak ellenére, hogy a bécsi rendőrség mindent megtett azért, hogy a temetés ne lehessen a reformer melletti, egyben a Habsburg-önkényuralommal szembeni demonstráció. Hiába tették a gyászjelentéshez képest egy nappal korábbra a temetés időpontját, és hiá¬ba utasították a plébánost, hogy titokban temesse el a grófot, az új dátumról is sokan tudomást szereztek, ám 11-én a gyászoló tömeget a temető kerítésén kívül tartották.

Sólyom László köztársasági elnök beszédében emlékeztetett: az országos gyászt sem lehetett megakadályozni, április végén Pesten nyolcvanezren mentek el a belvárosi templomhoz, ahol Széchenyi jelképes koporsójánál az Akadémia gyászünnepélyt rendezett. Az államfő szerint Széchenyi sokkal több volt, mint nagy építő, nagy intézményalapító. A nemzet megérzi, mikor van szüksége támaszra és példaképre, s tévedhetetlenül kiválasztja magának: a nemzet a szívébe fogadta a legnagyobb magyart. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése óta eltelt korszakokban azonban mindig másmilyen kép alakult ki róla. Először a tragikus hős képe uralkodott, a látnoké, akinek mérséklő tanácsaira nem hallgattak: be is következett a véres elbukás. A kiegyezés utáni gyarapodó korszakban viszont minden politikai irányzat elődjére lelt Széchenyi reformműveiben, Trianon megrázkódtatását követően Széchenyi az örök erkölcsi mérce. Az ötvenes években az igazi forradalmárnak tartott Kossuthtal való szembenállását hangsúlyozták, Kádár alatt az óvatos, kompromisszumkész reformert hívták önigazolásul. Manapság egyesek Széchenyire mint az államon kívüli civil önszerveződés nagy alakjára tekintenek.

"Semmilyen válság után nem léphetünk tovább lelkiismeret-vizsgálat és hibáink belátása nélkül. Ez Széchenyi útjának egyik tanulsága. Nem a számonkérés, mások hibáztatása vezet tovább. Ami előremutat: önvizsgálattal önismeretre jutni, tisztázni az eszmei alapokat, a korábbi tetteket kíméletlenül kiértékelve kiválasztani az alkalmazandó eszközöket" – jelentette ki Sólyom László, majd hozzátette: a másik tanulság az, hogy meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat. Széchenyi sem maradt meg a kesergésben, hanem élete utolsó szakaszában, felismerve a nemzetközi környezet megváltozását, ismét aktivizálta magát. Újfent elkezdett munkálkodni a nemzet érdekében.

A nagyszabású megemlékezés, amelyre a soproni pályaudvarról emlékmenet is érkezett, szentmisével zárult. A plébános szentbeszédében kiemelte: a gróf nemhiába halt meg százötven esztendeje, hiszen szelleme ma is él. Ahogy ő maga is, az örök boldogságban – utalt a húsvéti üzenetre. A liturgián az egyetemes könyörgéseket Széchenyitől idézték. Az egyik fohász különösképpen is megfontolandó: "Uram, világosíts fel egy kerub lángszellemével. Engedd megkülönböztetnem a jó magvát a gonosz magvától. Add tudtomra, mit tegyek, hogy neked egykor arról a tőkéről, melyet reám bíztál, elszámolhassak. Segítsd bennem sikerre, ami jó, tipord el csírájában, aminek rossz gyümölcse lehet. Segíts, hogy minden indulatot leküzdhessek önmagamban. Töltsd el szívemet tiszta szeretettel embertársaim iránt."

Merjünk nagyok lenni!

Az egész napos program Széchenyi István halálának helyszínén, Bécs Döbling kerületében, a felállított emlékhely megkoszorúzásával kezdődött. A hazánkból érkező résztvevők Sopronig Széchenyi arcképével díszített mozdony által húzott vonattal utazhattak a csütörtöki rendezvényt támogató GYSEV jóvoltából. Az idei Széchenyi-emlékévet kezdeményező Széchenyi Társaság főtitkára, Rubovszky András Döblingben elmondta: hiába bizonyult tragikusnak a gróf életének befejezése, emléke mégis azt üzeni ma nekünk, hogy merjünk nagyok lenni, merjünk nagyot álmodni, s legyen erőnk ezek megvalósításához. Ez biztosíthatja csak a magyar jövendőt. A koszorúzáson megjelentek az ausztriai magyarok, a helyi nagykövetség, valamint a Magyar Országgyűlés képviselői is. A százötvenedik évforduló kapcsán meghirdetett emlékévben csak hazánkban több mint háromszáz rendezvényt tartanak, a fővédnökséget Sólyom László köztársasági elnök vállalta el. A koordinációt a Széchenyi-emlékbizottság 2010 végzi. (MH)

Kacsoh Dániel

Vissza az SZ.M.-Online oldalra