Otthon tavasszal

Az évszakok változásával egyidőben megélénkült a falunk légköre.
A hosszú tél után új energiába szökött az élet. Magasabban szálltak a felhők, hangosabbak voltak a madarak a fákon, szívélyesebbek az Adjon istenek az utcán. Tavasszal kezdetét vette az udvarokon a hangos kalapálás, surdigálás, csiszolgatás. Lekerültek a tornácokon a gerendákról függő szerszámok, a kapák, a gereblyék, a kaszák. A gazdák éket vertek a meglazult nyelekbe, ráspollyal kiélezték az ásókat, csákányokat,  kapákat. A fészerben szundikáló ekéről leszerelték a laposvasat, a csoroszlyát, s Mankó Lajos kovács mesterhez küldték a gyerekekkel élezésre. Megvizsgálták a szekereket, kicserélték a saroglyákban a meglazult fogakat, új szeget vertek a járom bélfájába. Elővették a kamrából a kenőcsös dobozt, kalapáccsal kiütögették a szekérben a tengelyvég szeget, s megkenték – ahogy mondani szoktuk volt – a kereket.
Sor került a porta rendbehozására is. Elgereblyéztük a szérűt, elsepertük az első udvart, megjavítottuk a tornác-menti kóré stakétlit. Kiigazítottuk a ház előtti járdát, kitisztítottuk az árkot és a híd alját, hogy a hólé szabadon lefolyhasson a Téglaszínbe.
Mielőtt elkerültünk otthonról városi iskolába, nekünk is szerves részünk volt a napi ténykedésekben. Segítettünk favágásban, szőlőnyitásban, venyige hordásban, kukorica, krumpli ültetésben, kapálásban, egyelésben. Munka közben izgalmakkal néztünk az ünnepnapok elé. Szent György nap reggelén processzióba álltunk a templom udvarán, harangszó mellett kivonultunk hangos énekszóval, zászló lengetéssel a határba, végig a Debreceni útcán, el a temető mellett, ki az Orbáristába, búzaszentelésre.
A kijelölt tábla szélén felsorakozott a gyülekezet, a férfiak levett kalappal, az asszonyok fekete fejkendővel, kezüket összetéve, ájtatosan közreműködtek a szertartásban. A pap megáldotta a zsenge rozsvetést, a kántor fonetikus kiejtéssel kezdte az énekeket, melyben a hívek is követték. Ragaszkodtunk az anyatejjel szerzett tájszólásunkhoz. A fül fil, a pénz piz, a szép és jó ló szip lu, vagy jau lau lett az ajkunkon. Tréfát űztünk az oda elvetődő városiból, ha nem hozzánk hasonló színes diftongussal szólt a nyelvünkön. A búzatábla mezsgyéjén ájtatosan folyt a szertartás, az idősek rózsafűzérrel átfont énekeskönyvet szorongattak eres kezükben.
Miután a pap szentelt vízzel megszentelte a vetést, megrohantuk a táblát, téptük a zsenge szálakat, az öreg asszonyok az énekeskönyvbe, zsebkendőbe, a férfiak a kalap mellé, a fiatalok a szivarzsebbe. Aztán rendezett sorokban, énekszóval visszavonultunk a faluba, a várható bő termés reményében. Mert szentül meg voltunk győződve, hogy a tisztelendő úrnak bensőséges kapcsolatai voltak az Úrnál a jó időjárást és bő termést illetően.
Másnap reggel újult erővel láttak a felnőttek, mi délután, iskola után, a mezei munkához. Ez módszereiben mit sem változott nálunk az évszázadok folyamán. Őseinkhez hasonlóan, három fordulóban műveltük a határt - kalászos, ugar, kapás növény -, háromszori szántásba vetettük a gabonafélét, kétszeri kapálással gondoztuk a krompét, vagyis burgonyát, a hüvelyest, a kukoricát – ami nálunk tengeri volt. Némelyik fajta, abban a nyírségi sívó homokban a vetőmagot is alig hozta meg.
A másodolással egyidőben történt a férfimunkának számító anyaszéna kaszálás. Előkerült a kamrából a tarisznya, benne fentérrel, ülővel, kaszakővel. Némelyik gazdának díszes ökörszaruból készült fentértokja volt, a mienk bádogból, beleillő lapos kaszakővel. Lekerült a gerendáról a kasza. Apám közelebbről megvizsgálta a pengéjét, méricskélte, feszegette, hajlítgatta a nyakát, meglógatta a nyelén a mankót, kell-e bele ék, vagy elég csak vízbe áztatni, hogy megduzzadjon? Másnap reggeli után vállára vette a kaszát, a mankóra akasztotta a tarisznyát, benne a kaszálási kellékekkel, s az anyánk készítette ebéddel: füstölt szalonna, rozs kenyér, egy fő vöröshagyma, csipetnyi só újságpapírba csavarva.
Nehéz munka a szénakaszálás. Nem volt igaza Pataki Sándor bácsi cigányembernek, aki azt mondogatta, miután rudashordásban dolgozott valakinél:
- Ó, a kaszálás – legyintett. - Az csak sétálás. – A kisboglya hordás, az ám valami! Ahhoz ember kell.
Beállt apám a dűlőnél a tábla elejébe, s nyílegyenes rendet vágott a föld másik végéig. Hosszúmezőnek hívták a határ eme részét, hosszúak is voltak a nadrágszíj alakú parcellák. Vágta egyik rendet a másik után. Térdét kissé megroggyantva, hátát és vállát előre görbítve, jobb keze a mankó hegye táján, bal keze a kaszanyél vége felé, alulról fölfelé, laza tartással. Néha én is megpróbálkoztam a kaszálással. Magyarázta apám a rejtélyét.
- Kisebb csapásokat vágjál – oktatott.
- Ne erőltesd annyira.
Ha a meglendült kasza maga után rántott, megjegyezte:
- Ne tánclépéssel kövesd a suhintást. Engedd a kaszát könnyedén, természetes lendülettel.
Ment is egy ideig, míg végül elfáradtam, vagy nem ott járt az eszem, s nagy reccsenéssel a földbe vágódott a kasza hegye.
Jó érzék kell a kaszáláshoz. Ritmusból áll minden művelete. Ez a lábból indul ki, halad föl a törzs alsó részén. A csípő enyhe, félkör ívű mozzanata a hátgerincen végig gépies lendületet ad a vállnak és a karnak. A kasza, mint a test tartozéka, sima suhintással lendíti a lenyisszantott füvet jó kövér rendekbe. Ezekből lesz pár nap múlva az illatos széna. Apánk lába nyomában két nyílegyenes vonal húzódott a friss torzsokon, mintha láthatatlan kezek abroncsos hordót hengerítettek volna végig a kaszálón. Néha megállt, felegyenesedett, megtörölte inge ujjába a homlokát. Nyelére állította a kaszát, két ujjával letisztította pengéjéről a nedves füvet, s megfente, messzire hangzó kivi-keve, kivi-keve acélhangon.
Délben, mikor a nap a tábla tetejére kúszott, a fasor tövébe ült. Kibontotta a tarisznyát, ha volt kedve hozzá, nyársat faragott, száraz gallyat szedett, tüzet rakott, s nyársan sült szalonnát evett ebédre.
Volt olyan kaszálás is, különösen a kései sarjú szénavágás idején, amikor már nem futotta szalonnára. Bacsó Lajos bácsi, hatalmas virágszál ember a szomszédból, nemegyszer elmondta téli estézés alatt:
- Hajjátok, én egy tányér tejeskávén, bele aprított kenyérrel egész nap elkaszálok.
Május végére, június elejére fogytán volt legtöbb családban a zsíradék.
A kamrában felseperte anyánk az utolsó szem rozsot, amiből kenyérliszt lett. Gondterhes arccal méregette a süppedő liszteszsákot. S ha maradt még kevéske szalonna és sonka a pendelyes kéményünkben, egyre vékonyabb szeleteket nyisszantott le belőle, hogy jusson aratásra és gabona behordásra is. Az idei baromfi még nem érett meg vágásra, hentes üzletből meg jó, ha vasárnapra futotta kilónyi húsra. Az orosz bejövetel után, a nagy adóztatások és erőszakos tagosítások idején, hogy ezzel is megtörjék az egyéni gazdák gerincét, rendre becsukták a falvakban a mészárszékeket, s nélkülözés közepette építettük a szocializmust.
Ma is elszorul a szívem arra emlékezve, hogy miután mint a kisujjam kiszabadultak szüleim a termelőszövetkezetből, melyben dologkerülők és hozzá nem értők ragadták kezükbe a vezetést, apám halkan elmondta a nap végén, hogy három almán kaszált egész nap. (Mialatt a fővárosi és ipari nagyvárosok éttermeiben tányér nagyságú bécsi szeletet, krumplipürével és rizzsel szolgáltak fel a pincérek a vendégeknek.)
Kaszálás után három nap múlva, ha jó időjárás volt, jött a szénaforgatás.
Ez tényleg könnyű, gyereknek való munka volt, egyenlő a Pataki Sándor jósolta sétálással. Nekiláttunk a munkának, vasvillával könnyed mozdulattal hátára fordítottuk a szőkülő rendet. Fürjecske, néha felriadt fogoly futott át a szomszéd kaszálójába; gólya lépdelt az árok parton, magasan araszoló léptekkel, békára, kígyóra vadászva. Ha ketten voltunk Anti öcsémmel, meg-megálltunk, elmerengtünk, ábrándoztunk. Meséltünk, terveztük a jövőt. Anti évekkel később, a forradalom után pincér lett az amerikai Greenwich államban lévő Show Boatban. Ha szenátorok, képviselők s hozzájuk hasonló nagykutyák jöttek ebédre, Antit osztották be asztalukhoz kiszolgálásra. Francia származásúnak vélték, ami nagy szó a jenki kulináris képzeletben. Ha meglátogatott bennünket Ottawában, el-elmondta:
- Te már a Hosszúmezőn is beszéltél űrhajózásról, műholdakról.
Másodolás idején került sor néhány nevezetes napra: anyák napjára, pünkösdre, Péter és Pál napra. Ez utóbbin korán kerültünk. Anyánk szépen felöltöztetett bennünket, s a kiskertből szedett virágcsokorral a kézben elmentünk nagyapa köszöntésére. A nagy eperfa alatt felsorakoztunk, s kórusban elmondtuk a köszöntőt:
Pál napra virradtunk,
Hamar ide pattantunk.
Megérdemlünk egy krajcárt,
Vagy egy pohár pálinkát.
Isten éltesse nagyapát sokáig!
Nagyapa meglepetést színlelve hátra szólt:
- Jaj, gyere csak, nagyanyjok, kik vannak itt!
Nagymama mosolyogva kijött, kezeit maga előtt összekulcsolva. Barna szemű, ovális arcú, szép derék asszony volt nagymama. Ha mosolygott felderült körülötte minden. A bejövetel után nem sok mosolyra volt alkalma. Nagyapám amerikás volt, kulák listára kerültek, s örökös zaklatásnak voltak kitéve. A köszöntő után, mint általában, mindig volt valami jó: piros csőröge, duzzadó fánk, tányérka cseresznyés befőtt, pár szem aszalt szilva. Jutott pár forint zsebpénzül is.
A tavasz legnagyobb élménye volt, legalábbis a gyerekek számára, a pünkösdi első áldozás. Erre heteken át folyt az iskolában a felkészülés. Hittanórán a tisztelendő úr a szentgyónás fontosságára oktatott bennünket. Tanórákon nap-nap után kórusban sorjáztuk Jákob tizenkét fiát, köztük Rubent, Simont, Lévit, Judát, Izakátot, Zabulont, Dánt, Neftalint, Ábelt, Józsefet és Benjamint. Oldalakat mondtunk el fejből a katekizmus könyvből.
A gyónási rítusok közül első volt a lelkiismeretvizsgálat, második a bűnök felsorlása, harmadik a bűnbánat, negyedik a bűnök alóli feloldatás, ötödik a szentáldozás. Pünkösd előtti napon volt a szentgyónás. A templomban hosszú sort alkottak az első gyónók. Nagy izgalommal, egymás után letérdeltek a szentélyben a gyóntatószék előtt. A pap a fejükre terítette aranyhímzésű ellenzőjét. Az első gyónó remegő hangon kezdte:
Gyónom a Mindenható Istennek, és Isten helyett Neked, Lelkiatyám, hogy kiskoromtól fogva ezeket a vétkeket követtem el…
A vétkek felsorolása következett. Legtöbb első gyónó nagyon komolyan vette a gyónást. Némelyik, miután már megkapta a feloldást, még visszasietett, s odasúgta a tisztelendő úrnak, hogy egyik pénteki bőjtös napon az ujjáról lenyalta a tejfölt. A másik meg kétségbeesve mondta társainak, hogy kifelejtette a lajstromból, hogy kistestvére születésnapján megcsavargatta szegénynek a filit.
Aztán jött a lelkiatya bűn alól történő, megkönnyebbítő feloldása:
- Menj békével, s többé ne vétkezz!
Másnap, pünkösd vasárnapján jött a szentáldozás. A kislányok hosszú fehér ruhában, fejükön díszes virágkoszorúval, a fiúk is ünneplőben, kezükben imakönyvvel, benne az első áldozást jelképező szentképpel. A templomban hosszú sort alkotva térdeltek az első áldozók. A pap, kezében aranyozott kehellyel, kiskanállal és fehér kendőcskével, a kehelyben borba áztatott kovásztalan kenyér darabkákkal, az Úr Jézus testét és vérét jelképező paszkurával, megáldoztatta őket.
Szentmise után hosszú sorokban az iskolába vonultak az első áldozók, nyomukban a szülőkkel és a nevelőkkel. A kreppapírral, virágcsokrokkal, a fekete táblán köszöntőkkel feldíszített tanteremben forralt tejet és kalácsot kaptak az első áldozók. A tejet néha meg is cukrozták nekik, ami némelyiknél hasmenést okozott.
Este reggelig tartó, elég duhajkodó táncmulatságot tartottak a felnőtteknek. Ez volt az utolsó ilyen rendezvény a nyári szezon végéig.

Miska János
(Részlet a szerző Így éltünk c. memoárjából.)