Október szelleme

    Miska János a nevem, engem is az 1956-os októberi viharok sodortak az idegenségbe. A napokban ünnepeltük a kanadai Victoriában 72. születésnapomat. Tizenkét éve élünk feleségemmel ebben a gyönyörű Vancouver-szigeti városban. 59 éves koromban vonultam nyugalomba, 30 évi könyvtárosi szolgálat után, az elmúlt tíz év alatt mint  könyvtárhálózati igazgató a Föderális Földművelésügyi Minisztériumban. Felelősségteljes beosztásom mellett tagja voltam a minisztérium igazgatótanácsának. Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy midőn e tizenegyezer lelket számláló minisztériumban hatalmas leépítések folytak, vezérigazgatók, kutatóintézeti igazgatók, tudományos kutatók állását szüntették meg, engem próbáltak lebeszélni a fiatal nyugdíjba vonulás  gondolatáról. Mi több, hogy maradjak, felajánlottak nekem vezetői állást a tervosztályon, mely a minisztérium agyközpontja volt. Miután azonban kiderült, hogy eltökélt szándékom volt megválni a pályámtól, hogy a kanadai magyarságkutatásnak áldozhassam hátralévő éveimet, a munkaadóm  63 000 dollár bónuszban részesített jó munkámért.

   Hosszú évek kemény és kitartó igyekezete eredményeként jutottam el ehhez a ponthoz.

Az előzmények

   1932. január 20-án születtem Nyírbélteken, középparaszti családban. Édesapám, Miska Mihály, köztiszteletnek örvendő ember volt,  a hajdani Független Kisgazdapárt helyi elnöke, s a görögkatolikus egyház főgondnoka. Földművelés mellett szatócsüzletet tartott. Édesanyám, született Kovács Terézia, öt gyermeket szült, négyet felnevelt, s apánkat minden munkában támogatta a család nevelése ügyében. Alsófokú tanulmányaimat szülőfalumban, középiskolát a hajdúböszörményi Bocskai István Állami Gimnáziumban végeztem. 1953-ban felvételt nyertem a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol három évet sikeresen befejeztem újságíró és irodalom szakon. A másod évtől kezdve éltanuló voltam, s az életet és a tanulást komolyan vevő természetem következtében, kineveztek csoportvezetőnek. Negyedéves voltam, amikor az októberi forradalom kitört. Az eseményekben, kollégáimhoz hasonlóan, részt vettem. Szemináriumokon, ifjúsági taggyűléseken egyre hevesebben bíráltuk a fennálló rendszer politikai tévedéseit, az erőszakos iparosítást, a kegyetlen termelőszövetkezeti tagosítást (ez utóbbi Szabolcs-Szatmár megyében horribilis méreteket öltött), s főleg az elképesztő osztályharc szítását.

   Engem személy szerint érintett az ország közügyeinek alakulása. Lévén a várva-várt új nemzedék tagja, az állam minden kedvezményt megadott nekem. Középiskolai tanulmányaimat díjmentesen végezhettem. Kényelmes diákszállóban éltem, viszonylag jó ellátásban részesültem, száz hozzám hasonló társammal együtt. További kedvezményekben részesültem az egyetemen is. Jó tanulmányi eredményem révén magas ösztöndíjat kaptam. Ezért hálás voltam, és vagyok ma is, a hazámnak. A csalódás csupán akkor kezdődött, amikor a kollokviumok végén az ember hazautazott, s belekóstolt a mérhetetlen nyomorúságba, amibe a rendszer a szüleinket, rokonainkat, a falu egész lakosságát degradálta. A helyi hatóság mindent elkövetett, hogy apámat, a falu vezérkaszását megtörje. Tudták jól, ha ő belép a termelőszövetkezetbe, sokan követik majd a példáját. Adottságain messze túlmenően megadóztatták, gazdaságilag tönkretették. Miután nem volt más kiút, az őt követő rokonokkal, szomszédokkal megalakították a helyi termelőszövetkezetet. Ez előbb elég jól indult, mert általában egyívású kis- és középparasztokból jött létre. Volt azonban egy másik csoport is, amely főleg dologkerülőkből, vagy hozzá nemértőkből verődött össze. Hogy a kettő kiegyenlítse egymást, erőszakkal összeolvasztották a jót a rosszal. Attól kezdve megindult a torzsalkodás, a gazdasági romlás. A munkaegység filléreket sem ért.

   Kiábrándultan tért az ember vissza az egyetemre, nem fogta a tanulás. Szemináriumokon, DISZ taggyűléseken, mint mondom, baloldali elhajlással, politikai túlkapásokkal illettük a rendszert. Részt vettem a Rajk-temetésen, a kelet-német, a lengyel-magyar barátságot követelő felvonulásokon. Ott voltam a Műszaki Egyetemen, amikor a forradalmi pontokat megfogalmazták. Lelkesen fogadtuk a szegedi egyetemisták radikális követeléseit. Október 23-án, kora hajnalban, öt társammal gyalog mentünk a Ménesi úti Eötvös Kollégiumból a Székesfehérvári úton levő Április 4-i Gépgyárba. El akartuk mondani a munkásoknak, hogy a délutánra tervezett felvonulásunkkal nem akarjuk kiragadni a hatalmat a munkásosztály kezéből. A portásnál tovább nem jutottunk, nem engedtek be bennünket.

   A délutáni felvonulás az egyetemünk előtti téren, a Petőfi szobornál kezdődött. Akkor még gondolni sem lehetett arra, hogy az egyszerűnek vélt felvonulás pár órával később átcsap politikai tüntetésbe, később, a Rádió épülete előtt forradalomba, a hajnali órákban pedig, az orosz tankok megjelenésével, függetlenségi háborúba. Aggodalmas szívvel vonultunk ki az épületből. A karzaton gyülekező személyzet tapssal övezett bennünket, ezt skandálva:

   - Él-je-nek a di-á-kok! Él-je-nek a di-á-kok!  

  Lelkesítésük bátorságot nyújtott nekünk.

   A szobornál beszédek hangzottak el, majd énekszóval, lengyel-magyar barátságot, s más jelszavakat skandálva, haladtunk végig az utcán. Feledhetetlen volt a Bem katonatiszti iskola ablakaiból lelkesen integető növendékek látása. A lakóházak ablakaiban megjelentek a magyar zászlók. Némelyik lobogó közepén lyuk volt. Hangulatunk, a felvonuló tömeg növekedésével egyenes arányban nőtt. Még ma is felpezsdül a vérem, ha néha újra éneklem magyarul keveset értő feleségemnek a feledhetetlen dalt, amelyet nem egészen erre a forradalmi tüntetésre komponáltak:

   Dó-zsa né-pe vár re-ád a várt ju-ta-lom

  Hit-vány nép-ség meg nem ál-lít már uta-don...

Forradalomból függetlenségi háborúba

   A  Parlament épülete előtt már óriási tömeg fogadott bennünket. Alkonyodott, az erkélyen lelkes hazafiak jelentkeztek, üdvözölték, buzdították a tömeget, szavalatok hangzottak el, bejelentések Nagy Imre útban létéről. Boldogító érzéssel töltöttek el bennünket Imre bácsi szavai, kivéve az első, Elvtársak! megszólítást. A tömeg visszafelelt: Nem vagyunk elvtársak!

   Éjfélig tartózkodtunk a Parlament előtt, majd híre jött, hogy a Rádiónál fegyvertűz fogadta a tüntetőket. Irányt vettünk a Bródy Sándor utca felé. Lövések hangzottak, toroktüzek villogtak a Rádió ablakaiból. Az utcák, a járdák tele voltak hangos jelszavakat kiabáló tömeggel. Ekkor már olyan követelések is elhangzottak, hogy ruszkik haza! Uránércet nem adunk... Legnagyobb ámulatunkra, fiatal munkások ugráltak le egy berobogó teherkocsiról. Csepelről jöttek, fegyverrel a kezükben! Állást foglaltak az épületet övező vaskerítés mellett, hason fekve, fegyverük csövét a fél méternyi magasságú kőfalra helyezve. Én nyári katonai kiképzéseken vettem részt Békéscsabán majd Nyíregyházán. Éleslövészeti gyakorlatokon éllövészi, majd mesterlövészi eredményt értem el gitárnak nevezett géppisztollyal, golyószóróval, és puskával. Itt a Rádiónál, fiatal fiú célozgatott az elsötétített épületre. Látszott rajta, hogy gyakorlatlan. Leguggoltam melléje, magyaráztam hogyan kell tölteni, célozni, s hogyan kell a fegyvert hatásosan elsütni.

   - Tartsd vissza a lélegzeted a lövés pillanatában! - tanácsoltam. - Óvatosan húzzad hátra a ravaszt...

   Hajnali kettő körül befutottak a szovjet tankok Székesfehérvár felől. Állást foglaltak a Gellért szálló körül, a Kálvin téren, a Rádió épülete körül, a Móricz Zsigmond körtéren, és másutt. Ekkor hajlott át a forradalom két szocialista ország közötti háborúba. Hajnalban, az Erzsébet hídon át, végig a Bartók Béla úton, szemben a tankok fülsiketítő csattogásával, egyedül haza gyalogoltam a diákszállóba.

   Részt vettem a további tüntetéseken is. Csütörtökön, 26-án, a Parlament elé vonultunk, a hozzánk átállt, vagy tanácstalanságból nem ellenkező szovjet tankok kíséretében. A csodával határos módon maradtam életben. Az egyik évfolyamtársammal, aki a Színművészeti Főiskoláról iratkozott át hozzánk, az első harckocsi mögött meneteltünk. De a barátom nem bírta a kipufogó füstöt, s lementünk a járdára. A helyünket elfoglalók, amikor elérték a Parlamentet körülvevő teret, az ÁVO sortüzet nyitott a békés tüntetőkre, borzalmas pusztítást végezve. Rémítő volt a sikoltozás, menekülés, a mérhetetlen káosz. Mi egy pince gádorba vetettük magunkat. Csodálattal tölt el ma is az odaérkező vöröskeresztes mentők bátorsága, amint a csatamezőhöz hasonló téren a sebesülteket mentették, a holtakat szedték fel.

   A forradalmi kormány megalakulása után felfegyverzett egyetemista csoportok indultak útnak a megyei székhelyekre, hogy segítsenek az adminisztrációs átszervezésben. Én néhány társammal Nyíregyházára kértem magam, részben mert ebben a városban töltöttem az 1955-56-os újságírói gyakorlóévet. Emlékezetes esztendő volt. Ekkor már a fővárosi eszmék szele eljutott vidékre is. A Szabolcs-Szatmár Megyei Néplap megtelt a társadalmi állapotokat feltáró írásaimmal. Két hónap után kineveztek az ifjúsági melléklet szerkesztőjéül. Írtam benne az ifjúság kilátástalan helyzetéről, az erkölcsi élet hanyatlásáról, házassági problémákról, hitvestársi hűtlenségekről. Egyik riportom a helyi tanítóképzősök ballagásáról szólt. Szomorú ünnepség volt, a végzős növendékek fele nem tudott hivatásában elhelyezkedni. Nagy visszhangot keltett az írás megyeszerte. Sipkay Barna tördelőszerkesztő vonakodott a közlésétől.

    - Ha Pipi ezt meglátja, kiveri a huppot – mondta aggódva. - Szabolcs István főszerkesztőt becézték Pipinek, mert egy baromfi vállalattól került a lap élére. Úgy is történt. Reggel behívott az irodájába, előtte kiterítve a lap, riportom hatalmas betűkkel szedve- Szomorú ballagás címmel.  Megdorgált az írás demoralizáló hangjáért.

    - De így történt – szabadkoztam. – A mi ballagásunk egészen más volt. Minket tárt karokkal vártak az egyetemeken, a hivatalokban, mindenütt. Ezek a fiatalok meg...

    - Nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel. – vágott közbe, szipogott. Állandó allergiája volt. – Te engem is bajba keversz. Ha Varga elvtárs ezt meglátja... – Varga elvtárs volt a megyei pártbizottság titkára. Mindenki remegett még a neve hallatától is.

    Másnap szerencsére a fővárosba utazott értekezletre. Én meg vidéki útra mentem, nehogy Varga elvtárs benn találjon. Két nap múlva hazaérkezett a főszerkesztő. Kerültem még a táját is. Elsőnek benyitott a szobába, ahol hárman dolgoztunk. Szipogott egyet-kettőt.

   - Nem is olyan  rossz a ballagási riportod! – mondta engesztelően. – Sajnos, nehéz a végzősöknek elhelyezkedniök.

   Ebédidőben dicsekszem a társaknak, hogy Szabolcs Pista megszerette a riportot.

   A sofőrünk, akivel együtt utazott a fővárosba, rám nézett.

   - Szerette a fenét! – legyintett. - Útközben hallottuk a riportodat a Kossuth rádión. A hét legjobb írásaként sugározták.

   Rovatvezetői állást ajánlott fel nekem a szerkesztőbizottság, ha félbe szakítom a tanulmányaimat s maradok. Már itt Kanadában kaptam levelet Páll Géza barátomtól, abban írta, hogy az ifjúsági mellékletnek köszönhetően, az előfizetők száma négyezerrel megnövekedett az ottlétem alatt. Most fegyverrel a kézben láttak újra. Érdeklődtek a dolgok alakulása iránt. Az idősebbjei, Asztalos Bálint, ZajtaiTóni bácsi, Soltész István óvatosságra buzdítottak bennünket.

   Megérkezésünk délutánján részt vettünk a forradalmi bizottság gyűlésén. Éppen ott volt a debreceni egyetemről Székelyhidi Ágoston, hajdani böszörményi évfolyamtársam is. Ő börtönbüntetést szenvedett a forradalomban való részvétele miatt. Este a volt Magyar Dolgozók Pártja újjáalakuló gyűlésére is elmentünk, s felszólaltunk. Én arról beszéltem, hogy ha ez a párt meg akarja nyerni a lakosság bizalmát, teljesen át kell alakulnia, emberséges szellemben kell cselekednie.

   A megyei tanács vendégszobáiban szállásoltak el bennünket. Szorongatott hangulat uralkodott a környéken. A szovjet harckocsik a városon keresztül özönlöttek be az országba. Másnap, november 4-e hajnalán kinéztem az ablakon. Az épület bejárata előtt harckocsi parkolt. Kopogtam a kollégáim ajtaján, s a hátsó kijáraton át menekültünk. Egy munkás busszal sikerült hazajutnom. A szüleim és testvéreim nagy örömére, akik semmit nem hallottak rólunk a felkelés ideje alatt. Az idősebb öcsém, Antal is Pesten élt, formázó volt a Gábor Áronban. Vele a harcok alatt is naponta találkoztunk. De amikor Nyíregyházára utaztunk, nem volt időm tudatni vele távozásomat. Szegény fiú, mint később mesélte, azt hitte, hogy elestem a harcokban, vagy nyugatra menekültem. Anti élelmet osztott ki a háztömb lakóinak, ahol albérletben lakott, s a forradalom leverése után nyugatra távozott, az esetleges megtorlás elől.

   Nagyon közel álltam az öcsémhez. Részben miatta való aggodalmamban adtam fejem hazám elhagyására. A falunkban a fiatalok körém csoportosultak. Énekkart alakítottam, színdarabot tanultunk, főleg azért, hogy valami lefoglalja őket. A tanácsházán tartott, késő estébe elhúzódó póbákat nem szívesen vette a helyi vezetőség, de a rendőrség sem. Nem is lett a karácsonyi műsorból semmi. Átüzent Román Mihály tanácselnök, aki távoli nagybátyám is volt, hogy tűnjek el hazulról pár napra, mert irántam tudakozódva jönnek ki a megyétől.

Bújt az üldözött

   Nem volt más hátra, mint a menekülés. A döntés pillanatában mintha leesett volna egy nagy kő a szívemről.

   Voltak álmatlan éjszakáim azelőtt is. Az életrajzomban például elhallgattam azt a tényt, hogy az anyai nagyapám amerikás volt, kulák listára kerültek s gyakori zaklatásban volt részük. Elhallgattam a szüleim szatócs üzletét is. Egy ilyen érzékeny pályán, mint az újságírói is, az ilyen kihagyások előbb-utóbb napvilágra kerülve, végzetes küvetkezménnyel jártak volna.

   Még aznap délután Kurucz Miklós és Opre Mihály társaimmal búcsút vettünk szüleinktől, rokonainktól. Anyám két szál kolbászt, pár szelet rozs kenyeret tett az aktatáskámba. A Károly öcsém egyre kérlelt, hadd jöhessen velünk. Szomorúan néztem sápadt arcába. Alig volt 17 éves. A határt már lezárták, rossz hírek terjedtek a menekültek megtorlásával kapcsolatban. Elfogták őket, sokakra rálőttek. Nem mertem kockáztatni az ő életét is.

   - Maradjál itthon – biztattam. - Ne hagyjuk a szüleinket teljesen magukra.

   Talán jobb is, hogy maradt. Karcsi tehetségével, igyekezetével Amerikát csinált magának otthon.

   Miklós tíz évvel idősebb volt nálunk, elvált ember, fiatal asszonyt, tíz éves fiú gyerekkel hagyott maga után. Az ő szülei is kulák listán voltak. Opre Mihály katona volt, a szénbányában töltötte szolgálatát. A szüleim némi megkönnyebbüléssel fogadták döntésemet. Nem örültek pályaválasztásomnak, az újságírást komolytalan foglalkozásnak tartották. Első számkivetett éveimben kissé nehezteltem is rájuk, hogy talán szabadulni akartak tőlem. Évekkel utána ébredtem csak rá, hogy féltettek szókimondó természetem miatt, óvni akartak az övékhez hasonló csalódásoktól, az idegen megszállásoktól, a bukott háborúktól, forradalmaktól, rekvirálóktól, tagosítóktól. Egyedül Kovács nagyapám sírt hangosan, kinek kedvenc unokája voltam, s aki hét éven át belekóstolt az amerikai New Jerseyben a számkivetettség kenyerébe.

   - Jajj, jajj – sóhajtozott. – Hát pont neked kell elmenned?!

   Fásultan vonultunk át a falun, a Bátori utcán végig. Istenhozzádot integettünk az úton elhaladóknak, a kapuk mögül nézelődő falusiaknak. A kis Zsuzsi vonat ablakából kinézve, a földre ereszkedő szűrke ködön keresztül szemléltem az elmaradó szülőfalumat, ami – mostanság érzem igazán! – a szépet, a jót, a biztonságtudatot jelentette számomra; a lelküket is odaadó nevelőket, lelkészeket, kedves téli estézőket, a hangosan dübögő csizmájukról, fejkendőjükről a havat leverő látogatókat, az epikus méreteket öltő elbeszéléseket, a nekem nagy jövőt remélő-jósoló prófétálásokat.

   Elszomorító látványt nyújtott a romokban heverő, az alig pár hónappal azelőtti gyönyörű Budapest.

   A Déli pályaudvaron töltöttük az éjszakát. Karszalagos, bőrkabátos-pufajkás járőrök jöttek, géppisztollyal átalvetve a vállukon, igazoltattak bennünket egyre másra. Hozzám barátságosan szóltak, elhitték a mesét, most jövök vissza, hogy részt vegyek a város újjáépítésében. Ott húzódott a sarokban egy megtépázott tisztiiskolás növendék. Őt minden csoport kivitte, s felborzolt hajjal, az arcáról a vért törölgetve tért vissza. Volt ott egy bulgár ember is, tört nyelven fennhangon szidta a zsarnoki rendszert, s egyre hajtogatta, hogy el is megy innen. Az egyik bőrkabátos lehordta mindennek, hogy az ország befogadta őt, otthont adott neki, jól megtollasodott nálunk, s most ez a köszönet. A végén kivezényelték az éjszakába, s nem jött vissza. Félelmetes éjszaka volt.

   A vonaton elfogott az aggodalom. Minden útiterv nélkül indultunk el a román határ mellől. Hová is megyünk, hová visz bennünket ez a vonat, hol kell leszállnunk? Velünk szemben ült két sudár fiatalember, mint megtudtuk, testvérek voltak Budapestről.

   - Ti is mentek? – kérdeztem suttogva.

   Bólintottak.

   - Ismeritek az utat?

   Ismerték. Ez volt a második próbálkozásuk. Előbb elkapták őket. Most már tudják, hol kell leszállni. Nem szabad Hegyeshalomig menni, ott mint a vércsék lecsapnak a leszállókra.

   - Hol kell leszállni?

   - Lébénynél.

   - Csatlakozhatunk hozzátok?

   - Igen.

   Lébénynél, rajtunk kívűl senki más le nem szállt a tömött vonatról. Szép község Lébény. Széles utcák, rendezett porták mindenütt. A falu közepén a hatalmas román stílusú, középkori templom még ma is elevenen él az emlékezetemben. Meg is álltunk előtte egy percre. Az utcai homlokzatát hatalmas félkörű főkapú díszíti. Megdobbantotta látványa a szívemet. A falu nyugati szélén, a széles járdán nagy csoport beszélget, asszonyok, férfiak, gyerekek.

   - Jónapot kívánunk – köszöntjük őket.

   - Jónapot maguknak is – fogadják. Kis nézelődés után megkérdezik,  - Maguk is elmennek?

   - El.

   – Igazuk van. Mire is maradnának itt?

   Mondja nekik Miklós, - Ennek a barátunknak – int felém – feltétlen át kell jutnia a határon. Kerestetik a megyéjében.

   - Ne mondja! Oh, hát akkor magukon segíteni kell! – mondják. - Ne aggódjanak, mi majd átjuttatjuk magukat a határon. A hajuk szála sem görbül meg.

   Előkerül egy hat literes boros kanna, rendelünk egy kört mindenkinek. Fizetünk, koccintunk.

   - Isten éltesse magukat! – köszöntjük egymást.

   Az elsőt másik kanna követi. Újra rendelünk, újra fizetünk és koccintunk. Kezdünk elérzékenyülni. Visszapillantok a nagy templomra. Engem  mindig gyöngéd szálak fűztek a templomokhoz. Otthon ministráns voltam a görög katolikusban is, a római kistemplomban is. Anyám abban reménykedett, hogy pap lesz belőlem. Olyan szolíd, jóképű pap, mint a boldoggá avatott Kaszap István. Ha valaki most azt mondaná, ne menj el, talán maradnék.

   A nap már nyugovóban van. Kezet fogunk  a felnőttekkel.

   - Isten áldja meg magukat – integetünk.

   - Szerencsés utat kívánunk – mondják többen is.

   Két férfi vállalkozik, hogy elvezetnek bennünket a határig.

   - Köszönjük maguknak – hálálkodunk.

  Jó órán át gyalogolunk tar fasorok mentén, füves csapásokon át.  Magyarázzák az utat.

   - A határ kacskaringós – mondja az egyik. - A Hanság másik oldalán ne balra, hanem derékszögben jobbra forduljanak. Mire a csatornán átjutnak, Ausztriában vannak – mondja biztatásul.

   Korom sötét van, szürke köd ereszkedik a határra. Libasorban menetelünk. Hirtelen eszembe jut, hogy a diákszállóban felejtettem az indexkönyvemet. Enélkül hogyan bizonyíthatom majd itthoni végzettségemet? Bár nyugati nyelvtudás nélkül hogyan is számíthatok tanulmányaim folytatására? Belém nyilallik ennek hirtelen tudata. Mihez is kezdek majd az idegenségben? Eszembe jutnak a kellemes egyetemi évek, a véget nem érő szellemi viták. Trencsényi Waldapfell professzor szárnyaló előadásai a homéroszi korról. A várva-várt ösztöndíjosztás napja... Vajon ki veszi fel helyettem a tanulmányi osztályon a csoport ösztöndíját? Tömve volt az aktatáskám papírpénzzel, olvastam le a társaknak bankókat, mint szakavatott banktisztviselő. Ilyenkor megjelent a csoport minden tagja.

   Hirtelen megáll a két ember.

   - Na, most már közel a határ – mondják. – Abba az irányba menjenek – int előre.

   - Kússzunk? – kérdi az egyik testvér.

   - Hát...kússzanak – mondják tétován.

   A zsebbe nyúltunk, pénzt adunk nekik. Megköszönik. Aztán négykézláb, batyuval a hónunk alatt, kúszni kezdünk. Pár száz méter után gyanút fogok. Mondom a fiúknak, mi egy tapodtat nem mentünk a határ irányába. Ezek itt vezetgettek bennünket  körbe-körbe.

   Igaz is volt. Felálltunk, levertük a nedves földet a kezünkről, a térdünkről, s erőltetett menetben nekivágtunk a határnak, a Hanságon át. A mocsaras területet keskeny árkok szelték keresztül-kasul, méternyi távolságra egymástól. Térdig érő száraz fű hajolt alá az árkok szélére. Rálépett az ember, s térdig zuhant a hideg vízbe. Így bukdácsoltunk órákon át. Nyári félcipőmben locsogott a víz. Néha el is estem, a nadrágom, a lóden kabátom is csurom vizes lett. Egyetlen hang, egyetlen kutya ugatás nem hallatszott az egész határban. Még egy csillag sem ragyogott az égen, hogy utat mutatott volna, mint a dalban az egyszeri szegény legénynek. Eszembe jutott az esetem a nyírbátori bírósággal. Beidézték az apámat, mert a rája kiszabott másfélhold gumipitypangból nem lett semmi. Éppen otthon voltam, mondom, majd én bemegyek a tárgyalásra. Abban a reményben, hátha ismerős lesz a nevem a bíráknak a Néplap hasábjairól. A bíróságon három ügyész foglalkozott az üggyel. Meg sem hallgattak, mégcsak szemet sem vetettek rám. Ahelyett, hogy a zsarnoki rendszer bocsánatot kért volna az ostoba micsurini elgondolásért, (gumipitypangtermelés Magyarországon, a homokos, szeles Nyírségben (?!), a főügyész kimondta a büntetést és jöhet a következő.

   Hajnal felé fénycsóvát pillantottunk meg. Ott lehet a határőrség! Elkanyarodtunk balra, elkerültük a fénycsóvát. Tovább bukdácsolunk, teljes kimerültségben. Jobbra kanyarodunk, ahol a határnak lennie kell, de ismét megjelenik a fénycsóva! Fizikailag gyenge állapotban voltam, nagyon megviselt az elmúlt két hónap. Keserűség járta át szívemet. Hát mért kell nekem elbújdokolnom? Én senkinek rosszat nem tettem. Újságirói gyakorlóévem alatt kijártam a megyei tanácsnál a nyugdíjat öreg özvegyeknek a falunkban. Hálául szentmisére adtak értem. Ha hazementem a hét végeken, a ház megtelt segítséget kérő szomszédokkal, ismerősökkel. Mégis, most végig utaztuk az országot, mondtuk fűnek-fának, hogy elmegyünk, de senki azt nem mondta, ne menjetek el!

  Megvetettem a lábam.

  - Én tovább nem megyek! – mondtam. – Nem én. Szökjenek azok, akiknek évtizedes vaj van a fejükön. Akik tönkre tették ezt az országot. Bemegyek a határőrségre, vigyenek vissza.

   Megdöbbenve néznek rám. Már útban is vagyok. Tétován utánam indulnak. A fényforráshoz közeledve, istállószagot érzünk. Közelebb lopakodunk, kémlelünk. Kiderült, hogy állami gazdaságban találtuk magunkat. Belépünk a tiszta istállóba. A tehenek illatos lucernát majszolnak. Fiatal tehenész az aljat igazítja a tehenek alatt. Jó meleg az istálló. De szívesen beállnék tehenésznek!

   - Bocsánat az alkalmatlankodásért – köszöntjük. - Lenne szíves megmondani, hol a határ?

   - Ott e! – mutat az ajtó irányába. – Fél kilométerre van innen.

   Gondol egyet, leteszi a villát. – Oda is vezetem magukat.

   - Oh, az Isten áldja meg magát – hálálkodunk. Oda vezetett. - Ott a csatorna – mutatja.

   Nem mély a csatorna, még megyei kanálisnak is túl alacsony a partja. Lehet öt méter széles. Bár szabadkozik,  odaadjuk a legénynek az utolsó forintjainkat, s átgázolunk a kötésig érő vizen. Szabad földön vagyunk!

   Kimerülve levetjük magunkat a gyepre. Most mi lesz?

   Egy óra sem telik el, püfögő zetor közeledik. Megáll, szól a traktoros, nem értjük a szavát. Barátsággal int. Felkapaszkodunk a nyitott zetorra, s bevisz a közeli menedékhelyre. December 21-e van. Itt töltöttük a karácsonyt, földre terített szalmán, akár a gyermek Jézus, szépen feldíszített karácsonyfa körül.

Hontalanok

   Két hónapot töltöttünk Ausztriában, pár hetet a Linz melletti riedi táborban. Ott éltek külön barakkban a világháborúból ott rekedt honfitársaink. Innen jártak el munkába. Idegenkedve méricskéltek, ha lehetett, elkerültek bennünket. Arcukról lerítt a hontalanság, a bizalmatlanság nyomasztó érzése. Édes Istenem, hogy lehet így élni, évtizeden át?! El innen, minél messzebbre!

   Hatalmas teremben kaptunk szállást, férfiak, nők, gyerekek együtt, egybe épített dikón. Mellettem fiatal házaspár fekszik. Éjjel ütik egymást a pokróc alatt. A felső emeleten Feri bácsi, üzemi munkás éjfélekig élvezetes vicceket mesél. Odébb két gyerekes család, a férfi élelmes ember, igaz, a gyerekes családok mindenben előnyben részesülnek. A férj magabiztos, jól szituált ember, a feleség barátságos, Madonna megjelenésű hölgy. A kislány eleven, állandóan csivitel, tréfálkozunk vele, a fiú, lehet tíz éves, kis pipogya, mindenre elsírja magát. Pedig az apja felnőttként kezeli, mindent a fiával bizonyít:

   - A fiam a megmondhatója!

   Hatalmas tartályban hozzák az ételt, két csoportban étkezünk, hogy jusson hely mindenkinek a hosszú asztalnál. Nem nagyon szeretem az osztrák ételt. Még Bécsben is, ahol az egyetemi menzán kosztoltunk a benszülött tanárokkal, diákokkal, a finom bécsi szeletet, de minden más húsfélét leöntöttek valami szafttal, aminek a szagát sem bírtam elviselni. Nemes Feri, volt böszörményi osztálytársam is itt volt. Feri kitűnő tanuló volt. A Lenin Intézetbe vették fel. Itt egyre az USA-ba készült, de Bécsben maradt, ott végzett geofizika szakon. Nemrég írta levelében, hogy hivatása az Ural hegység mögötti tájra is elvitte. „Milyen jók azok a népek a szegénységükben is! De kár, hogy a politika szembe állítja az embereket egymással...” Egy alkalommal nyers szalonnát osztottak ebédre. Kimentünk a határba, gyönyörű fenyves erdő szélén tüzet raktunk, nyársat faragtunk, s nyárson sült szalonnát ettünk. Ez volt talán az egyedüli étel, amit jó étvággyal fogyasztottam Ausztriában.

   A lágerben voltak fiatal legények, egyik daliásabb a másiknál. Esténkint seggre verősdit játszottak. Csoportba álltak, egyik előre hajolt, valaki befogta a szemét, s ki kellett találnia, ki ütött a hátuljára. Iszonyatos volt a látványa. Akkorákat csattantak az ütések, mint a mennydörgés. Volt olyan eset is, hogy némelyik komoly sérülést szenvedett a nagy ütésektől.

   Lassan teltek a hetek. Január közepére már megtelt a világ magyar menekültekkel, egyre nehezebb volt a kiutazás. Anglia még befogadott férfiakat bányamunkára. (Mint később kiderült, Kanada volt a leghumánusabb a nagy nemzetek között. 37 ezer menekült magyart fogadott be!) Egy borongós délelőttön két diákember érkezett Bécsből, a vidéki lágerekben tengődő egyetemistákat kutatták fel. Páran velük mentünk a fővárosba. Elbúcsúztam Miklós és Mihály földiektől, megígértük egymásnak, hogy Kanadában találkozunk. Ami valóra is vált. Ők fél évvel később jutottak be Kanadába, s a dél-ontáriói dohányvidéken telepedtek le.

   A Dadlergasse 14 szám alatti gyűjtőtáborban találtunk új otthonra. Bécs gyönyörűséggel töltött el. Az esti fényben oly pompásan suhantak a szebbnél szebb személykocsik. S azok a gyönyörű épületek: a Schönbrun palota, az Opera épület, a Stephans Kirche, a gótikus, szecessziós épületek végig a Ringen!

   Mégis kellemetlen élmények fűznek a császárvároshoz. Január végére már torkig voltak a bécsi polgárok a magyar menekültekkel. A villamoson nekem állt egy részeg ember, hangosan kiabált, az orrom előtt hadonászott, biztos vissza kívánt engem a hazámba, vagy még kacifántosabb helyre. A város tele volt menekültekkel. Ahogy elnéztem magunkat, kevés nyomát adtuk az elszánt forradalmároknak, a pesti srácoknak, akik ott voltak a nyugati újságok első oldalán, géppisztollyal, molotov koktéllal a kezükben. Az éjszakai bárok jól öltözött magyar seftelőkkel, űzérkedőkkel voltak tele. Tisztelet a kivételnek, de a közvetlen egyetemi társaim közül is nem a színe-java jött el. A regisztrálást osztrák egyetemi hallgatók végezték, vidáman társalogtak, kávéztak, nevetgéltek egymás között, mialatt a menekült izgalmaktól átitatva ült az asztal másik oldalán. Lázadoztam könnyedségük, gondtalanságuk ellen.

   A kilátástalan lágerélet letargiába ejtett. A kanadai követségen talán én lehettem az egyedüli a szűrővizsgán, aki nem azzal dicsekedett, hogy tucatnyi tankot lőtt ki félkézzel. Félvállról válaszolgattam a kérdésekre, gyanakvó pillantásokat vetettem a bevándorlási hivatalnokra, különösen miután elkezdte firtatni, hogy vajon az újságíró szakosok milyen külön kiképzésben részesültek? Kezdett olyan irányba terelődni a kihallgatás, mintha minket egyenesen kémszolgálatra készítettek volna elő. A tolmács hölgy odasúgta.

   - Vigyázzon a válaszaira, jó ember, különben nem engedik be Kanadába.

Új hazát keresünk

   Beengedtek, de nem mint bevándorlót, hanem mint ideiglenesen befogadott hontalant. Csak egy év után adták meg nekem a letelepedési státuszt, miután az egészségem is rendbejött, s kiderült, hogy nem vagyok felforgató.

   Önérzetemben megsértve, kiábrándulva, jobb szerettem volna, ha visszadobnak a határon.

   A Kanadába elfogadottakat áthelyezték egy hatalmas hodályszerű épületbe. Fűtés nem volt, majd megfagytunk a hidegtől. Ráadásul fogfájásban szenvedtem, éjjeleken a szemem alig húnytam le. A koszt továbbra is ehetetlen volt számomra. Február 20-án szálltunk repülőre a hires Schwechati reptéren, másnap landoltunk Montrealban. Egy hónap után sikerült állandóbb helyet találnunk Hamilton városában, ahol újból kezdtem a patinás McMaster egyetemen a tanulmányaimat. Montrealban kevés lehetőség kínálkozott az előre jutásra. Azt a szép világvárost elözönlötték a magyar diákok, némelyik az első puskalövés hallatára itt termett. A város egy négyszintes kastélyt adott át a menekült magyar diákok részére, átellenben a McGill Egyetemtől. Ezt a száznál több férőhelyű tömböt negyven élelmes diák lefoglalta, s oda ők a később érkezőket be nem engedték. Így mi, Johnny come lately vándormadarak, az első szabad március 15-ét a rue Ste Catherine-en lévő börtönben töltöttük, míg végre be tudtuk verekedni magunkat a Petőfi Házba. Szerencsére megérkezett a városba egy Miss Smith nevű hölgy, a hamiltoni egyetemre toborozott. Társaim vonakodtak a Montrealból való távozás gondolatától is. Én habozás nélkül jelentkeztem. Miss Smith, áldott vénkisasszony, egyre áradozott.

    - Maga megláti, Jánis – mondta tört magyar nyelven – nem fogja megbánni!

   Dicsérte Hamiltont, a Niagara vidékét, a gyönyörű dél-ontáriói tájat. Hamiltonról azonban  hamarosan kiderült, hogy elég kicsi, és Budapesthez,  Bécshez,  vagy Montreálhoz képest csúnyácska gyárváros.

    Pár nap leforgása után húsz jelentkezővel robogott velünk a vonat Hamilton felé. Az izzadt ablakon a hófedte sötét tájat szemlélve, elfogott a sírás. Eszembe jutott a halk szavú, kevés beszédű Kovács nagyapám, aki fél évszázaddal azelőtt éppen ilyen lelkiállapotban utazhatott Trentonba, néhány falubelijével. Akik, elmondása szerint, egyre tréfálkoztak vele, netán csípősen is, amikor nagyapámat honvágy gyötörte:

   - Na, Palika – mondták - itt nem a göndör szőrű subát kell rázogatni!

   Nagyapám nem is rázogatta. Pár év után előmunkássá léptették elő, majd csoportvezető lett az üzemben.

   Ragyogó napsütésben érkeztünk meg Hamilton városába. Az egyetem gazdasági vezetője barátságosan fogadott bennünket a vasútállomáson, egyenes szárú pipával a kezében.

    - Welcome to our fair city! – mondta. Sorban kezett fogott velünk. Dr. Babits Antal nevű úr tolmácsolt.

   Külön busszal utaztunk végig a városon, majd a Main Street Westen, az egyetemre. A nyírfával, szomorúfűzzel, puszpánggal parkitott kampuszt hó borította. A nyírfák ágain megfagyott az éjjeli pára, úgy ragyogtak a napsütésben, mintha üveg borította volna őket. Megnyugvás fogott el, otthon éreztem magam. A gótikus épületeket megpillantva, megfogadtam magamban, hogy nagyapámhoz hasonlóan, én is megállom itt a helyemet.

   Privát házaknál helyeztek el bennünket. Négyünk, Zádor Jenő, Kálmán Gyuri, Balázs Feri és én a Florence Street 19 szám alatt kaptunk kvártélyt, kedves angol nyelvű családnál. A háziasszony nagy termetű, daloló kedvű hölgy volt, a férje pöttömke, jóval idősebb. Ha nevetett, a szeme könnyezett. Volt egy eleven kislányuk, Mariann, állandóan csevegett, kalimpáló lábacskával ült a megterített asztalnál, a Gyuri idegesítésére.

   Teljes ellátás mellett heti hét dollár zsebpénzt kaptunk a föderális államtól. Egy szobába zsúfoltak volt be bennünket. Míg a nyelvkúrzus meg nem kezdődött, volt időnk ismerkedni a várossal. A John Street környéke volt a magyar központ. Magyar éttermek, hentes üzletek, utazási irodák, templomok, görög, római, református felekezetűek sorakoztak egymás mellett. Esős napokon az ágyak tetején ülve beszélgettünk, tervezgettünk, kritizáltunk, aggódtunk. Kálmán Gyuri szálanként húzigálta ki a szakállát. Tojás nagyságú helyen csupasz volt az álla. Balázs Fercsi az ágyon elnyújtózva böngészgette az angol szótárt. Néha elnevette magát.

   - Gyerekek, tudjátok, mit jelent angolul a szűzhártya? – kérdezte. Az ilyen szavak valahogy könnyebben megragadtak az emlékezetében.

   Én társadalomtudományi értekezést tartottam. Elmondtam a fiúknak, hogy a magyarság melankólikus hangulatát a trianoni diktátumokhoz hasonló megrázkódtatásokra lehet visszavezetni.

   Gyuri ingerülten elnevette magát. – Ilyen emeletes marhaságot még az életemben nem hallottam – mondta. S újabb szőrszálat húzott ki az állából.

   Rövidesen megkezdődött az esti nyelvtanfolyam. Gyalog jártunk be kúrzusra a Main Streeten levő felsőiskolába. Hideg havasesős időjárás volt, este tizenegykor csuromvizesen értünk haza, két kilométeres gyaloglás után. Jenő tüdőgyulladást kapott. Hidegvizes ruhát rakosgattam a homlokára. Két hónap után elindultunk munkát keresni. Nagy csoportba verődve jártuk a gyártelepeket, a hatalmas acélgyárat, a mezőgazdasági gépeket gyártó Harvestert, kevés eredménnyel. Mikor megláttak, amint egymás között hangosan beszélgettünk magyarul, nem is vettek komolyan bennünket. Mintha ránk lett volna írva, hogy talán nem is vesszük komolyan a munkakeresést. Végül az öregkanadás magyarok kioktattak bennünket, hogy nem így kell munkát keresni.

   Zádor Jenővel ki is váltunk a bandából, s pár nap alatt felvételt nyertünk a Szent Józsefről elnevezett kórházba. A felvételező alaposan kikérdezett bennünket, már amit megértettünk a kérdésekből. A skót származású személyzetis úgy beszélt, hogy vékony ajkai meg se mozdultak.  Jenő ment be elsőnek, én meg a folyosón várakoztam, nagy izgalmakban. Húsz perc múlva jött ki Jenő, széles mosollyal az arcán.

   - Ne búsulj, fiúcska! – mondta. – Azt hiszem, felvesznek bennünket. Csak figyeld meg jól, hogy mikor kell kezdenünk.

   Fel is vettek. Hétfőn kellett munkába jelentkeznünk. Az irodából levittek bennünket a földszintre. A Splint Room-nak nevezett raktárban átadtak bennünket egy Joe nevű, kövér olasz embernek. Joe szavait egyáltalán nem lehetett megérteni. De barátságosan kiosztotta nekünk a hófehér egyenruhát, fehér pantallót, fehér zakóval, a mellső részen ezzel a felírással: Orderly. Elképedve néztünk egymásra. Bevitt Joe bennünket egy nagy szobába, köröskörül acélszekrényekkel. Kettőt kinyitott, s mutatta, ez a mienk. Öltözzünk át. S magunkra hagyott.

   Te jó ég, itt valami borzalmas félreértés lehet. Ezek biztos orvosnak néznek bennünket.

   Orvosnak?! Én az éter szagától is irtózom, a vértől meg ájulás környékezett! Aztán benyitott két fehér egyenruhás férfi, engem az egyik, diófaolajjal fényesen hátrafésült, fekete lakkcipős férfi vett kéz alá. Mr. Antonio Vacca volt a neve. Antonio felvitt a harmadik emeletre, ez volt a belgyógyászati rész. Bevezetett egy hatalmas terembe, volt abban egy tucat ágy, öreg betegekkel. Bemutatott nekik, némelyik meg is tapsolt.

   Antonio odalépett az ablaknál lévő ágyhoz. Mutatja nekem, hogy ez Mr. Wilson. Mr. Wilson lehetett száz éves, csöndesen szendergett a takaró alatt. Antonio elővett a kisszekrényből egy tálacskát, teleeresztette meleg vízzel, szappant vett elő, mosogató ruhát. Felemelte a takarót, s mutatta, hogy mossam meg. Közelebb léptem. Mr. Wilsont tetőtől talpig ürülék borította. Elképedve néztem Mr. Vaccára.

   - Mármint én?!

   - Yes, you, Mr. Miszka – mondja kedvesen, s magamra hagyott.

   Egy évet töltöttem el a Szent Józsefben. Kezdetben megalázónak találtam a munkát, az ágytálazást, a halottmosást, az ágynemű cserélgetést. De lassan megszoktam a légkört. Megszerettem az öreg betegeket is. Beszéltek, tréfálkoztak, örültek, ha van aki meghallgatja őket. Ragadt rám az angol nyelv. Gyorsan haladtam előre a beosztásban is. Tanfolyamokra küldtek, komolyabb műveletekre, katéterezésre, műtétre való felkészítésre kaptam megbizatást. Fényképeket csináltunk Jenővel egymásról, hófehér egyenruhában, medikusi megjelenést adva a környezetnek. Küldtem belőlük haza az egyetemi kollégáknak, hadd egye őket a sárga irígység, hogy Miska János milyen hamar megcsinálta Kanadában a szerencséjét!

   Jenő vegyészetre jelentkezett a McMasteren, egy évvel hamarabb bejutott mint én. Nyelvi akadályok ellenére is sikerült az első éve. Mi több, megszerezte a Ph.D. fokozatot, s az USA-ban még postdoktorátusi tanulmányokat is folytatott. Nemzetközileg elismert vegyész lett belőle. Otthon is vegyész szeretett volna lenni, de közgázra vették fel, ezt meg ki nem állhatta. Ezért jött el.

   Én 1958 őszén nyertem felvételt, történelem és filozófia szakra. Az írásbeli felvételi vizsga egész napos volt. Lehettünk négyszázan a tornateremben, leendő elsőévesek.  Kérdés kérdést ért a nagy fehér íveken, némelyikről azt sem tudta az ember, hogy mi köze van a filozófiához, vagy az egyetemhez? Hárman voltunk ötvenhatos magyarok, Földváry Ferenc, Licsik Mátyás és én. Sikerült az írásbeli felvételi. Mi bevándorlók külön nyelvvizsgán is átestünk. Az angol tanszék tanára alá-fel sétálva, szöveget diktált, majd szabadon beszélt, minek alapján mi jegyzeteltünk. Ez is jól sikerült. Pár hét múlva megérkezett a dékán felvételünket jelző levele. A beiratkozásnál engem valahogy kipécézett a dékán titkárnője, talán mert mindig háttérbe szorultam Feri és Matyi mögött.

   - Jól gondolja meg, Mr. Miszka. – Óva intett, hogy nehéz lesz a tanulás, halasszam el egy-két évre.

   Elöntött az önbizalmatlanság. Mondták páran a magyarok közül is, hogy János, maga okos ember, de ez nem Budapest!

   1961 tavaszán, a konvokációs ünnepségre a hatalmas tornatermet, ahol hajdan a felvételin izzadtunk, virágba öltöztették. Gyönyörű tavaszi szombat délután ott volt a fél város, diplomásaikat köszöntötték. Büszkék voltak fiaikra. Büszkék voltak a magyar lakosok is, négy 56-os diák végzett ebben az évben. Mikor rám került a sor a pódiumon, a diplomát osztogató rektor arca felderült. Odafordult a három ezres közönség felé, s emelt hangon elmondta, milyen nehéz anyagi és nyelvi körülményeket leküzdve szereztem diplomát humán szakon.  Hősnek nevezett engem.

   – Ha ilyen diákokat nevelnek Magyarországon,  jöhet több is! – mondta tréfálva.

  Derültség, hatalmas tapsvihar fogadta szavait.

   Valóban nagy küzdelem árán jutottunk el idáig. Kezdetben nem ismerte az ember a tárgyak szókincsét. Kanadában nincsenek egyetemi tankönyvek, minden az előadásokon készített jegyzetelésen múlik. Az óriási tantermekben három-négyszáz hallgató jegyzetelt, ha jegyzetelt. De nagy részük diskurált, jött-ment, kávézott. Nem is csoda, hogy négyszáz kezdőből százhúszan végeztünk. A nagy zajban alig lehetett kivenni az előadó szavát. Az első hetekben megteltek a jegyzeteim félmondatokkal. A hatalmas kampuszon nehéz volt az eligazodás, alig találtam meg az előadó termeket. Jó pár óráról le is maradtam. A diáktársak tréfálkoztak velem.

   - Oh, John már ezeket a kisujjából rázza ki!

   A szemem káprázott az idegességtől.

   Az anyagiak előteremtése is gondot okozott. A felvételi vizsga előtt pár héttel gengszterek áldozata lettem. Útban a bankba, leállított egy vastag dioptriás szemüveget viselő pasas, információt kért. Az őserdőből költözött le, ismeretlen a városban. Őserdőből?! Micsoda novella téma lesz ebből, gondoltam. Odacsapódott egy másik is, mici sapkában, kérdi, mi baj van? Mondom neki, az őserdőből jött a barátunk, lakást keres, járatlan a városban. - Igen? No hát segítsünk rajta, mondja. Meghívtak a sarki restibe kávéra. Hamar furcsán éreztem magam. Később derült ki a rendőrségen, hogy kábítószert tettek a kávémba. Rábeszéltek, vegyem ki a pénzemet a bankból, ami az utca másik sarkán állt. Ki is vettem az utolsó centig, a keservesen megspórolt négyszáz dollárt. Ma megfelelne húszezernek. Felmentünk a szomszédos hotelbe, kártyát vettek elő, elkezdtek osztani. Vertük a lapokat, osztottak, kevertek, újra osztottak. Fogalmam sem volt a játékról. Húsz perc alatt oda lett a pénzem. Mikor magamhoz tértem, első gondolatom az volt, hogy kivetem magam az ablakon. A hetedik emeletről.

   Szerencsére ötszáz dollár hitelt kaptam a helyi Newman Clubtól, ezzel indultam az egyetemen.

   A vizsgák utáni nyáron házfestéssel, majd Delhi környékén dohánymunkában kerestem meg a tandíjat és a megélhetést. Kurucz Miklós, aki alkalmi munkás volt dohány kaccsolásban, törésben és télen csomózásban, beajánlott engem Szura Sándor földinknél, s egy bandában töltöttük a nyarat. Még ma is kellemesen emlékszem a jó mezei munkára és a finom, hazai módon készült kosztra. Miklós elég fiatalon, ötven éves korában hunyt el Windsorban, rák betegségben. Második évtől, nyáron egy forgalmas átkelőhelyen, a Burlington Bay Skyway Bridgen pénzbeszedőként dolgoztam. A vizsgák még meg sem kezdődtek, de máris munkába kellett állnom.  Gyakran napi 16 órát dolgoztam a füstös, zajos üvegbódéban, víkendeken harmincezer személykocsi, teherszállító és busz is átfutott a nagy hídon. Volt úgy, hogy az éjszakai műszak után egy-egy szíves munkatárs behajtott velem az egyetemre, letett a vizsgaterem előtt, s a küszöbön szundikálva vártam a vizsga kezdetét.

   Az utolsó nyár volt a legkimerítőbb. A nagy turista forgalom alatt heteken át dupla műszakon dolgoztam. Délutánin és éjszakain. Reggel pedig a könyvtárban kellett jelentkeznem, hogy a kéthetes kötelező gyakorlatot elvégezzem ahhoz, hogy felvegyenek a torontoi egyetemen könyvtárosi szakra. Magyarázta nekem a könyvtáros hölgy a Dewey tizes rendszer  háromszögelési módszerét. A szemem alig tudtam nyitva tartani. Gyanakodva nézett rám, kevés jövőt jósolhatott ennek a lump alaknak. 1961 őszén felvettek a torontói egyetem könyvtárosi szakára (Kanadában a könyvtárosi szakhoz előzetes egyetemi diploma kell), amit sikeresen elvégeztem. Öt állást is ajánlottak nekem, Torontóban, Hamiltonban és másutt. De nagyon vonzott engem a préri fővárosa, Winnipeg. Az öreg-kanadás ismerősök dicsérték a nyugati népek vendégszeretetét. Ami igaz is,  rövidesen élvezhettem is atyafiságukat.

Hivatás és nemzettudat

   A manitobai egyetem főkönyvtárosa, Mr. David Foley, toborzó útja alkalmával felkínált három állást is, egyet a mérnöki, másikat a képzőművészeti fiókkönyvtárban, mint vezető. Hitetlenül néztem rá. Nem volt önbizalmam felelősségteljes beosztásokhoz. Elfogadtam hát a harmadikat, a vándorkönyvtár helyettes vezetői tisztségét. A tartomány tanyáit, falvait láttuk el könyvekkel, ismeretszolgálattal. Egy év után megjött az önbizalmam, s áthelyezést kértem a mérnöki könyvtárba. Ott dolgoztam három éven át. Szép életem volt Winnipegen. Megbecsültek a munkahelyen, a város magyarsága pedig tisztelettel övezett, a helyi magyar fiatalok számára is példaképül állítottak. Én voltam a városban az első ötvenhatos kanadai egyetemet végzett fiatal. Beosztásom mellett újságcikkeket, novellákat, esszéket írtam a helyi Kanadai Magyar Újságba és a torontói Képes Világhíradóba. Az egyetemen ismerkedtem meg Marie von Brockhousen technológus hölggyel, akivel 1965-ben, az édesapám halála előtt pár hónappal frigyre léptünk, s ma nyugdíjas életünket éljük.

   1966-ban megpályáztam egy osztályvezetői állást Ottawában, a földművelésügyi minisztériumban. Hat éven át vezettem a gyarapítási és megrendelői osztályt. 1972-ben pályázat eredményeként kineveztek a minisztérium Alberta Tartományban lévő kutatóintézeti könyvtárak vezetőjéül. Ez a tizenegy évig tartó állásom jelenti pályafutásom legkedvesebb szakaszát. Központom a Lethbridge Kutatóintézetben volt. Ez volt az ország legnagyobb kutatóintézete.  Megjelenésem idején kezdték el egy 42 millió dolláros új központ megépítését. A könyvtárat én terveztem. Írtak róla újságokban, szaklapokban, interjút készítettek velem rádión, televízión. Jöttek látogatók külföldről is, mert maga az agrárkutató intézet is párját ritkította a világon. Magyarországról is jártak ott többen, köztük Dr. Eördögh Jenő rovartanos, a szép Kovács földművelési helyettes miniszter és mások. Ebben a kis mezővárosban tanítottam magyar nyelvet felnőtteknek a főiskolán, s itt indult meg bibliográfusi munkásságom. Számos tudományos szakbibliográfiát állítottam össze. Tárgyukat úgy választottam meg, hogy a magyar és a kanadai agrártudósok vezető helyet kapjanak bennük. Egyedülállóak a szolonec-savas talajokról, az öntözéses gazdálkodásról, a mezőgazdasági növények hidegbíró képességéről szóló összeállítások, melyek neves egyetemi kiadók gondozásában jelentek meg. A nevem majdhogy household, széles körökben ismertté vált. Egyik alkalommal a vezérigazgatók az ország különböző részeiről Ottawában tartották összejövetelüket. Az agrárkutatók szakosításán és osztályozásán dolgoztak.  Az a megtisztelő élmény ért, hogy engem kerestek fel telefonon tanácsért, a központból, ahol egymást érték a vájt fülű könyvtárosok.

   1983-ban kineveztek Közép-Kanada könyvtárhálózati igazgatójává Ottawában. 1991-ig, nyugalomba vonulásomig maradtam ebben a beosztásban. Pályafutásom egybe esik azzal a forradalmi korszakkal, amikor a könyvtárak gépesítése kezdetét vette. Beosztásom révén szerepem volt abban, hogy a könyvtáraink modern technológiával rendelkező intézményekké váltak.

   Hivatali utazásaim alatt, Brantford városon áthaladva, gyakran meglátogattam Opre Mihály barátomat. Mihály a kezdeti dohánymunka után egy bélteki öregkanadás család lebontó vállalatánál kapott állandó állást. Égett a keze alatt a munka. Hamarosan munkavezető lett, majd megalapította a saját lebontó vállalatát. Jól ment a kisvállalat, még Montreálban és Ottawában is őt bízták meg hatalmas épülettömbök lebontásával. Irtózattal néztem, amint a többemeletes falakat döntötték le. Egyik munkása, egy Kanadában született fiatal magyar, s ráadásul bélteki szülők gyereke, szörnyet halt a nagy kavarodásban. A szülők Mihályt okolták a tragikus esetért. Ekkorra már halkabb lett Mihály. A kimerítő hajtás gyomoridegességet okozott neki,  még elég fiatalon megműtötték, fél gyomrát kivették. Eladta a vállalatot, s korai nyugdíjba ment. A felesége korán elhunyt, a két fiáról igen boldogan beszélt, akik más tájakra származtak el.

   Hivatali beosztásom mellett lépést tartottam a magyar nyelvű szépirodalommal is. Novelláim és esszéim megjelentek újságokban, s gyűjteményes kiadásban is. Írásaimban igyekeztem feltárni a kanadai magyarság számos témáját. Hogyan él, mi foglalkoztatja, mi okoz ennek a 145 ezernyi nemzetiségnek örömet, fájdalmat; hogyan látja az integrálódás versus a beolvadás gondolatát. Másrészt megpróbáltam ízelítőt adni az itt élő magyarság szellemi életéről – mit olvas, hogyan képezi magát, hogyan szórakozik a hazai és a kanadai irodalom, film- és színművészet igénybevételével? Hangot adtam a kanadai társadalom viszonyáról a magyarok iránt: hogyan látja Kanada jelentőségünket az ország gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai életében? Melyek azok a magunkkal hozott értékek, amelyek alapján a magyarságot az ország elit népei között tartják számon?

   A hatvanas években kezdtem el az itteni magyarsággal foglalkozó adatgyűjtést. Egy évtized leforgása alatt hatalmas adattárat állítottam össze. Felkutattam a nagy könyvtárak, levéltárak, valamint az egyéni írók privát gyűjteményeit. Hézagpótló munkának számít a Canadian Studies on Hungarians című, annotációkkal, mutatókkal ellátott bibliográfiám, mely a University of Regina Press kiadásában látott napvilágot 1987-ben, kiegészítői pedig a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a torontói Hungarian Studies Review és az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában jelentek meg. Eddig huszonkét könyvnyi terjedelmű bibliográfiát adtam ki, némelyik előállítására hathatós állami stipendiumot kaptam. Ezek között legjelentősebb az a 75 ezer dollár ösztöndíj, amelyet a kanadai nemzetiségi irodalmak felkutatására kaptam. A kötet a Torontoi Egyetemi Kiadó gondozásában jelent meg 1990-ben. Irodalmi és könyvtárosi előadásokat tartottam konferenciákon, tanulmányokat publikáltam a kanadai magyarság-ismeretről.

   Az októberi forradalom szelleme elkísért egész pályámon át. Emléke, célkitűzései, nemes humánus volta nemzeti hagyományaink megőrzésére kötelezett és vezérelt minden cselekedetemben. Emlékünnepeken gyakori vendégelőadó voltam Winnipegen, Ottawában, Calgaryban, Edmontonban, Vancouverben, Victoriában. Beszédeimben és írásaimban a csodálatos magyar regék között idéztem azt a 13 napot, mely megrázta a világot.

Fél évszázaddal ezelőtt történt. Rég volt, de igaz volt.

Egyik tárcámban így él az emlékezetemben elévülhetetlen volta: A lyukas zászló

Miska János
(Victoria, Kanada,
2004. februárjában)