Miska János tollából


A lyukas zászló

Attól tartok, nem hiszi el nekem honlapunk kedves olvasója ezt a kis történetet. Pedig ne lássam meg a holnapi napot, ha nem az igazat mondom. 

A negyvenedik évfordulóra készülő beszédem szövegét csiszolgatva, kinéztem az ablakon, az előttünk elterülő panorámás Beacon Hill Parkra. Aki járt már itt Victoriában, igazolni tudja, hogy van ebben a száz holdas egzotikus, mesterséges tavakkal, sétányokkal, bokrokkal, fákkal borított parkban egy domb, annak tetején az Olympic hegyekre átnéző, húsz méter magas zászlórúd, a juharfás nemzeti zászlóval.

Élvezetet jelent számomra ez a békés látvány. A Csendes-óceáni örökös szélben lengedező zászló látása jó érzést, nyugalmat kelt az emberben. Most azonban különlegesnek tünt a lobogó. Kékes-szürke szín virított a közepén.

- Milyen színe van a juharfa levélnek a kanadai zászló közepén? - kérdezem a feleségtől.

Mondja hogy milyen.

- Az a zászló nem piros - mutatok feléje határozatlanul.

- Hát neked nem is - tréfálkozik. Már tudja rólam, hogy problémám van a piros és zöld színnel. Színvak vagyok.

Fogom a teleszkópot, élesre állítva nézem. Mutatom neki is. Maria is nézi. Csakugyan nem piros az! Akkor jövünk rá, hogy a zászló közepén hatalmas lyuk van. Azon keresztül szűrődik át az égbolt kékes-szürke háttere. El lehet képzelni a megdöbbenésemet. Már hónapok óta az októberi forradalom emléke jár az eszemben, melynek egyik maradandó szimbóluma a lyukas magyar zászló. Lyukas zászlók lengtek az ablakokban. Lyukas zászlók alatt meneteltünk  a főváros utcáin. S most itt is, kanadai lyukas zászlót lenget a szelecske.

Szelecske?! Két nappal ezelőtt dühöngő orkán volt ez. Marine bomb-nak nevezik az ilyet a meteorológusok. Végtelen nagy pusztítást vitt végbe. Megingatta a magas épületeket, kidöntött öreg Gerry tölgyfákat, megtépázta a rododendron bokrokat, elszaggatta az út menti villanyvezetékeket.

Telefonálok Benkő Géza soproni erdőmérnök barátomnak. Neki összeköttetései vannak a városi hivatalnál. Bizonyára az ő közbenjárására tűzték ki forradalmunk emlékéül a lyukas zászlót.

Nem, Gézának nincs tudomása róla. - Adná az Isten, hogy ilyen nagy befolyásom lenne itt! - mondja sóhajtva.

Hívom Szameczéket, Tibort, a Szigeti Magyarság akkori szerkesztőjét, s Kati nejét, a Társaskör elnökét. Nekik a tartománynál van befolyásuk. Biztos ők járták ki ezt a megtisztelő intézkedést.

Ez érthető is! A victoriai hivatalnokok talán most akarják jóvá tenni régi mulasztásukat. Az történt, hogy a város magyarjai tíz évvel azelőtt összegyűjtöttek egy szép emlékműre valót, s a Beacon Hill Parkban szerették volna elhelyezni a szobrot. Az akkori polgármesternő, később az NDP szocialista szellemű tartományi kormánypárt képviselője, megtagadta rá az engedélyt.

Sok utánajárással a szomszédos Saanich kisváros adott helyet az emlékműnek. Oda járunk ma is, hálánkat és tiszteletünket kifejezni a forradalom hőseinek.

- Nem, nem tudunk a helyi lyukas zászlóról - mondja Tibor.

Visszatértem az ünnepi beszédemhez. Éppen a vancouveri Metzger Frigyes nagytiszteletes szerepét ismertettem, aki a forradalom alatt felekezeti és állami megbizatással Vancouverből Bécsbe utazott, s a népes táborokat járva, négyezer magyar menekültet jegyzett elő a Kanadába való beutazásra. A tél közepén két hajó magyarral tért vissza.

De nem fog a nyugalom. Felhívom a városi parkhivatalt.

- Yes, yes, Mr. Miszka - köszönt az udvarias parkőr. - Telefonáltak már mások is ezzel kapcsolatban. A helyzet az, hogy a zászlót a minapi vihar rongálta meg. Hihetetlen, hihetetlen. Ilyen eset még nem történt a város életében, hogy az erős nejlon anyagból készült lobogó közepét a szél kitépte volna.

Hát nem is. Volt már eset arra, ittlétünk alatt is, hogy a szél fodrosra tépte a lobogó szélét. De hogy a juharfa levelet kitépte volna a zászló közepéből, a keret épségben hagyásával, ilyet elképzelni is nehéz.

S ekkor végre leesett a tantusz, ahogy otthon szoktuk volt mondani. A Mindenség Ura annak bizonyságául küldhette Vancouver-szigetre a pusztító vihart, végig a Juan De Fuca tengerszoroson, hogy kilyukassza a város zászlaját, emlékezetül arra, hogy sok évvel azelőtt ilyen lyukas zászlók alatt indult harcba egy távoli kis nép a szabadságáért. A szabadságért, amit Kanadában olyan természetesnek lehet venni.

Elkészült az utolsó javítgatás is az ünnepi beszédemen. Vasárnap reggel hajóval Vancouverbe utaztam, ahol a Magyar Házban előljáróban elmondtam a fenti történetet (ami azóta megjelent számos folyóiratban otthon is, külföldi lapokban is.) A hajó ablakából a nyugalmas tengert szemlélve, az a cinikus gondolatom támadt, hogy a dühöngő orkánt Japánból küldhették. Mert tudva levő dolog, hogy azok a kedves atyafiak mindig is nagy szeretettel ragaszkodtak magyar testvéreikhez.

Miska János


© 2003 Hungarian Society of Victoria. All Rights Reserved.