|
Hamilton hõsei
A hamiltoni egyetemre való bekerülés
több lépésbõl állt. Felvételi kérelmet kellett benyújtanunk a tanulmányi
osztályra, melyben igazolni kellett otthoni középiskolai végzettségünket
s tanulmányi eredményünket. Egyben tudatni kellett azt is, hogy milyen
szakra pályázunk. Pár hét múlva megjött a hivatalos értesítés, hogy
hármunkat, Földváry Ferencet, Licsik Mátyást és engem elfogadtak a
felvételi vizsgára.
Pontos idõben meg
is jelentünk a McMaster Egyetem hatalmas tornatermében, ahol lepedõ
nagyságú kérdõíveken igyekeztünk válaszolni a sok kérdésre. Mint a
tehetségi vizsgákon általában, volt ott szó mindenrõl. Ebédszünet után
is folytatódott az írásbeli. Kérdés kérdést követett, némelyiket alig
lehetett megérteni homályos értelme miatt. Ha megértette is az ember,
azon töprengett, hogy valóban errõl lehet itt szó, s ha igen, vajon
annak mi köze van a történelem és filozófia szakhoz, melyre én is
jelentkeztem.
A nap végén
kóválygó fejjel szabadultunk a kriptához hasonló nagy terembõl. Én
csüggedten, a válaszolatlanul hagyott kérdések miatt aggódva, az örök
optimista Feri és Matyi tele önbizalommal. Feri otthon elõbb
katonatiszti akadémiára járt, majd átiratkozott a testnevelési fõiskolára.
Matyi pedig elsõ éves volt az ELTE magyar irodalom szakán.
Pár hét múlva
megérkezett a felvételi bizottság örömteljes döntése. Mindhárman
átjutottunk a felvételin. A végsõ döntés a nyelvvizsgán múlott.
A McMaster az
ország kisebb egyetemei közé tartozott, ötezer növendékkel. Száz évvel
azelõtt alapította a baptista felekezet Torontóban, majd áthelyezték az
intézetet a közeli Hamiltonba. Hajdan megjelent egy írás a McMaster
Times címû diáklapban, értesítvén, hogy a szüleivel Kanadába került
Szathmáry Emõke antropológust nevezték ki az egyetem provostjául, mely
beosztásában hat fakultás, ezerháromszáz nevelõvel s egyéb alkalmazottal
tartozik a hatáskörébe. 1966-ban arról értesültünk, hogy Emõke a
húszezer hallgatót számláló Manitobai Egyetem elnöke lett.
Az évek múlásával
a kis McMaster önálló autonómiával rendelkezõ egyetem lett, szép gótikus
épületekkel és hatalmas parknak is beillõ kampusszal a város nyugati
peremén. A teológiai tárgyak mellett már akkor is jó neve volt
vegyészeti és mérnöki fakultásainak, a ritkaság számba menõ atomfizikai
kutató intézete, s az itt gyártott atomreaktorok pedig világhírûvé
tették az egyetemet. Hamilton számos neves tudóst, botanikust,
geofizikust, s jó pár hírnévnek örvendõ történészt és filozófust adott
az országnak.
A felvételi vizsga
után berendeltek bennünket, újkanadásokat a tanulmányi osztályra, külön
nyelvvizsgára. Ez is, mint legtöbb vizsga Kanadában, írásbeli volt. Az
angol tanszék tanára nyomtatott szövegbõl diktált, majd jegyzetelnünk
kellett elõadásnak is beillõ beszédébõl. Ezt rövid
esszéírás követte megadott témáról.
Ezen is
szerencsésen átestünk. Pár nap múlva ott volt a levél, értesítvén
bennünket a végleges felvételrõl. A dékán titkárnõje fogadott bennünket.
Miattam valamilyen okból nagyon aggódott a termetes asszonyság, váltig
rá akart beszélni, hogy iratkozzak át kémiai szakra, vagy halasszam el
egy évre a beiratkozásomat.
- Nagyon nehéz
lesz ez, Mr. Miszka – sóhajtozott. – Angol irodalmat, filozófiát,
történelmet hallgatni ilyen nyelvtudással! – Ehhez még a tekintetét is a
plafonra emelte.
Önérzetemben kissé
megbántva éreztem magam. Elvégre, én a patinás budapesti egyetemen
negyed évén is éltanuló és csoportvezetõ voltam, s Zádor Jenõ
barátomnak, aki az elõzõ évben bekerült a vegyészeti szakra, a számára
én írtam két esszét, melyekért B Plus osztályzatot kapott. Most azonban
be kellett látnom, hogy ebben az idegen országban másak a körülmények, s
a tamáskodóknak hátha igazuk van. Kozma néni házinénim is váltig
sóhajtozott, mondván, János, maga okos fiatalember, de ez itt nem
Magyarország! A St. Joseph kórházban is, amikor beadtam a lemondásomat,
azon aggódott Mr. Scott, a felettesem, hogy mi lesz, ha megbukok?
Értetlenül néztem
rá. – De én nem bukok meg – válaszoltam. Oh, az a határtalan eltökéltség
és bizalom, ami az embert élteti fiatal korában!
A bölcsészkar
tanterve elképesztõen vegyes volt. Az ókori és középkori európai
történelem, filozófia, angol irodalom és vallástörténet mellé odacsapták
az általános botanikát, állattant és geológiát. A szabadon választható
tárgyak közül képzõmûvészetet, zenét, s három idegen nyelvet, németet,
franciát, spanyolt. Orosz nyelvet csak mérnökök számára! Pedig ez
megkönnyebbülést jelentett volna, mert otthon hat éven át kötelezõ
tárgyként tanultuk. Angol nyelvet nem adtak, ezt magánszorgalomból
kellett fejlesztenünk. Késõbb megtudtuk, azért ilyen kevert az elsõéves
egyetemi tanterv, mert Kanadában a középiskolák alacsony szintûek, s az
egyetemi elsõ év jelenti a vízválasztót, a rostát. A négyszáz elsõsbõl,
mint kiderült, százötven növendék jutott el az államvizsgáig.
Az elsõ hónapok
rémisztõek voltak. Hetekbe került a tantárgyak alapszókincse
elsajátítása. Aztán hozzá kellett szoknunk a tanárok elõadásmódszeréhez
és beszédstílusához is. Volt aki halkan, szinte magának duruzsolva
beszélt a négyszázat befogadó teremben, volt aki a fejét a jegyzeteibe
dugva, végnélküli körmondatokban adott elõ. Az általános bevezetõ
tárgyak, mint filozófia, történelem, természettudományok nagy
látogatottságnak örvendtek.
Amíg a berázkódás
meg nem történt, állandó kavarodás, jövés-menés,
rohangálás volt a kampuszon. A színháznak is beillõ lépcsõs tantermek
hátsó, plafon alatti részén, mint nagy társalgóban, félhangos csevegés,
zsugázás, udvarlás folyt. A nagy zsivajban és a
feszélyezettségtõl is, a jegyzetfüzeteim megteltek félig sikerült
mondatokkal, se füle, se farka bekezdésekkel. A kanadai egyetemen nem
készítenek a tanszékek az elõadásokról sokszorosított jegyzeteket.
Minden az órákon készült jegyzetelésen múlik. S a kanadai diákok,
legalábbis a szigorú baptista erkölcsû növendékek csalásnak vették volna
jegyzeteik megosztását másokkal.
A középkori
történelmet Dr. William Kilbourn tanította. Egyike a virágnyelven elõadó
tanároknak, Kilbour professzor több idõt töltött a középkori kulináris
szokások, a karácsonyi étkek ismertetésén, mint a tárgyat kitevõ
háborúskodásokon, népvándorlásokon,
kormányalapításokon. Mint kiderült, járt Budapesten is, s személyes
barátai közé tartoztak Klaniczay Tibor, Szabó Dénes, Waldaphell József
hajdani tanáraim. Egyik tanóra végén oda is mentünk Kilbourn professzor
úrhoz az otthon is alkalmazott pofavizitre, s megígértük a vastag
dioptriás szemüvegû profkónak, aki híressé vált a William Lyon
McKenzierõl írt könyvével, hogy komolyan vesszük majd a tanulást. Erre a
hórihorgas, göndör hajú tanár hangosan elnevette magát.
- I certainly hope
so! – mondta, s jegyzeteit hóna alá csapva, elsietett.
Az elsõ hetek
hajmeresztõek voltak. Nehezen lehetett eligazodni a hatvan-hetven
hektárnyi kiterjedésû, gondozott füveskerttel, botanikus virágágyakkal,
füzesekkel, bozótosokkal, kistavakkal tarkított
kampuszon. Az University Hallban hallgattuk az
1A6 angol irodalmat és német nyelvet. Átellenben a természettudományi
intézetben a botanikát, zoológiát és geológiát. Másik épületben a
képzõmûvészetet, a filozófiát. A település központjában volt az egyetemi
könyvtár, melynek alagsorában a késõbbi években gyakran együtt
cigarettáztam Msgr. Papp György görögkatolikus esperes úrral, akivel
földik voltunk, s otthon a Független Kisgazdapárt képviselõje volt, s
szüleimet jól ismerte. Jegyzetekkel, könyvekkel, segédeszközökkel
megrakottan rohangáltunk egyik épülettõl a másikig, folyosóról folyosóra
kutatva a tantermeket. Vonakodó természetemnél fogvást igyekeztem a
magam módján eligazodni, több-kevesebb eredménnyel. Tájékozatlanságból
gyakran lekéstem az órákról, némelyikre el sem jutottam. Évfolyamtársaim
gyakran tréfálkoztak velem.
- Oh, John már rég
túl van ezeken. Õ a kisujjából rázza ki az egészet.
A szemem is
káprázott az idegességtõl.
Közel két évi
kiesés után jól esett visszatérni a diákélethez. A tanulásra való
összpontosítás levett az ember válláról sok más dolog iránti
felelõsségérzetet. Igyekeztem itt is alkalmazni az otthon jól bevált
tanulási módszeremet. Az elõadások után haza siettem, este a szobámban
átböngésztem a jegyzeteimet, majd átmásoltam az egészet másik füzetbe,
innen-onnan kiegészítve a befejezetlen mondatokat, ellenõriztem a
neveket, dátumokat és más adatokat. Aztán az ágy tetején törökülésben
mondatról mondatra rögzítettem az emlékezetemben a teljes anyagot. Majd
átlapoztam az elõzõ elõadások anyagát, s a szobában járva le-fel,
átismételtem fejbõl az egészet.
Kezdetben
nehézségeim voltak a növény és állattannal. A mienk összevont kurzus
volt, egy-egy év anyagát három hónapba sûrítették. Az elõadások
nehézkesek voltak, a tanterem zajos. Panaszt emeltem a tanszéken. Erre a
kezembe nyomtak egy ötszáz oldalas szakkönyvet. Ez meg olyan részletes
volt, tele a növények szexuális-aszexuális leírásával, kromoszóma
örökléstani jellegzetességeikkel, hogy képtelenség volt lépést tartani a
tempóval. Egyik elõadás közben a békés természetû McClean tanár úr, aki
addig természetesnek vette, hogy senki oda nem figyel elõadására,
leszólt a katedráról a vidáman cseverészõ hallgatókhoz.
- Ha már ennyire
nem érdekli önöket ez a tárgy, legalább azokra legyenek tekintettel,
akik jegyzetelni szeretnének.
Az 56-os magyar
diákok közül négyen felvételt nyertek már az elõzõ évben, valamennyiök
kémia szakra. Zádor Jenõ, Kiss László, Molnár Emese és Hidas Péter
minden további nélkül bejutott. A két utolsó diák tökéletes angol
nyelvtudással érkezett Kanadába. Emesét, akárcsak engem egy évvel
késõbb, a konzervatív tanárok megpróbálták lebeszélni a kémiai szakról.
Õ volt az egyedüli nõ hallgató, s attól tartottak, hogy nem tud majd
beilleszkedni az évfolyam férfi közösségébe. Kanadában akkoriban még
puritán szellem uralkodott, az elvont tárgyak a himnemûekkel
azonosultak, s ha egy-egy hajadon makacsságból, tûzzel-vassal valahogy
végigvitte a kurzust, görbe szemmel méregették, szemükre vetve, hogy
elveszik a férfiaktól a számukra kijáró pozíciót. A mai harcias nõi
mozgalomnak nyoma sem volt. A gáláns ánglus férfiak megkülönböztetett
gyöngédséggel kezelték a nõi nemet, magas piedesztálra állították, s ott
is felejtették õket. Emesét azonban kemény fából faragták. A fokozódó
nyomásra egyre nagyobb elszántsággal reagált. Nõvére odaadó segítsége
mellett be is fejezte tanulmányait, vegyészeti szakon. Nem sikerült
felkutatnom, hogy szerepel-e a neve az úttörõ tudós nõk között, akiket
nagy tisztelettel öveznek a Woman’s Lib
kanadai harcosai.
A magyar
vegyészekbõl három jól megállta a helyét.
Zádor Jenõ és Kiss László doktorátusi, majd post-doktorátusi szinten
folytatta tanulmányait amerikai egyetemeken, s tudományos kiadványaikat
rendre
feltüntette a Chemical Abstracts. 1961 termékeny esztendõ volt a hamiltoni
egyetem számára. A fél város, köztük számos magyar lakos részt vett az
ünnepi konvokáción. A végzõs diákok hosszú sorban vonultak a pódium
felé, ahol az egyetem elnöke meleg kézfogással
átadta nekik a bíborvörös kötésû diplomát. Mikor rám került a sor,
felragyogott az arca. Odafordult a közönség felé, s a nevem
bejelentéséhez hozzátette, hogy öt évvel ezelõtt nyelvtudás nélkül, mint
a kisujjam kerültem a városba, s kemény helytállással megszereztem az
elsõ diplomát. Hõsnek nevezett.
- Ha ilyen
diákokat nevelnek Magyarországon – mondta félig tréfásan, félig komolyan
– jöhet a többi is. Bravo, John! - Szavait derültséggel vegyült
tapsvihar fogadta.
Az ünnepség
végén megindult a nagy kavarodás, a végzett diákok, bóbitás csákóban,
hosszú fekete tógában vegyültek, ölelkeztek, csókolóztak, fotóztak a
bárányfelhõs ég alatt az ünneplõ közönséggel, ki-ki babusgatva,
dédelgetve a maga hõsét. Felemelõ érzésben részesültek a helyi magyarok
is.
Miska János
|
