Önéletrajz

Miska János
tollából

Hamilton hõsei

A hamiltoni egyetemre való bekerülés több lépésbõl állt. Felvételi kérelmet kellett benyújtanunk a tanulmányi osztályra, melyben igazolni kellett otthoni középiskolai végzettségünket s tanulmányi eredményünket. Egyben tudatni kellett azt is, hogy milyen szakra pályázunk. Pár hét múlva megjött a hivatalos értesítés, hogy hármunkat, Földváry Ferencet, Licsik Mátyást és engem elfogadtak a felvételi vizsgára.

Pontos idõben meg is jelentünk a McMaster Egyetem hatalmas tornatermében, ahol lepedõ nagyságú kérdõíveken igyekeztünk válaszolni a sok kérdésre. Mint a tehetségi vizsgákon általában, volt ott szó mindenrõl. Ebédszünet után is folytatódott az írásbeli. Kérdés kérdést követett, némelyiket alig lehetett megérteni homályos értelme miatt. Ha megértette is az ember, azon töprengett, hogy valóban errõl lehet itt szó, s ha igen, vajon annak mi köze van a történelem és filozófia szakhoz, melyre én is jelentkeztem.

A nap végén kóválygó fejjel szabadultunk a kriptához hasonló nagy terembõl. Én csüggedten, a válaszolatlanul hagyott kérdések miatt aggódva, az örök optimista Feri és Matyi tele önbizalommal. Feri otthon elõbb katonatiszti akadémiára járt, majd átiratkozott a testnevelési fõiskolára. Matyi pedig elsõ éves volt az ELTE magyar irodalom szakán.

Pár hét múlva megérkezett a felvételi bizottság örömteljes döntése. Mindhárman átjutottunk a felvételin. A végsõ döntés a nyelvvizsgán múlott.

A McMaster az ország kisebb egyetemei közé tartozott, ötezer növendékkel. Száz évvel azelõtt alapította a baptista felekezet Torontóban, majd áthelyezték az intézetet a közeli Hamiltonba. Hajdan megjelent egy írás a McMaster Times címû diáklapban, értesítvén, hogy a szüleivel Kanadába került Szathmáry Emõke antropológust nevezték ki az egyetem provostjául, mely beosztásában hat fakultás, ezerháromszáz nevelõvel s egyéb alkalmazottal tartozik a hatáskörébe.  1966-ban arról értesültünk, hogy Emõke a húszezer hallgatót számláló Manitobai Egyetem elnöke lett.

Az évek múlásával a kis McMaster önálló autonómiával rendelkezõ egyetem lett, szép gótikus épületekkel és hatalmas parknak is beillõ kampusszal a város nyugati peremén. A teológiai tárgyak mellett már akkor is jó neve volt vegyészeti és mérnöki fakultásainak, a ritkaság számba menõ atomfizikai kutató intézete, s az itt gyártott atomreaktorok pedig világhírûvé tették az egyetemet. Hamilton számos neves tudóst, botanikust, geofizikust, s jó pár hírnévnek örvendõ történészt és filozófust adott az országnak.

A felvételi vizsga után berendeltek bennünket, újkanadásokat a tanulmányi osztályra, külön nyelvvizsgára. Ez is, mint legtöbb vizsga Kanadában, írásbeli volt. Az angol tanszék tanára nyomtatott szövegbõl diktált, majd jegyzetelnünk kellett elõadásnak is beillõ beszédébõl. Ezt rövid esszéírás követte megadott témáról.

Ezen is szerencsésen átestünk. Pár nap múlva ott volt a levél, értesítvén bennünket a végleges felvételrõl. A dékán titkárnõje fogadott bennünket. Miattam valamilyen okból nagyon aggódott a termetes asszonyság, váltig rá akart beszélni, hogy iratkozzak át kémiai szakra, vagy halasszam el egy évre a beiratkozásomat.

- Nagyon nehéz lesz ez, Mr. Miszka – sóhajtozott. – Angol irodalmat, filozófiát, történelmet hallgatni ilyen nyelvtudással! – Ehhez még a tekintetét is a plafonra emelte.

Önérzetemben kissé megbántva éreztem magam. Elvégre, én a patinás budapesti egyetemen negyed évén is éltanuló és csoportvezetõ voltam, s Zádor Jenõ barátomnak, aki az elõzõ évben bekerült a vegyészeti szakra, a számára én írtam két esszét, melyekért B Plus osztályzatot kapott. Most azonban be kellett látnom, hogy ebben az idegen országban másak a körülmények, s a tamáskodóknak hátha igazuk van. Kozma néni házinénim is váltig sóhajtozott, mondván, János, maga okos fiatalember, de ez itt nem Magyarország! A St. Joseph kórházban is, amikor beadtam a lemondásomat, azon aggódott Mr. Scott, a felettesem, hogy mi lesz, ha megbukok?

Értetlenül néztem rá. – De én nem bukok meg – válaszoltam. Oh, az a határtalan eltökéltség és bizalom, ami az embert élteti fiatal korában!

A bölcsészkar tanterve elképesztõen vegyes volt. Az ókori és középkori európai történelem, filozófia, angol irodalom és vallástörténet mellé odacsapták az általános botanikát, állattant és geológiát. A szabadon választható tárgyak közül képzõmûvészetet, zenét, s három idegen nyelvet, németet, franciát, spanyolt. Orosz nyelvet csak mérnökök számára! Pedig ez megkönnyebbülést jelentett volna, mert otthon hat éven át kötelezõ tárgyként tanultuk. Angol nyelvet nem adtak, ezt magánszorgalomból kellett fejlesztenünk. Késõbb megtudtuk, azért ilyen kevert az elsõéves egyetemi tanterv, mert Kanadában a középiskolák alacsony szintûek, s az egyetemi elsõ év jelenti a vízválasztót, a rostát. A négyszáz elsõsbõl, mint kiderült, százötven növendék jutott el az államvizsgáig.

Az elsõ hónapok rémisztõek voltak. Hetekbe került a tantárgyak alapszókincse elsajátítása. Aztán hozzá kellett szoknunk a tanárok elõadásmódszeréhez és beszédstílusához is. Volt aki halkan, szinte magának duruzsolva beszélt a négyszázat befogadó teremben, volt aki a fejét a jegyzeteibe dugva, végnélküli körmondatokban adott elõ. Az általános bevezetõ tárgyak, mint filozófia, történelem, természettudományok nagy látogatottságnak örvendtek.

Amíg a berázkódás meg nem történt, állandó kavarodás, jövés-menés, rohangálás volt a kampuszon. A színháznak is beillõ lépcsõs tantermek hátsó, plafon alatti részén, mint nagy társalgóban, félhangos csevegés, zsugázás, udvarlás folyt. A nagy zsivajban és a feszélyezettségtõl is, a jegyzetfüzeteim megteltek félig sikerült  mondatokkal, se füle, se farka bekezdésekkel. A kanadai egyetemen nem készítenek a tanszékek az elõadásokról sokszorosított jegyzeteket. Minden az órákon készült jegyzetelésen múlik. S a kanadai diákok, legalábbis a szigorú baptista erkölcsû növendékek csalásnak vették volna jegyzeteik megosztását másokkal.

A középkori történelmet Dr. William Kilbourn tanította. Egyike a virágnyelven elõadó tanároknak, Kilbour professzor több idõt töltött a középkori kulináris szokások, a karácsonyi étkek ismertetésén, mint a tárgyat kitevõ háborúskodásokon, népvándorlásokon, kormányalapításokon. Mint kiderült, járt Budapesten is, s személyes barátai közé tartoztak Klaniczay Tibor, Szabó Dénes, Waldaphell József hajdani tanáraim. Egyik tanóra végén oda is mentünk Kilbourn professzor úrhoz az otthon is alkalmazott pofavizitre, s megígértük a vastag dioptriás szemüvegû profkónak, aki híressé vált a William Lyon McKenzierõl írt könyvével, hogy komolyan vesszük majd a tanulást. Erre a hórihorgas, göndör hajú tanár hangosan elnevette magát.

- I certainly hope so! – mondta, s jegyzeteit hóna alá csapva, elsietett.

Az elsõ hetek hajmeresztõek voltak. Nehezen lehetett eligazodni a hatvan-hetven hektárnyi kiterjedésû, gondozott füveskerttel, botanikus virágágyakkal, füzesekkel, bozótosokkal, kistavakkal tarkított kampuszon. Az University Hallban hallgattuk az 1A6 angol irodalmat és német nyelvet. Átellenben a természettudományi intézetben a botanikát, zoológiát és geológiát. Másik épületben a képzõmûvészetet, a filozófiát. A település központjában volt az egyetemi könyvtár, melynek alagsorában a késõbbi években gyakran együtt cigarettáztam Msgr. Papp György görögkatolikus esperes úrral, akivel földik voltunk, s otthon a Független Kisgazdapárt képviselõje volt, s szüleimet jól ismerte. Jegyzetekkel, könyvekkel, segédeszközökkel megrakottan rohangáltunk egyik épülettõl a másikig, folyosóról folyosóra kutatva a tantermeket. Vonakodó természetemnél fogvást igyekeztem a magam módján eligazodni, több-kevesebb eredménnyel. Tájékozatlanságból gyakran lekéstem az órákról, némelyikre el sem jutottam. Évfolyamtársaim gyakran tréfálkoztak velem.

- Oh, John már rég túl van ezeken. Õ a kisujjából rázza ki az egészet.

A szemem is káprázott az idegességtõl.

Közel két évi kiesés után jól esett visszatérni a diákélethez. A tanulásra való összpontosítás levett az ember válláról sok más dolog iránti felelõsségérzetet. Igyekeztem itt is alkalmazni az otthon jól bevált tanulási módszeremet. Az elõadások után haza siettem, este a szobámban átböngésztem a jegyzeteimet, majd átmásoltam az egészet másik füzetbe, innen-onnan kiegészítve a befejezetlen mondatokat, ellenõriztem a neveket, dátumokat és más adatokat. Aztán az ágy tetején törökülésben mondatról mondatra rögzítettem az emlékezetemben a teljes anyagot. Majd átlapoztam az elõzõ elõadások anyagát, s a szobában járva le-fel, átismételtem fejbõl az egészet.

Kezdetben nehézségeim voltak a növény és állattannal. A mienk összevont kurzus volt, egy-egy év anyagát három hónapba sûrítették. Az elõadások nehézkesek voltak, a tanterem zajos. Panaszt emeltem a tanszéken. Erre a kezembe nyomtak egy ötszáz oldalas szakkönyvet. Ez meg olyan részletes volt, tele a növények szexuális-aszexuális leírásával, kromoszóma örökléstani jellegzetességeikkel, hogy képtelenség volt lépést tartani a tempóval. Egyik elõadás közben a békés természetû McClean tanár úr, aki addig természetesnek vette, hogy senki oda nem figyel elõadására, leszólt a katedráról a vidáman cseverészõ hallgatókhoz.

- Ha már ennyire nem érdekli önöket ez a tárgy, legalább azokra legyenek tekintettel, akik jegyzetelni szeretnének.

Az 56-os magyar diákok közül négyen felvételt nyertek már az elõzõ évben, valamennyiök kémia szakra. Zádor Jenõ, Kiss László, Molnár Emese és Hidas Péter minden további nélkül bejutott. A két utolsó diák tökéletes angol nyelvtudással érkezett Kanadába. Emesét, akárcsak engem egy évvel késõbb, a konzervatív tanárok megpróbálták lebeszélni a kémiai szakról. Õ volt az egyedüli nõ hallgató, s attól tartottak, hogy nem tud majd beilleszkedni az évfolyam férfi közösségébe. Kanadában akkoriban még puritán szellem uralkodott, az elvont tárgyak a himnemûekkel azonosultak, s ha egy-egy hajadon makacsságból, tûzzel-vassal valahogy végigvitte a kurzust, görbe szemmel méregették, szemükre vetve, hogy elveszik a férfiaktól a számukra kijáró pozíciót. A mai harcias nõi mozgalomnak nyoma sem volt. A gáláns ánglus férfiak megkülönböztetett gyöngédséggel kezelték a nõi nemet, magas piedesztálra állították, s ott is felejtették õket. Emesét azonban kemény fából faragták. A fokozódó nyomásra egyre nagyobb elszántsággal reagált. Nõvére odaadó segítsége mellett be is fejezte tanulmányait, vegyészeti szakon. Nem sikerült felkutatnom, hogy szerepel-e a neve az úttörõ tudós nõk között, akiket nagy tisztelettel öveznek a Woman’s Lib kanadai harcosai.

A magyar vegyészekbõl három jól megállta a helyét. Zádor Jenõ és Kiss László doktorátusi, majd post-doktorátusi szinten folytatta tanulmányait amerikai egyetemeken, s tudományos kiadványaikat rendre feltüntette a Chemical Abstracts. 1961 termékeny esztendõ volt a hamiltoni egyetem számára. A fél város, köztük számos magyar lakos részt vett az ünnepi konvokáción. A végzõs diákok hosszú sorban vonultak a pódium felé, ahol az egyetem elnöke meleg kézfogással átadta nekik a bíborvörös kötésû diplomát. Mikor rám került a sor, felragyogott az arca. Odafordult a közönség felé, s a nevem bejelentéséhez hozzátette, hogy öt évvel ezelõtt nyelvtudás nélkül, mint a kisujjam kerültem a városba, s kemény helytállással megszereztem az elsõ diplomát. Hõsnek nevezett.

- Ha ilyen diákokat nevelnek Magyarországon – mondta félig tréfásan, félig komolyan – jöhet a többi is. Bravo, John! - Szavait derültséggel vegyült tapsvihar fogadta.

Az ünnepség végén megindult a nagy kavarodás, a végzett diákok, bóbitás csákóban, hosszú fekete tógában vegyültek, ölelkeztek, csókolóztak, fotóztak a bárányfelhõs ég alatt az ünneplõ közönséggel, ki-ki babusgatva, dédelgetve a maga hõsét. Felemelõ érzésben részesültek a helyi magyarok is.