Életgyónás

   A hamiltoni egyetemen, a tanórák közötti szüneteket gyakran együtt töltöttem a könyvtár alagsorában Msgr. Papp Györggyel, a kanadai magyar görög katolikus egyház esperesével.

   Gyurka bácsi, ahogy a hívek becézték az ősz lelkészt, Nyírgelsén született, s 1949-ben jött Kanadába. Itt kinevezték a hamiltoni felekezet paróchusául. Később egyházközségeket alapított Montrealban, Wellandon és Courtlandon. Ez utóbbinak ma Gyurka bácsi unokaöccse, Bodnár István a lelkésze, aki a szomszédfalumban, Penészleken született papi családban. Gyakran megfordultam az országútmenti szép parochián könyv-tárlátogatásaim és nyári búcsúk alkalmával.

   Ez időben Gyurka bácsi tanulmányon dolgozott Platonról, s ehhez végzett kutatást az egyetemi könyvtárban. Az olvasóterem szegletében, ahol állandó asztala volt, halomszám sorakoztak előtte a régi kiadású görög, latin, francia, angol, német nyelvű könyvek. Szorgalmasan jegyzetelt a házkötésű disszertációkból, dobozokban tárolt  levéltári dokumentumokból. Az alagsorban elbeszélgettünk a hazai emlékekről. Aggodalommal töltött el bennünket a kegyetlen megtorlások híre. Érdeklődött Gyurka bácsi apám iránt, aki a háború után a nagy többségű Független Kisgazdapárt elnöke volt Nyírbélteken, Gyurka bácsi meg országházi képviselő.

   Nagyon szerény, kevésszavú ember volt, egész lénye a falusi pap közvetlenségét sugározta.

   Teológiai tanulmányait Esztergomban végezte, majd a fővárosban jogot hallgatott, s kánonjogi doktorátust szerzett. Azt követően Rómában, a Pápai Jogi Intézetben folytatta tanulmányait, majd hazatérve a nyíregyházi görög katolikus püspöki irodában nyert alkalmazást. Később székesegyházi kanonokká nevezték ki. Kanadában, kiváló szolgálata jegyében XXII. János pápa pápai prelátussá nevezte ki, Boreczki Izidor püspök úr a püspöki korona viselésére jogosította.

   Az államvizsgák előtti hetekben ismét találkoztunk az alagsorban. Mondtam Gyurka bácsinak, hogy szeretnék meggyónni, mielőtt továbbtanulás céljából átköltözöm Torontóba.

   - Hogyne – bólintott, cigarettájáról veregetve a hamut az állványos hamutartóba. – Gyere be vasárnap, szent liturgia előtt.

   Be is mentem.

   A templom a város közepén, a forgalmas James Streeten volt, a magyar üzletnegyedben, közel a Kútz utazási irodához, a magyar hentesüzlethez és a Budapest étteremhez, ahol – pironkodva megvallom – gyakrabban megfordultam ötvenhatos menekült társaimmal, mint a templomban.

   A fakult homlokzatú, a szomszédos épületekkel összeragasztott templom azelőtt munkáshall volt, Gyurka bácsi a városi szakszervezettől vásárolta meg. Tatarozást végeztek a hitközség tagjai a hosszú teremből álló épületen. Az oltárnak dobogót emeltek, a hallban lócákat helyeztek el a híveknek, a kántornak, illetve kántoroknak, mert kettő is volt, a hall előrészében, asztalkával ellátott karosülést. Ikonosztázionra, szentjeink aranyozott képeivel már nem futotta, a krém színű falra s a mennyezetre sem jutott freskókra. Nem is akartak itt a hamiltoniak túl sokat költeni a külsőségekre, mert új, a hazai hagyma alakú tornyos templomokhoz hasonló istenházáról álmodoztak. Egy évtized múlva építettek is szép templomot közadakozásból és az Ontario tartományi egyház támogatásából.

   Szorongó érzéssel járultam az oltár melletti gyóntatószék elé. Letérdepeltem, Gyurka bácsi a fejemre terítette a díszes papi sálat, s halkan megkérdezte:

   - Mikor gyóntál utoljára?
   - Hét éve – jött a zavart válasz.
   Rövid hallgatás után megjegyezte:
   - Akkor ez életgyónás lesz.

   Az volt.

   Szülőfalumból, ahol vallásos körülmények között nőttem fel, - apám főgondnok volt, Kovács Pál nagyapám paraszt kántor, s kisiskolás koromban velem mondatta el a Könyörülj rajtam, Isten a Te nagy irgalmasságod szerint, vagyis az ötvenedik zsoltárt, én meg éveken át ministráltam, néha még a római katolikus szentmiséken is - Hajdúböszörményben, az első években még el-elmentem falubeli osztálytársaimmal templomba, gyónásra, áldozásra. Az évek múlásával azonban, a ,,haladó” materialista eszmék hatására egyre kevesebbet gondoltunk felekezeti életünk gyakorlására.

   Bűnbánattal elsoroltam vétkeimet, amiből volt bőven, hét hosszú év leforgása alatt, még olyanok is, amiket az ember csak a gyóntató papjának mond el. Majd hálát adtam az Úrnak, hogy gyarlóságom ellenére megsegített ebben az idegenségben. 

   Vallomásom után Gyurka bácsi elemezte az elhangzott bűnök károsságát, hangsúlyozta a test eshetősége fölött a lélek tisztaságát. Aztán a fejemre tette a kezét, megértő szavakkal felmentett vétkeim alól, mielőtt kiadta a penitenciát.

   - Menj békével s többé ne vétkezz – bocsátott utamra.

   Lehajtott fejjel, kezemet magam előtt összekulcsolva, félrevonultam a leghátsó lócára. Alighogy befejeztem a kiszabott imát, máris jöttek a hívek, halk csoszogással, köhécseléssel, egymásnak integetve. Megteltek a lócák s megkezdődött a nagymise.

   Gyurka bácsira a gondnok rásegítette a bokáig érő inget, amit sztihárionnak neveznek a teológusok, erre jött a hosszú sál, vagyis az epitrachelon, két karjára a mintázott kézelő, végül a díszes felon, vagyis a palást. Evangéliumos könyvét a homloka előtt magasra tartva, az oltár elé vonult, s kezdetét vette a liturgia.

   Kissé fáradt, szürke hangon mondta a szentmisét. A hazai Dr. Sebella István lelkészünk ajkán oly zengzetes felajánlásokhoz viszonyítva kissé színtelennek tűntek a Gyurka bácsi ajkán. Szentbeszéde is, szónokiasság helyett elemző értekezés volt.

   A görög katolikus egyház történetéről szólt.

   Elmondta, hogy az elnevezés valójában leszűkítő, ugyanis nem csak görögök tartoznak az őskereszténységhez, hanem sok más nemzetiségi is. Elődeink között is ott voltak sokan, Géza fejedelem már a honfoglalás előtt az őskereszténységhez tartozott. Újabb adatok szerint, Árpád fejedelmünk apja, Álmos alapozta meg a keresztény hitet Kiev környékén. A honfoglalás előtti Kárpát-medencében a bizánci őshitűek térítették kereszténységre a térségben élő cseheket, szerbeket, ruszinokat, románokat, macedónokat. István király főleg politikai és hadászati meggondolásból helyezte előtérbe a kereszténység római ágazatát.

   - Szent királyunk bölcsességére vall – mondta Gyurka bácsi, - hogy oly megértéssel viseltetett a keleti rítus iránt.

   A görög katolikus elnevezés, folytatta Gyurka bácsi, a firenzei zsinat eredményeként jött létre, amikor a bizánci császár és patriarcha 1438-ban ideiglenesen egyesült Rómával, a török terjeszkedés megakadályozása reményében. Magyarországon a görög katolikusok 1646-ban csatlakoztak a szövetséghez, s mindent elkövettek, hogy szertartásukat az ószláv és ógörög helyett nemzeti nyelvünkön végezhessék. Ennek elfogadása viszont Rómának került kétszáz évbe, minek eredményeként papjaink anyanyelvünkön énekelhették a szebbnél szebb zsoltárainkat.

   Templombajárásom hosszú távolléte után is jól emlékeztem a szertartásra. A hívekkel, voltunk vagy negyvenen,  együtt mondtam az énekeket és válaszokat a papnak.

   Mint mondom, két kántor működött közre, az egyik fiatal, a másik idősebb. Az előbbi az énekes könyvből mondta fonetikus kiejtéssel még a közismert énekeket is, egymást érték az ajkán az ill-jen-oll-jan, az Isten ann-ját dicsőítő szövegek.

    Félmise körül az idősebb kántor nekilovallta magát, egyre hangosabban mondta az éneket. A nyakán és homlokán kidülledtek az erek. Sietve kezdte az énekeket, meg sem várva, hogy Gyurka bácsi befejezze a magáét. A nagy igyekezet vége az lett, hogy az erőltetett énekléstől elfogta a köhögés. Előbb rövid pásztákban jött, amit el lehetett intézni hangos torok köszörüléssel, később fuldokló krákogással, mihelyt éneklésre nyitotta a száját. Az arca elvörösödött, a szeme kidülledt. Egy középkorú hölgy, a felesége lehetett, odatipegett hozzá, kezét a karjára tette, valamit odasúgott neki. Az ősz kántor bólintott, s abbahagyta az éneklést.

   Attól kezdve az addig is feszült hangulat még jobban úrrá lett a gyülekezeten. A kelet-magyarországi falvacskákból ide származott hívek, akik otthon a helyi szokásoknak megfelelő módon tanulták meg a szertartás menetét, összazavarodtak. Elhalkult az éneklés, a James Streeten, a zajos járda széléig sem lehetett hallani, hogy idebenn nagymisén dicsérjük az Urat.

   Útban haza, végig a King Streeten, a rázós busz ablakán keresztül a házakat bámulva, felderengett emlékezetemben az otthoni templom, keleti pompájával. A gyönyörű ikonosztázion elválasztotta a szentélyt a templomhajótól. Három ajtó volt az ikonosztázon, a középső a királyi ajtó, melyen csak felszentelt pap léphetett keresztül. A templom falait és mennyezetét a bibliai jelenetekből vett misztikus freskók ékesítették. Ezer lelket fogadott be a hajó és a cinterem. Nagymise alatt elől sorakoztak az iskolás gyerekek, a kislányok jobbról, a kisfiúk balról. Két oldalt magas támlájú székeken ültek, néha szundiztak a vagyonos gazdák – magas ára volt egy-egy széknek! A gyerekek mögött álltak egyenes sorokban a felsős lányok és fiúk, mögöttük a fiatal asszonyok, virágos fejkendőkben. Az oldalszárnyakban és a huzatos cinteremben feketébe öltözött öregek. A felnőtt legények, fényes diófaolajjal a hajukon, s a kántor az öreg harmónium előtt a kóruson. Ők s a fiatal asszonyok jelentették a szertartás lelkét.

   Nyári nagymiséken, amikor az ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, s a templom téglás udvara is megtelt hívekkel, nemhogy a járdáig, de még a szomszédos Penészlekig, Nyírlugosig is elhallatszott a sok szép ének, s különösen a félmisét jelző 

Szent, szent, sze-ent a Seregek Ura!
Teljes az Ég és a Föld, a Te dicsőségeddel,
Hozsánna, a-a magasságban.
Áldott az Ki az Úr nevében jő,
Hozsánna a Magasságban... 

Otthon a szobámban magamra zártam az ajtót. A penitenciát, a Gyurka bácsi humánusságából megúsztam három Mi Atyánk-kal, három Üdvözlégy-gyel, s az elmaradhatatlan Szánom és bánom teljes szívemből-lel. Újra elmondtam ezeket, s elfogott a sírás.

Miska János