Diákéveink

Mire eljutottunk a McMaster Egyetemen a negyedévre, sikerült beilleszkednünk a kanadai életformába. Feloldódott kissé a feszélyezettségünk az új környezetben s véget ért addigi aszkéta életünk. Javultak valamelyest az anyagi körülményeink is. A tanulással járó kiadásokat, tandíjat, lakbért, tanfelszerelést, s a mindennapi betévő falatot sikerült előteremtenünk a hosszú nyári szünidők alatt házfestéssel, dohánytöréssel, kertészettel, gilisztaszedéssel s a burlingtoni átkelőhelyen pénzbeszedéssel.

Tanórák után be-beutaztam busszal Hamilton magyar negyedébe a John Street vidékére. Meglátogattam Kozma bácsiékat, akik otthon helyett otthont adtak nekem az első években; benéztem a Budapest étterembe is, kézcsókolomot köszöntem Arankának, a tulaj feleségének, s oda telepedtem a Hóricz Jóska volt kórházi munkatársam törzsasztalához. Jóska mesébe illő, sokat szenvedett menekült volt. Otthon osztályidegennek könyvelte el a rendszer, mert apja, aki a házasságon kívűli eset miatt hivatalosan el nem fogadta, nagybirtokos volt a múlt rendszerben. Következésként a Rákosi rendszerben még segédmunkás tisztségre se nagyon számíthatott. Itt Hamiltonban azonban esküdt ellensége lett a kapitalista rendszernek. Törzsasztalánál a csodálatos Kubáról és annak lángeszű vezéréről, Fidel Castróról tartott szemináriumi előadásokat. Folyt ez mindaddig, amíg Jóska el nem utazott Kubába, karácsonyi  vakációra. A havannai repülőtéren biztonsági közegek lefogták, órákon át faggatták, gúnyoros kijelentésekkel illették az arisztokratikus, vékony bajuszkás fiatalembert. A végén kezdett olyan színezetet ölteni a dolog, mintha Hóricz József, hamiltoni kórházi takarító és felvilágosult szocialista érzelmű volt bé-listás magyar menekült, aki hódolatát jött kifejezni a nagy kubai diktátornak, valójában kapitalista bérenc, beépített ügynök lett volna. Jóska égre-világra szabadkozott, dícsérte a kubai rendszert, s a szocializmust általában, de a nyomozók a szemébe nevettek, s azt mondták neki:

- Apafej, nekünk ne hamukázzon! 

Jóska szerencsére visszakerült Hamiltonba, s azóta elnézőbb előadásokat tartott a Budapest étterem törzsasztalánál a kanadai kapitalista rendszerről.

Zádor Jenő szobatársam meg beleszeretett egy Uuna nevű, csodálatosan szép sudár hölgybe. Éppen összeillett a jóképű, magas termetű  Jenő vegyésszel, akit otthon, legnagyobb ellenkezése ellenére, közgazdaságira vettek fel.

Jenővel együtt kezdtük a kanadai életet. Egy szobában laktunk, három másik társunkkal a Florence Street-en. Kettőnket vettek fel elsőnek, kellő interjú után a Szt. József kórházba, s egy időben nyertünk felvételt, kimerítő tehetségi és nyelvi vizsgák után a hamiltoni egyetemre. Jenő, mint mondom, vegyészeti, én meg történelem és filozófiai szakra.

Uuna gyakran feljött a legénylakásunkra, ahol hárman béreltünk három szobát, konyhai felszereléssel. Jó vidám természetű hajadon volt Uuna, meghallgatta terveinket, biztatott bennünket, engem mindenképpen az ottawai újságíró szakra buzdított, amiről hallani sem akartam. Jenő nagyon korrekt fiú volt, komolyan vette az életet, komolyan az Uunával kialakult kapcsolatát is. Már-már házasságra lehetett gondolni közöttük.

De nem lett belőle semmi. Egy német turista legény, bizonyos Siegfrid, gyors beszéddel és elegáns megjelenéssel levette Uunát a lábáról. Beadta a gyanútlan lánynak a sztorit, hogy a papája Némethonban gyártulajdonos, s az ifjú örökösnek éppen egy ilyen csinos litván-kanadai hajadonra lenne szüksége az üzem fellendítésére (bizonyára kellő anyagi hozzájárulással.) Uuna kapott a jó partin. Szülei gyakran beszéltek az óhazáról, ahol ők, ha nem is arisztokraták, de nemesek voltak, a hazájikból való menekülés előtt nagy megbecsülésben éltek, s bár Kanada befogadta őket, jobb jövőt reméltek gyerekeiknek, mint amit kanadai sivár életlehetőségek ígértek. Át is repült a lány az óceánon háztűznézőbe. Pár hét múlva azonban leforrázva jött vissza. Kiderült, hogy a hangzatos gyár utcasarki kis mosoda volt, Siegfrid meg közönséges nőcsábász.

Jött szegény lány, próbálta jóvátenni ballépését, kérlelte Jenőt. De az szóba se állt vele. Biztattam én is, hogy megesik az ilyen dolog. De hasztalan. Az államvizsga után én Winnipegen vállaltam könyvtárosi állást, Jenőék meg az USA-ba költöztek, ahol Jenő post-doktorátusi tanulmányokat folytatott, s megszakadt a kapcsolatunk.

Fölvery Feri évfolyamtársam pedig, aki Kanadába érkezésünk után egyből Francis Charles lett, s szigorúan kioktatta a tanulatlan tanárokat, hogy a magyarban a hangsúly mindig, hangsúlyozom, mindig az első szótagon van, egy Joyce nevű elvált asszonyba lett szerelmes. Együtt is éltek, Feri, Joyce, s a pici kislány az asszony első házasságából, melynek mizériájából még mindig nem sikerült kilábolnia az idegileg megtépázott asszonykának.

A családi életforma, egy idő után nagyon megviselte az egyébként acél idegzetű Ferit.  Joyce temperamentumos zsidó asszony volt, s pokollá tette hisztériás természetével Francis Charles életét. Ez az alacsony, kopaszodó nőcsábász, aki másfél év leforgása alatt elszeretett Hamiltonban egy tucat asszonyt, sok esetben a barátai feleségét is, most nagyon megbünhődött. Az órákról elmaradozott, s ha be is jött néha az egyetemre, feldúlt állapotban úgy nézett ki, mint Csáky szalmája. Külsejét elhanyagolta, elhanyagolta a tanulást is. Egyre arról panaszkodott, naponta hányszor kell cserélnie a kislány pelenkáját, s hogy Joyce ingyenélőnek tartja őt, és néha ki akarja tenni a szűrét a lakásból. Az évközi vizsgákon el-elhúzták, órák végén odalopakodott az előadókhoz, elpanaszolta nekik, hogy ő menekült 56-os  magyar diák, s töredelmesen beavatta őket intim családi dolgaiba. A baptista felekezetű tanárok némelyikét igen meglepte ez a váratlan bizalmaskodás, némelyik azonban jóindulatúan kijavította a naplójában a bukásra álló  jegyet.

Nem így az összehasonlító vallástan tanára.

Ehhez bementünk év végi vizsga előtt, halasztást kérni Francis Charles dolgozatára. Bátortalanul álltunk az iratokkal megrakott íróasztal előtt. Feri elmesélte a bizalmatlanul pislogó profkónak, aki ráadásul még lelkész is volt, a Joyce asszony okozta lelki problémáit.  Francis ekkorra már jól belejött a megjelenítésbe. Epikus méretűvé színezte sajnálatos életét. Elmondta, hogy a hisztérikus rohamok gyógyító csillapítására néha lekever az asszonynak egy-két jó taslit. Ezt még jelezte is rövíd izmos karjával  (otthon testnevelési főiskolára, majd katonatiszti akadémiára járt): Csitt-csatt!

Legnagyobb meglepetésünkre, a torzonborz, ingujjra vetkőzött tanár, ahelyett, hogy férfias együttérzéssel bólogatott volna, miközben készséggel bejegyzi noteszébe, hogy igen, kérem alázattal, ennek a szabharcos gyereknek feltétlenül halasztást kell adni az egyetemes valláserkölcsről szóló esszéje benyújtására, teljesen kikelt magából. Korát meghazudtoló agilitással felpattant, az íróasztalán áthajolt s majdnem ráborította a közelebb álló Ferire az irathalmazt.

- Hogy merészel!? - dohogott. - Ide hozza a szennyesét... - mondta megbotránkozva.

Ehhez hasonló esettel nemigen találkozott az éltes tanár a buddhista Kandzsúrban, sem a Tandzsúrban, de még a szanszkrit szentkönyvekben sem, amelyek ott sorakoztak szobájában hosszú vonalakban a könyvespolcon.

- Szégyellje magát! - Nagyot fújva körül bicegett az asztalon, mert sánta volt. Már-már úgy nézett ki a dolog, hogy tarkón ragadja a megszeppent diákot és kipenderíti a szobából.

- Ha a hét végére nem lesz itt az esszéje, közel se merjen menni a vizsgateremhez. Végeztem! - mondta katonásan, az ajtóra mutatva.

A hátralévő izgalmas időben éjjel-nappal a Feri esszéjén dolgoztunk.

Részlet a szerző Így éltünk c. memoárjából.