Búcsújárók

Minő esemény tette emlékezetessé azt a szentmisét, amelyet 300 éve, november 4-én tartottak a máriapócsi templomban! A hívek megdöbbenve látták, hogy Mária képének mindkét szeméből könnyek szivárognak. Ez a könnyezés, a legenda szerint, tizennégy napig tartott.

A csoda híre eljutott Bécsbe is. Lipót császár felesége, Eleonóra, 1697-ben a bécsi Szent István dómba vitette a könnyező képet. De mindhiába. Miután idegenbe került a kép, megszünt könnyezni. A másodikat ugyanabban az évben készítették a Jezsuiták a Kassa melletti Bárczán, s az van ma is a kegytemplomban a régi helyén.

Mária azonban megmutatta, hogy Pócsot választotta kegyelmeinek szent helyéül. 1715 augusztus elsején ugyanis megeredtek ennek az új Mária-képnek  is a könnyei. Augusztus 15-én annyira, hogy egészen elborították a kép arcát, mellét és kezeit. 1905. december 9-ig, majd tizenegy napos szünet után ismét látták a kép könnyezését december utolsó két napján.

Ez tette Máriapócsot Kelet-Magyarország leglátogatottabb kegyhelyévé.

Az én időmben évenként két alkalommal került sor hivatalos búcsújárásra. A görögkatolikus nagybúcsút augusztus 15-én tartottuk, a rómaikatolikus kisbúcsút szeptember 8-án. A processziók hajnalban indultak útnak a helyi templomból, két napi élelemmel, rántott csirkével, pirosra sült sertéskarajjal, fonott kaláccsal és egyéb jókkal megrakottan.

Gyerekkoromban én is évente részt vettem a nagybúcsúkon. Az aratás, cséplés, paszulynyűvés nehéz munkálatai után lázasan készült az egyházközség a jeles eseményre. A pap és a kántor összeállította a szertartás programját, a gondnokok, élükön az apámmal, aki főgondnok volt, felsorakoztatták a zászlóvivő legényeket s a kegyképes lányokat. Ez utóbbiaknak egyenruhát csináltattak az alkalomra. Egy héttel előtte küldött ment  Máriapócsra, elrendezni a szállásolást.

A búcsú hajnalán útnak indult a processzió. A kegyképes lányok, négy személy egy-egy fogásban, egyenes tartással a vállukon vitték a hatalmas kegyképet. A zászlóvivő legények, fekete öltönyben, ragyogó szárú csizmában, vitték a zászlót, rajtuk ikonokról vett szentjeink képével. Kövezetlen homokút vezetett Máriapócsra, Encsencs és Nyírbogát református községeken át.

A falunkat elhagyva szétoszlott a processzió, a kegyképet lószekérre tették, a legények a zászlókat a rúdjuk köré csavarva, mint rudashordó rudat a vállukon vitték. Mi lehúztuk a lábbelit, összekötöttük a cipőfűzőt s a vállunkon általvetett cipővel rohantunk előre, a következő falu széléig. Ott ismét rendbe szedelőzködve, a kántor diktálása közepette, énekszóval vonultunk végig a poros utcákon.

Tiszteletünkre megkondultak a tornyokban a harangok, a falu népe szíves fogadtatását jelezve. A házak előtt, a kerítések mögött megjelent a falu apraja, nagyja, némelyik gazda illedelmesen levette a kalapját, némelyik a pipát sem vette ki a szájából. Az ő lelkük rajta, gondoltuk rosszallóan.

Máriapócs hangyabolyhoz hasonlított. Búcsúsok tízezrei jöttek távoli megyékből, de még az ország határain túlról is. A mi falunkon, Nyírbélteken át jöttek megfáradt, poros népek Erdélyből, a Délvidékről, magyarul, románul, szerbül, horvátul, ruszinul, ukránul dicsőítve a Szűzanyát. (Vidékünk árpádkori lakosságát megtizedelték a tatár, a török, a kun haramiák hullámsorozatai, s az elárvult falvakba ukránok, tótok, ruszinok, románok települtek. A mai fenséges pócsi templom, 1705 körül egy kis ruszin fakápolna helyén épült.)

Vagyonos gazdánál szálltunk meg, hatalmas csűrben, lehintett friss szalmán aludtunk. A férfiak kinn a szabad ég alatt, a szalma, a szénakazal tövében. Reggeltől estig folyt a templomban a szertartás, egyszerre három szentmise is folyt a hatalmas hajó különböző részeiben. Ezrek és ezrek járultak szentgyónáshoz, az áldozók hosszú, körkörös sorokat alkottak a templom udvarán. Bensőséges élmény volt az étetőzés. Órákhosszat vonultunk csigalassúsággal nyolcas-tízes sorokban, hogy a Boldogságos Szűzanya szentképét megérinthessük. A főutca, s a piactér zsibvásár volt. Egymást érték az elárusító sátrak, az eladók hangosan kínálgatták portékáikat. Kéregető koldusok síppal, dobbal, tangóharmónikával, hegedűvel hálálták meg a bőkezű adományokat. Egy rekedt hangú rikkancs egyre azt kiabálta:

- Csodálatos Mária-jelenésről ír a Nyírség, a Nyírség!

A kegytemplom hagymakupolás tornyai ámulatosak voltak nagyképzeletű fiatalok számára. Hát még a szép barokk stílusban épült templom belseje! Az egyhajós, kereszthajóval bővített, félköríves szentélyben, ahol a csodálatos kegykép nyert elhelyezést, lélegzetvisszafojtva álltunk. A káprázatos ikonosztázion előtt órákhosszat nézegettük a szentjeinket ábrázoló aranyozott képeket. Az ikonosztáz mögött volt a főoltár, ahová a királyi ajtón csak felszentelt pap léphetett keresztül. A templom észak-nyugati falán hálaadó táblácskák, a meggyógyítottak mankói és egyéb kellékei hirdették a kegyhely misztikumát.

A búcsú végeztével, az idejövetelhez hasonló rendben, énekszóval, a fiatalok vásárfiával megrakottan tértek haza. A falunk végén rómaikatolikus gyülekezet fogadott bennünket. Szeptemberben meg mi mentünk az ő fogadásukra, mélyen meghajtott lengedező zászlókkal és kiskereszttel. Mindkét toronyban megkondultak a harangok. Zúgásuk napok múlva is a fülünkben csengett. Lelkünkben meg heteken át éltek a feledhetetlen élmények, s máris sürgettük a cammogó napokat-hónapokat a következő búcsújárás napjáig.

Miska János