MAGYAR ÉLMÉNYEIM EGY LUXUSHAJÓ KIRÁNDULÁSRÓL

Ezen a hétfõ délelõtt, február 4-én itt a los angelesi repülõtéren idõmilliomosnak érzem magamat. Csupán három és fél órát kell eltöltenem a "Maple Leaf Lounge-ban", ha történetesen nem késik a New Yorkból érkezõ repülõgép, addig, míg el nem kezdik feltölteni ennek a repülõmadárnak a megüresedett székeit a Vancouverba tartó utasokkal.
Nagy kár lenne ezt az idõt elpazarolni, akkor amikor az elmúlt kilenc nap emlékeibõl valamit megoszthatok kis közösségünk olvasóival.

Újságunk 2006. november-decemberi számában írtam egy beszámolót Nagy-Magyarország térképérõl Leavenworthben. Akkor még nem gondoltam, hogy hasonló jellegû eseményekrõl a jövõben szintén beszámolok újságunk hasábjain.

Innen Los Angelesbõl indultunk el, szakadó esõ kíséretében az elõzõ hét vasárnap délelõttjén a norvég luxushajótársaság "Norwegian Star" 2200 utast és 1100 személyzetet szállító hajóján. Miután kicammogtunk a kikötõbõl a nyílt óceánra, Stefan, norvég nemzetiségü hajóskapitányunk déli irányba, Mexikó felé kormányozta a hatalmas, tizenöt emeletes tömeget. Ezt az irányt, kevés híján három napig, állandó mozgás közepette, partraszállás nélkül nem is változtatta meg.

Magyarul beszélõ útitársaink ezen a hajón gyérebben voltak mint elõzõ évben, Hawaiiban. A Czelnai házaspárral együtt mindössze négyen voltunk magyarok a fedélzeten. Mi legalább is ezt gondoltuk egy bizonyos ideig.

Miután ez már a második utunk volt ezzel a hajótársasággal, hétfõn délelõttre mi is meghívást kaptunk a kapitány recepciójára. A program a forgatókönyv szerinti percnyi pontossággal kezdõdött. Természetesen folyt a pezsgõ és a többi mexikói ital. Az elsõ sorban elfoglaltuk magunknak a legjobb helyeket, jó kilátással a színpadra. A program szervezõ igazgató bekonferálta a programot, melynek a kezdetén bemutatta a luxushajó minden osztályának az igazgatóját. Mivel több ország képviseltette magát ezekben a pozíciókban, az illetõ személynek a szülõhazáját is bemondta a mikrofonba.

Nem kis meglepetésünkre Marcell névre már az elsõ látásra egy nagyon jó vágású, harmincéves (ezt késõbb tudtuk meg tõle) fiatalember sétált fel a pódiumra. Õ a fotógaléria menedzsere. Most jött a meglepetés. A program vezetõ közölte, hogy õ az egyedüli magyar nemzetiségû a hajón, és Magyarországról jött.
Az ám hazám, és már ordítottam is. “Mi is magyarok vagyunk! Itt négyen!” Megtörtem a csendet. Marcell felénk mosolygott, intettem neki, álljon meg mellettünk. Annak ellenére, hogy ideje nagyon ki volt számítva, rögtön meg is egyeztünk, hogy másnap este, amikor végez a fotógalériában, találkozunk vele, de csak egy fél órára. A fél órából természetesen három óra lett. Ahogy elmondta az életútját, ott hatott meg engem a gondolat - hogy folytassam a 2006-ban elkezdett beszámolómat a magyarokról a nagyvilágban. Írjak azokról az emberekrõl, akik abból a kis csonka országból származnak, de megmutatják a nagyvilágnak, hogy õk több mint egyenrangúak a nyugati világ fiatalságával.
Vannak olyan honfitársaink az óhaza határain túl, akik kiérdemlik, hogy pár szóval megemlékezzünk az õ közösséget szolgáló munkájukról.
Megtudtuk Marcellról, hogy Mezõkövesden született. Amikor megemlítettem a Matyó népmûvészeti csoportot, akik vidékünkön járási és országos magyar rendezvényeken gyakran vendégszerepeltek, mondta, hogy édesanyja is járt a tánccsoporttal Kassára fellépni.

Nyolc éves kora óta érdekelte a fényképészet. Debrecenben biológia szakon kapott diplomát. Tanároskodott, mellette angolt tanult, esküvõket fényképezett. A Hortobágyi Nemzeti Park számára készített állatokról és a természetrõl képeket.

Akkor jött rá, hogy legnagyobb hobbija a fényképészet, amit mint teljes hivatást is tudna gyakorolni. Több mint ötven pályázatot adott be, eredménytelenül. Egy szép nap aztán a Nõk Lapjában talált egy hirdetést. Fényképészeket keresnek luxushajóra, volt a rövid hirdetés tartalma.

Megpályázta és itt a szerencse is segített. A New Yorkban élõ magyar Hudec Mátyás választott ki Budapesten a 150 jelentkezõbõl jelölteket. Több megbeszélés után Marcell benne maradt az utolsó tíz jelölt között. Végül nagy örömére 2000. októberében az elsõ útjára Barcelónába utazott, ahol egy hat csillagos luxushajón kapott helyet. Sajnos 2001. szeptemberében a vállalat csõdbe ment.

A szerencse azonban hamarosan megint pártjára állt. 2002-ben kapujuk elõtt, Mezõkövesden egy UPS-es autó állt meg. Pestrõl hozta, ragasztott borítékban az újabb munkavállalási ajánlatot. Egy hónap múlva Hawaiiba kínáltak neki szerzõdést. Ezek egyhetes utak voltak. De a szerzõdés általában nyolc hónapra szólt.

Közben menedzseri funkcióba léptették elõ. Ebbõl kifolyólag már lehetõsége volt válogatni az utak között is. 2004-ben a Marco Polo társaság szerzõdtette le, így volt alkalma az Antarktiszt is meglátni. Szerinte Bermudát meglátni legolcsóbban luxushajóval lehet. 2007-ben szállodát Bermudában 340 dollár alatt nem lehetett kapni, természetesen egy éjszakára.

Marcell hét embert irányított a mostani hajón, akik mindenütt ott voltak és fényképeztek. Reggel hétkor kel, nyolc órakor elindítja a gépeket, utána körülmegy a hajón, leellenõrzi a hirdetéseket, a reklámokat. Kilenctõl kezdõdnek a fotózások, tömeg fotózás, családi fényképek.

Naponta kb. 50 emailre kell válaszolnia. Rengeteg a papírmunka. Nagy gondot kell szentelnie a fényképezés káros anyagának a kiszûrésére, az ezüstre.

Estére mire a turisták visszaérkeznek a hajóra már a képek a kirakatban vannak. Ügyelni kell az alkalmazottak bánásmódjára a vendégekkel. Beléjük kell verni az üzleti szellemet, a mosolygást és az udvarias fellépést. Gyakran csak éjfél után kerül a szobájába.

Csak az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy egy ilyen úton mint a miénk, nyolc nap alatt tizenötezer kép készül el, melyhez közel két kilométer fénykép-papír használódik fel.
Az utolsó estére megbeszéltünk egy közös vacsorát vele, édes ötösben, ahol nyugodtan elbeszélgettünk. Jó volt a társalgás. Mondtuk neki, hogy van egy szép magyar házunk és egy kunyhónk melyben élvezzük a lángos sütési napokat. Elkacagta magát a napi teljesítményeinken, a rekordjainkon a Saanichi vásáron való sütésnél. Szüleinek is van lángossütõ vállalatuk Mezõkövesden és a Zsóri fürdõben is, de a napi eladott mennyiség messze elmarad a miénktõl.

Marcell nõtlen, de van barátnõje Chilébõl. Természetesen szülei nem nagyon örülnek ennek. Szeretnék ha magyar kislány lenne a menyük. Õ is a hajón van alkalmazva.

Intelligens, nagytudású, szimpatikus fiatalember, tele ötletekkel, vágyakkal, reményekkel. Kanadában szeretne letelepedni, családot alapítani, búcsút mondani a hajós életnek és mint hivatásos fényképész saját vállalatot alapítani.

Következõ alkalommal egy brassói magyar lányról írok, akivel szintén a hajón ismerkedtünk meg, persze véletlenül.

Fazekas Jóska

Kattintson ide - Nyomtatható változat - PDF formában

Vissza az SZ.M.-Online oldalra