KODÁLY ÉVFORDULÓK UTÁN -2
Folytatás

Napjainkban egy negatív tendenciának lehetünk szenvedő alanyai, amelyet remélhetőleg hamarosan követ egy újabb fellendülés az általános iskolai művészeti nevelésben. Ide jól illik a "Bicinia Hungarica" című írás 1937-es részlete.

"Az iskolában pár éve nekipezsdült az élet […] Tanítóink hitétől és buzgalmától függ. Övék az eddigi eredmény érdeme, hisszük, nem fognak lankadni a legrosszabb viszonyok közt sem, s majd csak kivívják tárgyuk és munkájuk méltóbb megbecsülését." (Kodály, 1982, 64-65.)

Remélhetjük csak, hogy számíthatunk még tanítóink hitére és buzgalmára, amely mögött már nem sokat várat magára a társadalmi megbecsülés. Nézzünk most egy kis szakmaiságot, a Bicinia 1941-es második kiadáshoz írt néhány megjegyzésből.

"Bár akadt tanító, aki már a negyedik elemiben sikerrel használta e kis füzetet, a legtöbben, úgy látszik, mégsem tudták: mikor – hogyan kezdjenek hozzá. Ez indított el az "Énekeljünk tisztán" című füzet kiadására, előkészületül, majd később párhuzamos gyakorlatul a Bicinia mellé […] Végül újra csak arra intem buzgó tanítóinkat: az énekóra mennél inkább gyakorlati zenélés, frissítő zenei élmény legyen, ne unalmas okoskodás." (Kodály, 1982, 68-69.)

Itt példaként egyrészt utal azokra a sikerekre, amelyeket elértek már a tanítók, másrészt viszont továbbra is felhívja a figyelmet az aktív zenéléssel élményt adó énekórákra. Minden bizonnyal napjainkban sokkal több tanító szolgálhatna például, sikeresen használva az előkészítésre szánt gyakorlatokat is. A képzésben arra kell törekednünk, hogy az eredményeses munkára készítsük fel hallgatóinkat, és a megfogalmazott intelmet megfogadva a szeressék majd óráikat a kisdiákjaik.

"Csak 1868 óta rendes tárgy az ének népiskoláinkban – papíron. A valóságban ez heti 1 óra hallás utáni dalolást jelentett a legjobb iskolákban. Sok helyen éppen csak néhány egyházi éneket tanultak, másutt semmit. A tanterv ugyan kottaismeretről is szól, de még senki sem látott embert, aki az elemiben megtanult volna kottát olvasni. Mióta a főváros bevezette a szaktanítást, talán sikerül egy-két ügyesebb tanítónak, de a negyedik osztályig alig. Számol ezzel a tanterv is: a polgáriban újra kezdi; 1926 (!) óta a gimnáziumban is újra kezdi két éven át (hogy semmit be ne fejezzen), végül a tanítóképzőben harmadszor kezdi, de folyékony olvasásig vajmi kevesen jutnak el ott is." (Kodály, 1982, 92-93.)

Erre a folyamatra tehát 1941-ben hívta fel a figyelmet írásában Kodály. Aki napjainkban ismeri a közoktatás különböző fokozataiban történő ének-zenei nevelést és a tanítók zenei képzését, minden bizonnyal összehasonlítást tesz. Heti 1 óra → hallás utáni dalolás → kottaismeret hiánya → újra kezdések; mondhatnánk, hogy szinte természetesen következnek egymásból. Ha megnézzük a folyamat első láncszemét, sajnos a közoktatásban néhány évfolyam kivételével ma ismét heti 1 órás a tantárgyunk. Csak remélni tudjuk, hogy az "újrakezdésekkel" bemutatott folytatás elmarad.
Kodály 1946. október 28-án hangversenykörútra indult Svájcba, Franciaországba, Angliába és az Egyesült Államokba. Ekkor készített vele Londonban egy rádiónyilatkozatot Seiber Mátyás riporterként, melyben így szól a zenei nevelésben elért eredményeinkről.

"Bizony már rég szerettük volna a kottaolvasás és tiszta intonálás itteni (mármint angol) nívóját otthon (mármint Magyarországon) megközelíteni. Valami történt is ebben az irányban, a legújabb tanterv felemelte az énekórák számát, az új utasítás pedig megkönnyíti a tanítóknak a módszer elsajátítását. Csak az a baj, hogy kevés a szakképzett tanító és soká tart még, míg az elméletben elgondolt reform a gyakorlatba átmegy. De ma is van már elég iskolánk, ahol megközelítik az angol eredményeket, mert véletlenül jó az énektanár." (Kodály, 1982, 195.)

Az Államokban járva előadást tartott New Yorkban "A komoly zene népszerűsítése" címmel. Ebben az előadásában ismételten a felkészült pedagógus személyére irányította a figyelmet.

"Az iskolákban majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk. […] De nagyon kevés az olyan tanár, aki a hallást és az általános zenei műveltséget fejlesztené. Ez a fajta munka új típusú tanárt kíván meg, amilyenből csak ritka kivételként akad egy-kettő Európában. Nem tudom, van-e ebben az országban (ti. Egyesült Államokban) ilyen pedagógus." (Kodály, 1982, 198.)

Mára azonban Európában, a nagy német zeneszerzők földjén is megtörtént a komolyzene mellőzése. Nem tehetünk mást, ismét fel kell építenünk, a "szerény kezdetektől", a komolyzene megismertetését, megértését, megszerettetését a fiatalok körében. "A komolyzene a szó legszorosabb értelmében vált exkluzívvá. […] A komolyzene eltávolodott a valódi világtól és a tömegek életétől. A komolyzene minden területen visszaszorult. Az emberek más zenében találtak lelki támaszra. Lehet, hogy ez kellemetlen igazság, de legalább ennyire vitathatatlan." (Lebrecht, 2000, 9. p.) „Az állami oktatás egyre kisebb óraszámban tanít zenét (még Németországban: Bach és Brahms szülőföldjén is), és egy egész nemzedék nő fel átszellemítő zenei élmények nélkül." (Lebrecht, 2000, 39. p.) "Az ezredfordulón túlra senkinek nem volt terve. Ha a komolyzene a jövőbe néz, nem a múlt dicsőségét kell visszasírnia, hanem a szerény kezdeteket felidéznie." (Lebrecht, 2000, 587. p.)

Ezen a helyen szeretném Kodály Zoltán hasonló gondolatát idézni 1944-ből, amellyel a magyar zenekultúra valóságos kifejlődésének egyetlen lehetséges útját vetíti elénk.

"A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk. A zene is csak úgy száll belénk, úgy él meg bennünk, ha munkával (gyakorlati zenéléssel) szántjuk fel lelkünket alája." (Kodály, 1982, 156.)

Egy kis számadást készít 1962-ben Kodály, melyben a zenei nevelés rendszerében alapvető és döntő láncszemnek tartja a tanítókat, ugyanakkor sürgeti szaktudásuk megemelését. Ezekben a gondolatokban eljut addig is, hogy egyetemi szintűre kell emelni a tanítóképzést. Ez a gondolat többször is felmerül különböző szakmai, oktatáspolitikai, közéleti, társadalmi körökben. Tudjuk, hogy örök harcot jelent maga a tanterv, és annak megvalósítása. Szakmai felelősséggel bíró körökben ezért hangoztatják, hogy a tanterven folyamatosan kell dolgozni, akciókutatásokkal igazolni az elhangzó véleményeket, és valóban, mint egy cél elérését, egyre jobban meg kell közelítenie a gyakorlatnak.

"A zenei nevelés rendszerében alapvető és döntő láncszem a tanító. Ha a tanító képzett zenész és hivatását szereti, jól megy a munka, a gyermekek szépen énekelnek, szívesen látogatják az órákat, és ami a legfontosabb: ránevelődnek a zene szeretetére […] nem a tantervet kell redukálni – a rossz tanító a redukált tantervet sem tudja teljesíteni – hanem a tanítók szaktudását emelni […] már 1945-ben kimondtuk a Köznevelési Tanácsban, hogy a tanítók egyetemi végzettsége kívánatos. Persze kellő előkészítés után. […] Nos, a mai érettségizettek – kevés kivétellel – a zenei ABC-n kénytelenek kezdeni a felsőfokú tanítóképzőt (eredetileg Tanítói Akadémia lett volna a neve)." (Kodály, 1989, 101., 106-107.)

Napjainkban is újabb változások történtek a képzés átalakításában, de az új bolognai rendszerben sem valósul meg a tanítók mester szintű (MSc) képzése. Erre még várni kell, hogy más szakmákhoz hasonlóan egyforma szintű képesítést kapjanak a pedagógusok. Tegyünk fel egy kérdést, egy más szakmára vonatkoztatva: Elképzelhető-e az orvosképzésben, hogy a jövendő páciensek életkora alapján különböző szintű képesítést kapjanak az orvosok? A válasz egyértelmű, hogy nem. A nyugat-európai országok egy része a már meghozott intézkedéseivel, pedagógusképzési reformjával, az egyetemi képzésbe integrálásával megadta a választ. (Kocsis-Zsolnai, 1997, 35.)

Kenesei Éva
Fõiskolai docens, Kaposvár
Részletek "Visszatekintve elõretekinteni" c. tanulmányából.
Befejezõ rész a következõ számunkban

Vissza az SZ.M.-Online oldalra