KÁVÉHÁZI IRODALOM

Februárban a magyar kávéházi irodalomról hallottunk előadást a victoriai irodalmi esten. Pelvay Mária bevezetőjében ismertette a kávéházak szerepét a társadalmi és kulturális élet alakulásában. Beszámolt történelmi jelentőségükről. Némelyik pár évvel fiatalabb volt a Werbőczy Tripartiumnál, de határozottan öregebb a Nemzeti Kaszinónál, vagy a bugaci csárdánál. Valóban, századokkal ezelőtt a kávéház volt az egyetlen városi létesítmény, amely a keleti és nyugati világ urbánus kultúrája eredetét bizonyította. A múlt századeleji, vagy az azt megelőző irodalomnak a kávéház nyújtott hathatós létteret. A kávéház barátságos légkörében biztonságban érezték magukat az örökös szegénységben élő írók. Ott dolgoztak, étkeztek, szórakoztak. A kávéházak nyújtottak számukra nyilvánosságot, erkölcsi és anyagi létet.

Az előadó hat kávéházat ismertetett, kortársi írók szemelvényeiből vett felolvasásokkal. Hallottunk a Central, a New York, a Philadelphia, a Bucsinszki, a Simplon és a Japán kávéházról. Közreműködött felolvasásokkal a Fias házaspár, Zsuzsa és György, a Fischer házaspár, Judit és Miklós, valamint Kövér Katalin. A szemelvények folytán hiteles képet kaptunk a kávéházi légkörről, mely az irodalom mellett a kor társadalmi életébe is bepillantást adott. A New Yorkról Krúdy Gyula és Török Sophie, Babits Mihály jegyese megemlékezéseiből értesültünk. Szó esett Szabó Lőrincről, Kosztolányiról, Babitsról, Karinthyról, mint a ,,legnagyobb” íróról. Megismertük a szerzők erényeit és rigolyáit, egymáshoz való viszonyát, atyaiságukat vagy kicsinyes intrikáikat. Heltai Jenőt határozottan erkölcstelennek és világiasnak tartották. Kiss József jeles iró-szerkesztő pedig ott ült a sarokban, sasszemekkel figyelve, kik olvassák az írásait a lap friss számaiban. Akik feledékenységből, vagy egyenesen truccolásból nem olvasták, azok már búcsúzhattak is verseik, tárcáik megjelenésétől.

Zelk Zoltán, Nagy Lajos és mások megemlékezéseiből megismerkedhettünk a jó és rossz pincér alakjával, Józsival, az előzékeny, a humoros és humánus pincérrel, ellentétben a szemtelen Zsigával, akit ellenszenves volta ellenére is kedveltek a törzsvendégek. Kiderült, hogy a Simplonban Szász Zoltánnak, a vén cigarettásnak - néha öt-hat cigarettája égett egyfolytában elhelyezve a fényes márványasztal szegélyén! –, a pimasz Zsiga ,,könnyű étel” gyanánt háromfogásost szogált fel: egy tányér levest, egy másik tányér levest és végül harmadik tányér levest. Zoltán szótlanul elfogyasztotta mind.

A Japánban Márai Sándor volt törzsvendég. Az 1890-es években nyilt egzotikus kávéház a fiatal titánok tündérhazájának számított. Ő írta meg kortársai nincstelenségét. A Nyugaton élő alkotók természetesnek vették anyagi dolgaik propagálását. A magyar írók szerénységből nem szóltak nyomorúságos életükről. Kivéve József Attilát, s különösen ,,Harminckét éves lettem én…” kezdetű költeményét. Volt olyan alkalom, feljegyezték, hogy József Attila és Nagy Lajos megosztozott egy tányérka ételen, mert ennyire is alig futotta. Igazi bohém élet volt a kávéházi élet. Volt olyan törzsvendég, aki kéziratával egyenlítette a cechet, néha a folytatásos regényből melegében elkészült egyoldallal, esetleg kettővel.

Sajnos, minden jó véget ér egyszer. A fenti kávéházak is rendre becsukták ajtajaikat. A túlélő írók nosztalgiával emlékeztek a hőskorra, amely, mint Csukás István írta volt Búcsú c. tárcájában: ,,Szomorú, hogy a régi társaságot már nem lehet összehozni! Semmilyen kávéházban, semmilyen ürüggyel…” A beszámolót a zenei kávéházakban – mert volt zenei és olvasó kávéház! – elhangzott kedves dalokkal egészítette ki Mária, melyek felpezsdítették a hallgatók vérét.

A fentiekhez kiegészítőül megemlítendő, hogy volt némi kávéházi élet a mi időnkben, az 50-es évek elején is, az Emkében. Végh Antal, az utolsó népi író, annak elmúlásáról szólt kedves nosztalgiával. Ez a gárda azonban már önérzetesebb volt diplomatikus elődeinél. Feljegyezte, hogy az Emkében is voltak szemtelen pincérek. Egy alkalommal kis adag babgulyást rendelt, üresen. A pincér, a vendégek füle hallatára, hangosan megismételte a nem egészen lukulluszi rendelést:

- Kis adag babgulyást, Végh úrnak, üresen!”

Antinkat sem Óbudáról, hanem a szatmári Jánkmajtisról szalasztották. Mikor megérkezett a pincér a rendeléssel, Antus kivette kezéből a tányért, s a hetyke felszolgáló arcába taszajtotta.

Hiába, ezek a szép évek is elmúltak. Vajon hol élnek, társalognak, szorongva alkotnak napjaink magyar írói?

Miska János

Vissza az SZ.M.-Online oldalra