Otthon tavasszal

Az évszakok változásával egyidõben megélénkült a falunk légköre. A hosszú tél után új energiába szökött az élet. Magasabban szálltak a felhõk, hangosabbak voltak a madarak a fákon, szívélyesebbek az Adjon istenek az utcán. Tavasszal kezdetét vette az udvarokon a hangos kalapálás, surdigálás, csiszolgatás. Lekerültek a tornácokon a gerendákról függõ szerszámok, a kapák, a gereblyék, a kaszák. A gazdák éket vertek a meglazult nyelekbe, ráspollyal kiélezték az ásókat, csákányokat,  kapákat. A fészerben szundikáló ekérõl leszerelték a laposvasat, a csoroszlyát, s Mankó Lajos kovács mesterhez küldték a gyerekekkel élezésre. Megvizsgálták a szekereket, kicserélték a saroglyákban a meglazult fogakat, új szeget vertek a járom bélfájába. Elõvették a kamrából a kenõcsös dobozt, kalapáccsal kiütögették a szekérben a tengelyvég szeget, s megkenték – ahogy mondani szoktuk volt – a kereket.

Sor került a porta rendbehozására is. Elgereblyéztük a szérût, elsepertük az elsõ udvart, megjavítottuk a tornác-menti kóré stakétlit. Kiigazítottuk a ház elõtti járdát, kitisztítottuk az árkot és a híd alját, hogy a hólé szabadon lefolyhasson a Téglaszínbe.
Mielõtt elkerültünk otthonról városi iskolába, nekünk is szerves részünk volt a napi ténykedésekben. Segítettünk favágásban, szõlõnyitásban, venyige hordásban, kukorica, krumpli ültetésben, kapálásban, egyelésben. Munka közben izgalmakkal néztünk az ünnepnapok elé. Szent György nap reggelén processzióba álltunk a templom udvarán, harangszó mellett kivonultunk hangos énekszóval, zászló lengetéssel a határba, végig a Debreceni útcán, el a temetõ mellett, ki az Orbáristába, búzaszentelésre.

A kijelölt tábla szélén felsorakozott a gyülekezet, a férfiak levett kalappal, az asszonyok fekete fejkendõvel, kezüket összetéve, ájtatosan közremûködtek a szertartásban. A pap megáldotta a zsenge rozsvetést, a kántor fonetikus kiejtéssel kezdte az énekeket, melyben a hívek is követték. Ragaszkodtunk az anyatejjel szerzett tájszólásunkhoz. A fül fil, a pénz piz, a szép és jó ló szip lu, vagy jau lau lett az ajkunkon. Tréfát ûztünk az oda elvetõdõ városiból, ha nem hozzánk hasonló színes diftongussal szólt a nyelvünkön. A búzatábla mezsgyéjén ájtatosan folyt a szertartás, az idõsek rózsafûzérrel átfont énekeskönyvet szorongattak eres kezükben.

Miután a pap szentelt vízzel megszentelte a vetést, megrohantuk a táblát, téptük a zsenge szálakat, az öreg asszonyok az énekeskönyvbe, zsebkendõbe, a férfiak a kalap mellé, a fiatalok a szivarzsebbe. Aztán rendezett sorokban, énekszóval visszavonultunk a faluba, a várható bõ termés reményében. Mert szentül meg voltunk gyõzõdve, hogy a tisztelendõ úrnak bensõséges kapcsolatai voltak az Úrnál a jó idõjárást és bõ termést illetõen.

Másnap reggel újult erõvel láttak a felnõttek, mi délután, iskola után, a mezei munkához. Ez módszereiben mit sem változott nálunk az évszázadok folyamán. Õseinkhez hasonlóan, három fordulóban mûveltük a határt - kalászos, ugar, kapás növény -, háromszori szántásba vetettük a gabonafélét, kétszeri kapálással gondoztuk a krompét, vagyis burgonyát, a hüvelyest, a kukoricát – ami nálunk tengeri volt. Némelyik fajta, abban a nyírségi sívó homokban a vetõmagot is alig hozta meg.

A másodolással egyidõben történt a férfimunkának számító anyaszéna kaszálás. Elõkerült a kamrából a tarisznya, benne fentérrel, ülõvel, kaszakõvel. Némelyik gazdának díszes ökörszaruból készült fentértokja volt, a mienk bádogból, beleillõ lapos kaszakõvel. Lekerült a gerendáról a kasza. Apám közelebbrõl megvizsgálta a pengéjét, méricskélte, feszegette, hajlítgatta a nyakát, meglógatta a nyelén a mankót, kell-e bele ék, vagy elég csak vízbe áztatni, hogy megduzzadjon? Másnap reggeli után vállára vette a kaszát, a mankóra akasztotta a tarisznyát, benne a kaszálási kellékekkel, s az anyánk készítette ebéddel: füstölt szalonna, rozs kenyér, egy fõ vöröshagyma, csipetnyi só újságpapírba csavarva.

Nehéz munka a szénakaszálás. Nem volt igaza Pataki Sándor bácsi cigányembernek, aki azt mondogatta, miután rudashordásban dolgozott valakinél:

- Ó, a kaszálás – legyintett. - Az csak sétálás. – A kisboglya hordás, az ám valami! Ahhoz ember kell.
Beállt apám a dûlõnél a tábla elejébe, s nyílegyenes rendet vágott a föld másik végéig. Hosszúmezõnek hívták a határ eme részét, hosszúak is voltak a nadrágszíj alakú parcellák. Vágta egyik rendet a másik után. Térdét kissé megroggyantva, hátát és vállát elõre görbítve, jobb keze a mankó hegye táján, bal keze a kaszanyél vége felé, alulról fölfelé, laza tartással. Néha én is megpróbálkoztam a kaszálással. Magyarázta apám a rejtélyét.

- Kisebb csapásokat vágjál – oktatott.
- Ne erõltesd annyira.

Ha a meglendült kasza maga után rántott, megjegyezte:
- Ne tánclépéssel kövesd a suhintást. Engedd a kaszát könnyedén, természetes lendülettel.

Ment is egy ideig, míg végül elfáradtam, vagy nem ott járt az eszem, s nagy reccsenéssel a földbe vágódott a kasza hegye.
Jó érzék kell a kaszáláshoz. Ritmusból áll minden mûvelete. Ez a lábból indul ki, halad föl a törzs alsó részén. A csípõ enyhe, félkör ívû mozzanata a hátgerincen végig gépies lendületet ad a vállnak és a karnak. A kasza, mint a test tartozéka, sima suhintással lendíti a lenyisszantott füvet jó kövér rendekbe. Ezekbõl lesz pár nap múlva az illatos széna. Apánk lába nyomában két nyílegyenes vonal húzódott a friss torzsokon, mintha láthatatlan kezek abroncsos hordót hengerítettek volna végig a kaszálón. Néha megállt, felegyenesedett, megtörölte inge ujjába a homlokát. Nyelére állította a kaszát, két ujjával letisztította pengéjérõl a nedves füvet, s megfente, messzire hangzó kivi-keve, kivi-keve acélhangon.

Délben, mikor a nap a tábla tetejére kúszott, a fasor tövébe ült. Kibontotta a tarisznyát, ha volt kedve hozzá, nyársat faragott, száraz gallyat szedett, tüzet rakott, s nyársan sült szalonnát evett ebédre.

Volt olyan kaszálás is, különösen a kései sarjú szénavágás idején, amikor már nem futotta szalonnára. Bacsó Lajos bácsi, hatalmas virágszál ember a szomszédból, nemegyszer elmondta téli estézés alatt:
- Hajjátok, én egy tányér tejeskávén, bele aprított kenyérrel egész nap elkaszálok.

Május végére, június elejére fogytán volt legtöbb családban a zsíradék.
A kamrában felseperte anyánk az utolsó szem rozsot, amibõl kenyérliszt lett. Gondterhes arccal méregette a süppedõ liszteszsákot. S ha maradt még kevéske szalonna és sonka a pendelyes kéményünkben, egyre vékonyabb szeleteket nyisszantott le belõle, hogy jusson aratásra és gabona behordásra is. Az idei baromfi még nem érett meg vágásra, hentes üzletbõl meg jó, ha vasárnapra futotta kilónyi húsra. Az orosz bejövetel után, a nagy adóztatások és erõszakos tagosítások idején, hogy ezzel is megtörjék az egyéni gazdák gerincét, rendre becsukták a falvakban a mészárszékeket, s nélkülözés közepette építettük a szocializmust.

Ma is elszorul a szívem arra emlékezve, hogy miután mint a kisujjam kiszabadultak szüleim a termelõszövetkezetbõl, melyben dologkerülõk és hozzá nem értõk ragadták kezükbe a vezetést, apám halkan elmondta a nap végén, hogy három almán kaszált egész nap. (Mialatt a fõvárosi és ipari nagyvárosok éttermeiben tányér nagyságú bécsi szeletet, krumplipürével és rizzsel szolgáltak fel a pincérek a vendégeknek.)

Kaszálás után három nap múlva, ha jó idõjárás volt, jött a szénaforgatás.
Ez tényleg könnyû, gyereknek való munka volt, egyenlõ a Pataki Sándor jósolta sétálással. Nekiláttunk a munkának, vasvillával könnyed mozdulattal hátára fordítottuk a szõkülõ rendet. Fürjecske, néha felriadt fogoly futott át a szomszéd kaszálójába; gólya lépdelt az árok parton, magasan araszoló léptekkel, békára, kígyóra vadászva. Ha ketten voltunk Anti öcsémmel, meg-megálltunk, elmerengtünk, ábrándoztunk. Meséltünk, terveztük a jövõt. Anti évekkel késõbb, a forradalom után pincér lett az amerikai Greenwich államban lévõ Show Boatban. Ha szenátorok, képviselõk s hozzájuk hasonló nagykutyák jöttek ebédre, Antit osztották be asztalukhoz kiszolgálásra. Francia származásúnak vélték, ami nagy szó a jenki kulináris képzeletben. Ha meglátogatott bennünket Ottawában, el-elmondta:

- Te már a Hosszúmezõn is beszéltél ûrhajózásról, mûholdakról.
Másodolás idején került sor néhány nevezetes napra: anyák napjára, pünkösdre, Péter és Pál napra. Ez utóbbin korán kerültünk. Anyánk szépen felöltöztetett bennünket, s a kiskertbõl szedett virágcsokorral a kézben elmentünk nagyapa köszöntésére. A nagy eperfa alatt felsorakoztunk, s kórusban elmondtuk a köszöntõt:

Pál napra virradtunk,
Hamar ide pattantunk.
Megérdemlünk egy krajcárt,
Vagy egy pohár pálinkát.
Isten éltesse nagyapát sokáig!
Nagyapa meglepetést színlelve hátra szólt:
- Jaj, gyere csak, nagyanyjok, kik vannak itt!

Nagymama mosolyogva kijött, kezeit maga elõtt összekulcsolva. Barna szemû, ovális arcú, szép derék asszony volt nagymama. Ha mosolygott felderült körülötte minden. A bejövetel után nem sok mosolyra volt alkalma. Nagyapám amerikás volt, kulák listára kerültek, s örökös zaklatásnak voltak kitéve. A köszöntõ után, mint általában, mindig volt valami jó: piros csõröge, duzzadó fánk, tányérka cseresznyés befõtt, pár szem aszalt szilva. Jutott pár forint zsebpénzül is.

A tavasz legnagyobb élménye volt, legalábbis a gyerekek számára, a pünkösdi elsõ áldozás. Erre heteken át folyt az iskolában a felkészülés. Hittanórán a tisztelendõ úr a szentgyónás fontosságára oktatott bennünket. Tanórákon nap-nap után kórusban sorjáztuk Jákob tizenkét fiát, köztük Rubent, Simont, Lévit, Judát, Izakátot, Zabulont, Dánt, Neftalint, Ábelt, Józsefet és Benjamint. Oldalakat mondtunk el fejbõl a katekizmus könyvbõl.

A gyónási rítusok közül elsõ volt a lelkiismeretvizsgálat, második a bûnök felsorlása, harmadik a bûnbánat, negyedik a bûnök alóli feloldatás, ötödik a szentáldozás. Pünkösd elõtti napon volt a szentgyónás. A templomban hosszú sort alkottak az elsõ gyónók. Nagy izgalommal, egymás után letérdeltek a szentélyben a gyóntatószék elõtt. A pap a fejükre terítette aranyhímzésû ellenzõjét. Az elsõ gyónó remegõ hangon kezdte:

Gyónom a Mindenható Istennek, és Isten helyett Neked, Lelkiatyám, hogy kiskoromtól fogva ezeket a vétkeket követtem el…
A vétkek felsorolása következett. Legtöbb elsõ gyónó nagyon komolyan vette a gyónást. Némelyik, miután már megkapta a feloldást, még visszasietett, s odasúgta a tisztelendõ úrnak, hogy egyik pénteki bõjtös napon az ujjáról lenyalta a tejfölt. A másik meg kétségbeesve mondta társainak, hogy kifelejtette a lajstromból, hogy kistestvére születésnapján megcsavargatta szegénynek a filit.

Aztán jött a lelkiatya bûn alól történõ, megkönnyebbítõ feloldása:
- Menj békével, s többé ne vétkezz!

Másnap, pünkösd vasárnapján jött a szentáldozás. A kislányok hosszú fehér ruhában, fejükön díszes virágkoszorúval, a fiúk is ünneplõben, kezükben imakönyvvel, benne az elsõ áldozást jelképezõ szentképpel. A templomban hosszú sort alkotva térdeltek az elsõ áldozók. A pap, kezében aranyozott kehellyel, kiskanállal és fehér kendõcskével, a kehelyben borba áztatott kovásztalan kenyér darabkákkal, az Úr Jézus testét és vérét jelképezõ paszkurával, megáldoztatta õket.

Szentmise után hosszú sorokban az iskolába vonultak az elsõ áldozók, nyomukban a szülõkkel és a nevelõkkel. A kreppapírral, virágcsokrokkal, a fekete táblán köszöntõkkel feldíszített tanteremben forralt tejet és kalácsot kaptak az elsõ áldozók. A tejet néha meg is cukrozták nekik, ami némelyiknél hasmenést okozott.

Este reggelig tartó, elég duhajkodó táncmulatságot tartottak a felnõtteknek. Ez volt az utolsó ilyen rendezvény a nyári szezon végéig.

Miska János
(Részlet a szerzõ Így éltünk c. memoárjából)

Lap tetejére