Egy szép nyári reggelen a kerités tövében olvastam Veres Péter Próbatétel címû könyvét. Ez volt a kedves olvasmányom, részben mert olyan emberekrõl szólt, Suli Kis Vargáról és társairól, akikhez hasonló nálunk is volt bõven. Részben meg azért, mert ezt a szép kiállítású könyvet a Hajdú-Bihar megyei fiatal írók pályázatán nyertem egy apámról írott elbeszélésemmel.

- Hát te mit csinálsz? - nézett nagyot apám, a Tanácsházáról hazasietve.
- Olvasok - mondtam megszeppenve.

Megcsóválta a fejét.

Apám, nagy tiszteletben álló egyéni gazda, praktikus, nehéz munkán nevelkedett ember volt. Árvaságban nõtt fel, a hátramaradt családnak, két kistestvérnek és Miska  nagymamának õ viselte gondját nyolc éves kora óta. Engem is praktikusan, katonásan akart nevelni, mesterségre taníttatni. Egész kicsi koromban, ha rossz fát tettem a tûzre, az udvaron kört rajzolt a homokba, a közepébe állított, feszes vigyázzállásban, s egyre-másra adta a katonai parancsot: Jobbra átt! Háttra arcc! Díszmenett!

Az utcán elhaladók megálltak a kapunk elõtt, mosolyogva figyelték az egrecírozást. Akkor derültek csak igazán, amikor a végén fogadalmat kellett tennem, hogy ilyet soha többé el nem követek.

- Biztos?!
- Biztos.
- Milyen biztos?
- Finánc biztos.

Erre kitört a hangos nevetés a kerítésre támaszkodók ajkán.

Manapság, ha nem olyan simán mennek a dolgok az életemben, ami a mûvészi hajlamú egyéneknél gyakran elõfordul, sokszor eszembe jut az apám áldásos praktikus életszemlélete.

Szellemben és természetben azonban pontosan az ellentéte voltam a praktikusnak. Halkszavú álmodozó, fiatalosan nagyratörõ. Nyárvégi estéken, miután elharangozták az Urangyalát, s hûvös harmat vékony foszlányokban ereszkedett le a cikkcakkos szõlõlevelekre a tornácunk elõtt, kiültem a küszöbre, távoli fényes városokról álmodozva, melyeket szerettem volna rendre bejárni. Néha gyerekes nosztalgiával gondoltam a hagymatornyú templomunkra, melynél szebbet, magasabbat elképzelni sem tudtam, vágyakozva emlékeztem a gömbölyû térdû kislányokra, akikhez mindig megkülönböztetett gyöngédséggel ragaszkodtam, s akikrõl biztosan tudtam, hogy megsiratnák távozásomat.

Elérzékenyültem.

A családunkból, tudtommal senki nem hagyta el a falut jobb megélhetés miatt, vagy holmi írói kalandvágyból. Kivéve Kovács Pál nagyapámat, aki hét évet töltött Amerikában. A falunk a román határ szélén van, homokbuckás határával. A Dezsewffy és Goldstein birtokok úgy szorítottak  bennünket, mint hordót az abroncs. Az elszigeteltség és a nélkülözés röghöz kötötte csökönyös lakóit. Megítélésük szerint még a faluból való távozás gondolata is egyenlõ volt a hûtlenséggel. Nem is adott az én Árpád-kori falum egyetlen vezetõt sem az országnak. Hányszor szemére vetették nagyapámnak is Amerikát, ahol õ a dollárokat halmozta, mialatt pajtásai a doberdói harctéren védték a magyar hazát. 

Hasonló idegenkedéssel fogadták falumban a városból jött idegeneket, tanítókat, kántorokat, erdészeket - kivéve ha jó footballisták voltak-, hogy a vidékünkre elvetõdõ néprajzi kutatókról, cserkészekrõl, falujáró népieskedõ írókról ne is szóljak. Õseim szigorúan betartották a hagyományokat. Ezt remélték tõlünk is, kései unokáktól. Ma bizonyára furcsálló tekintettel néznek le ránk. Mit tehettünk? Sok családhoz hasonlóan a mienk is szétszóródott szerte a világon. S unokaöcséim ma is elvágynak, hogy utolsónak oda hagyják az õsi fészket. Amirõl én hallani sem akarok.

Pedig hajdan én magam is vidáman, a hagymatornyos templomra mit sem gondolva hagytam el a falumat. Mi voltunk az új rendszer ígérete. Az óvilágot sarkából kiforgató új nemzedék! Ennek jólesõ tudatában mohón szívtuk magunkba a felsõ iskolában az új tanokat, melyek oly sokatígérõek voltak.  Szebb és jobb jövõt prófétáltak öregnek, fiatalnak, fehérnek, barna bõrûnek. Dacos indulóinktól remegtek az utcák és a megfélemlített ártatlanok, akiket Bé-listásoknak, osztályidegeneknek, késõbb, mint nagyapámat is, amerikás kulákoknak bélyegeztünk.

Új lehetõség nyílt számomra az írás területén is. Nem volt apa a hátam megett, aggódva nézve, hogyan nõnek görnyedezõ alakom elõtt a hosszú sorok éjszakákon át az eredetileg kálvinista hitûeknek alapított kollégium tanulószobájában. Verseim megjelentek megyei lapokban, elbeszéléseim illusztris folyóiratokban. Tanáraim nagy jövõt jósoltak nekem. Dolgozataimat felolvasták a felsõ osztályokban is, az érettségi búcsú beszédet velem íratták meg 140 érettségizõ nevében. 

Érettségi után felvételt nyertem a budapesti egyetemre, annak is az újságíró szakára. Ez egy lépéssel közelebb segített hõnszeretett vágyam beteljesüléséhez. Amikor tudattam anyámmal a kellemes újságot - hisz én voltam az elsõ a faluban, aki megtisztelõ fõvárosi egyetemre járhatott! - valósággal elképedt.

- Jaj, te fiú, mit szól apád, ha megtudja?!

Este hazajött apám a mezõrõl. Megöleltük egymást. Kifogtuk a jószágot a járomból s bementünk a nyárikonyhába.

- Na, hogy sikerült az érettségi? - kérdezte.

- Jól sikerült - mondtam határozatlanul. Félénken bevallottam pályaválasztásomat, mint eretneki tettet.

Ült, nem szólt rá. A nyárikonyha ajtaja nyitva volt, kiszûrõdött a petróleum lámpafény az udvarra. Denevérek szálldostak a háztetõ felett, le-lecsaptak, bogarakra vadászva. Kései szekerek kotyogtak haza a mezõkrõl, valaki azt a szép dalt fütyülte: Mert mind olyan a mostani võlegény, võlegény / Nem kell a lány hiába szép, ha szegény...

- Nem olyan rossz foglalkozás az - mondta apám.

A meglepetéstõl szóhoz sem tudtam jutni. Pár évvel késõbb magyarázatot kaptam életfelfogására. A Széchényi könyvtárban dolgozatomhoz kutattam anyagot. A megsárgult újságlapokat lapozgatva, ráakadtam egyikben az apám írására is. Ott állt a neve, nagy vastag betûkkel szedve. Az ellenzéki Kisgazda Párt helyi elnökeként cikkeket írt a napszámosok, kubikosok nehéz életérõl. A falunk többsége, mint hallomásból tudtam, a kormánypártra szavazott. Választások napján, az út két oldaláról, az erdõ szélérõl kõvel dobálták a Nyírbátorba szavazni igyekvõ ellenzékiek szekerét. Azok meg annál makacsabbul ragaszkodtak meggyõzõdésükhöz.

Mire bennem az íróvá válás gondolata kezdett határozott méreteket ölteni, a szüleim megkapták az élettõl a magukét. Az orosz bejövetelkor tönkre tették a szatócsüzletünket, részeg martalócok darabokra törték  a bútorainkat. Késõbb apámat, a falu vezérkaszását sanyargatták legjobban rekvirálással, hogy õt megtörve, a többi is csatlakozzon a közösbe.

Míg én szemináriumokon a parasztság boldogulása egyedüli útjáról tanultam, nekik a gyakorlatban mutatták meg azt az utat. Nagy stráfszekér állt meg a házunk elõtt, fogdmeg végrehajtók felrakták a bútorokat, a kerékpárt s az udvaron lelhetõ ingóságot. Apám rimánkodott, hogy legalább addig adják vissza a kerékpárt, amíg kimegy a raktárba, hátha adnak kevés elõleget, amibõl rendezni tudja az adóhátralékot. Ami soha nem is létezett, mindig elsõnek fizette az adót és a megnövekedett beadást.

Ezt követte az erõszakos tagosítás, amely megadta a kegyelemdöfést a hagyományos paraszti életformának. Két évvel késõbb, az enyhülés idején, mint a kisujjam szabadultak a termelõszövetkezetbõl. Bár jöttek a szomszédok, biztatva õket, Mihály bácsi, Teruska néni, ne aggódjanak, mi majd segítünk a talpraállásban, eltünt apámból a katonás jellem. Winnipegen levelet kaptam tõlük, azt írták, Budapestre készülnek költözni, az ott élõ  két gyerekükhöz. Könny szökött a szemembe. A boldogságtól-e vagy valami mástól, nem emlékszem rá.

Azt azonban már megértettem akkor is: az ésapám azért akart pragmatikus szellemben nevelni, hogy megálljam a helyem, bárhová vessen az élet, anélkül, hogy lélekben túlságosan megváltoznék. Vajon ezzel is óvni akart az elõttem lappangó megpróbáltatásoktól? Mi mást tehettem? Alma vagyok, nem estem messze az õ fájától.

Miska János