Hosszas töprengés után jutottunk el e fontos döntéshez. Az ember bizonyos hivatásokban hatvan év körül kezd eljutni pályája magaslatára. Az utolsó tíz esztendõ alatt mint könyvtárhálózati igazgató szolgáltam a kanadai földmûvelésügyi minisztériumban. Felelõsségteljes beosztásom mellett – egy hatalmas központi könyvtár és tucatnyi kutatóintézeti könyvtárak igazgatása tetejében – tagja voltam a minisztérium igazgató tanácsának.

     Mindemellett akkoriban kezdõdtek az állami és magánvállalatokban a nagy horderejû leépítések. Az alkalmazottak sokasága került az utcára, pár napi felmondással. Nálunk is, a hivatalnokok mellett a kutatók, de még az intézeti igazgatók egész sorát is elbocsájtották, vagy kényszerítették õket korai nyugdíjba. Engem meg próbáltak lebeszélni a távozás gondolatáról.

     - Ha már megelégelte a hivatását – mondta a fõnököm, a helyettes miniszter - nem érdekelné magát más beosztás? Mondjuk a tervhivatalban?

     A tervhivatal volt e tizenegyezer lelket számláló minisztérium agyközpontja. Itt dolgozták ki, a mindenkori kormány célkitûzései alapján a kutatási, a technikai és politikai érdekeknek megfelelõ irányvonalat, itt jelölték ki a módszereket, amelyek az ország mezõgazdaságát egy színvonalra emelték más fejlett országok agráriumával.

     Bármennyire is vonzónak bizonyult az ajánlat, megmaradtam eltökélt szándékunk mellett. Az évek gyorsan múltak felettünk. Az Ottawa-völgy párás nyarai és kegyetlen telei – Ulan Bator után ez a világ leghidegebb fõvárosa - is kedvezõtlennek bizonyultak, különösen a Maria egészségére. De fõleg az ember nyugalmát felkavaró örökös bürokratikus intézkedések könnyítették meg számomra a távozás gondolatát.

     Látva eltökélt szándékomat, munkaadóm, három évtizedes jó szolgálatom fejében egy évi fizetéssel bónuszként bocsátott útamra.

     A következõ évben átköltöztünk a Vancouver-szigeten lévõ gyönyörû Victoriába. Kényelmes öröklakást vettünk a százhektáros Beacon Hill Parkra, a Juan de Fuca tengerszorosra, s azon keresztül az amerikai hósipkás Olympic hegyekre nézõ ablakaival.

     Minden a tervek és elvárások szerint alakult. Újabb bibliográfiai munkáimra hathatós állami stipendiumokat kaptam, s meghívott a victoriai egyetemi könyvtár vendégkutatónak. Új életstátusunkat boldogította az is, hogy itt élnek a már Kanadában született közeli rokonaim, unokatestvérek, apró unoka-, dédunoka húgocskák, fivérek, egyik aranyosabb a másiknál.

     December eleji napon kezdõdött a baj!

     Hirtelen támadt tüdõgyulladással a Royal Jubilee kórházba szállítottak. A baleseti, majd az intenzív osztályon, napokon át kutatták a tüdõgyógyászok a gyulladást okozó baktériumot, de nem bukkantak rá. A helyzetet komplikálta az a tény, hogy elõtte pár héttel érkeztünk haza Arizonából vakációról, s az orvosok holmi sivatagi egzotikus fertõzést gyanítottak nálam. Jó három hét után, váratlanul jutottak el a felismeréshez, hogy gyermeki betegségbõl származó baktériumról volt szó, ami ellen, lévén európai származású, s gyerek koromban nem estem át hasonló betegségen, a szervezetemnek nem volt immunitása. De akkorra már annyira elhatalmasodott a dolog, antibiotikumi kezelés ellenére is, hogy karácsony szentestéjén a tüdõgyógyász sajnálattal közölte a nejemmel,  reménytelen az állapotom.

     - Jó, ha két órát megél – mondta együttérzéssel.

     Szeretteim, az elsõ megrázkódtatás után elkezdték a temetésemet tervezni. A gyógykezelés kényelmetlenségeit óvandó, az orvosok mesterséges kómában tartottak három héten át. Mesélték a rokonaim késõbb, hogy a bonyolult medikusi mûszerek erdejében úgy néztem ki az ágyon, mint egy mozdulatlan sündisznó. Vagy mint  egy áldozat az ûrhajós filmekben.

      Eszméletlen állapotban, a kábítószerek bénító hatása alatt rettenetes rémálmaim voltak. Egyikben például a kanadai jégkorszakban találtam magam. Hatalmas jégtábla borította a tájat. A lakosság szõrmebundában, dideregve botorkált a jégfalakba bevágott ösvényeken. Molett geológus hölgy szorgoskodott, kezdetleges mûszerekkel a kezében, kutatómunkát végezve.  A másikban egy jótékonysági intézetbe kerültem. Az alakoskodó alkalmazottak gúnyos megjegyzéseket tettek rólam.

     - No lássuk, lehet-e ezen az ágrólszakadton segíteni? - intettek felém.

     A legnyomasztóbb és egyre visszatérõ álmom még ma is borzalommal tölt el. Arról szólt, hogy szovjet ügynökök behálóztak bûnügyi vállalkozásokba. Közremûködtem vonatok kisiklasztásában, középületek magasba repítésében, víztárolók mérgezésében. De a legrémítõbb az az álom volt, amelyikben velem szerveztették meg kanadai és amerikai utasszállító hajók elsüllyesztését. A  Csendes-óceán északi részén a víz alatt úszkáltam, robbanóanyaggal felszerelve, s gyakorlott módszerrel küldtem a gyanútlan sétahajókat a tenger fenekére. Egyiket a másik után. Az ártatlan utasok, felnõttek és gyerekek hangos jajveszékeléssel, égbekiáltó kavarodással pusztultak a feneketlen tengerbe.

     Kalauzkodó szerepem mihamar kitudódott. Üldözötté váltam. Engem köröztek szerte a világon. Arcképem megjelent újságokban, televíziós képernyõkön. Kollégáim, barátaim lesújtó nyilatkozatai hangzottak el úton-útfélen. Mutatták a szüleim és testvéreim szenvedéstõl, szégyentõl meggyötört arcát.

     Lázálmom szerint a feleségem valahogy eljuttatott a vancouveri egyetemi kórházba, mely lévén autonóm intézmény, megtagadta kiszolgáltatásomat a karhatalomnak. A világtól elzártan éltem ott, ha lehet az ilyet életnek nevezni. Az elpusztult utasok hozzátartozói bosszút forraltak ellenem, az életemre pályáztak. Gyötört a hozzátartozóim iránti aggodalom is, attól félve, hogy megtorlás áldozatául eshetnek. Kilátástalanságomban kérleltem a szovjet ügynököket, hogy segítsenek engem eltenni láb alól.

     - Kis buta, most mit lelkiskedsz?! – gúnyolódtak velem.

     De mihamar belátták, hogy ilyen idegállapotban nem sok hasznomat vehetik. Fényes laborban találtam magam, cseverészõ technikusok hófehér köpenyben állították össze az életemet kioltó vegyszert. Az egyik, mongol kinézésû fiatal, a magasra tartott injekciós tûbõl kispriccelt keveset, majd fölém hajolva kitapogatta jobb karomon a vastag eret, fehér vattával megnedvesítette a bõrt, s beoltotta a méreganyagot.

     - Pár pillanat az egész, és kaputt! –  vígasztalt.

     Pár pillanat helyett negyed óra múlva is eszemnél voltam. Hatalmas képernyõn mutatták világszerte a mûveletet. A budapesti bemondó ezzel zárta le a híradást:

     - Így végzik a hontalanok!

     Ezekhez hasonló lidércálmok sorozatai kínoztak, bûnbánat és  félelem között.

     Betegségem végefelé volt egy csodálatos álmom is. Olyan szép, hogy még ma is sóvárogva gondolok rá. Kopogtak otthon az ajtónkon. Nyitáskor idõs férfi állt a bejárat elõtt. Bocsánatkérés közepette, magyaros kiejtéssel elmondta, hogy John Tomossy a neve, a Vancouver-sziget északi részérõl jön, s kit keres.

     - Jó helyen jár! – válaszoltam barátságosan. – Fáradjon bejjebb.

     Helyet foglalt, beszélgettünk errõl-arról. A feleségem a konyhába ment kávét fõzni, mi ketten magyarra fordítottuk a szót. Tomossy János térdére könyökölve, ráncos ujjait dörzsölgetve hamarosan a tárgyra tért. A  paróchiájuk pár éve megüresedett, s lelkészt keresnek.

     - Olvastuk interneten a János nevét – mondta. – Megtudtuk azt is beregszászi rokonainktól, hogy a Miska család neves lelkészeket adott a görög katolikus egyháznak. Lenne szíves elfogadni a paróchusi állást a falunkban?

     Erre Maria is visszatért. Bár elég kezdetleges a magyar nyelvtudása, megértette, mirõl van szó. Értetlenül néztünk az idõs emberre. 

     - Itt valami félreértés van – szabadkoztam. – Én nem vagyok lelkész.

     János gazda a fejét ingatta. 

     - Aki ilyen családból származik, azt az Isten is lelkésznek teremtette!

     Volt a belém helyezett bizalmában némi prófétikusság. Bár ez az elsõ eset, hogy családunkban lelkészekrõl hallottam, való igaz, hogy vallásos környezetben nõttem fel. Az anyai nagyapám, Kovács Pál amerikás ember, éveken át kántorizált a templomunkban. Utrenyékre és nagymisékre engem is magával vitt, fel a kórusra, az elõbbin velem mondatta az 50. zsoltárt, a Könyörülj rajtam, Isten, a Te nagy irgalmasságod szerint töröld el gonoszságomat kezdetüt. Az utóbbin meg a Hiszekegyet mondatta velem az ezret is kitevõ gyülekezet színe elõtt, énekes változatában. Késõbb éveken át ministráltam, néha az Árpád-kori római katolikus kistemplomban is.

     Apám meg fõgondnoki tisztséget töltött be hosszú idõn át. Szolgálata alatt szépen rendbehozták a paróchiát és a templomot, a hatalmas telket, amit elõdei ugyancsak elhanyagoltak. S elmondhatom azt is, hogy anyám papnak szánt engem. Ott volt Kaszap István szentképe a lakásunkban, anyánk szeretettel simogatta a fiatalon elhunyt lelkész szelíd arcát. Arról álmodozott, hogy belõlem is daliás, jó hangú pap lesz.

     Persze, abban az idõben más szelek fújtak nálunk. Akkoriban dúltak országszerte a kegyetlen államosítások, koncepciós perekkel és vallásellenes megnyilvánulásokkal zaklatták a népet. A papi hivatás szóba sem került az újonnan létesített általános iskolákban. A liturgiai szertartást azonban már tíz éves koromban jól ismertem, a nagymise szövegét fejbõl el tudtam mondani a határban legeltetés, szántás-kapálás közben.

     Tomossy János bólogatott, aztán kivett a zsebébõl egy papírlapot, rajta a falu nevével és az egyházközség címével.

     - Gondolják meg a dolgot. Nagyon várja a hitközségünk magukat – mondta. Kezet fogott velünk, s elment.

     Határozatlanul álltunk a nyitott ajtó elõtt. Pár nap múlva azonban kocsiba ültünk, s napi kirándulás gondolatával elhajtottunk a megadott faluba, leendõ parókiámba, háztûznézõbe. Gyönyörû tájakon fut a mûút a sziget északi része felé.

     Mesébe illõ, derûs kis falu fogadott bennünket. Dimbes-dombos tájak, távoli fenyves-borította hegyek, tágas kaszálók, szarvasmarhákkal tarkított legelõk, egyenes kukoricatáblák, sárguló zab és árpaföldek, takaros farmházak szétszórtan. A falu hatalmas völgy közepén állt, kissé szabálytalan utcákkal, szegélyükön az árkok szélére ráhajló zöld mályva és laboda indával. Szép cserepes házak, tágas udvarok mindenütt. A porták elülsõ része gondosan felgereblyézve, a hátsókban szárnyasok, góré épületek, silótornyok. A fõutcán lapos homlokzatú fûszerüzlet, mellette cukrászda, kicsi bank, fodrászüzlet, mosoda, McDonald’s kiszolgáló. A hagymatornyú templom magaslaton épült, mellette a bádogtetejû paróchia, kissé elhanyagolt állapotban. A paplak kertjében gondozott veteményes ágyak, mint kiderült, az egyházközség tagjai vállalták gondozását.

     Az udvarokból elõjöttek a lakók, fekete ruhás asszonyok, és férfiak, vidáman kergetõzõ gyerekek. Megjelent Tomossy János is. Bemutatott bennünket az egyházközség tagjainak.

     - Isten hozta magokat! – üdvözöltek bennünket.

     Kiejtésükbõl érezni lehetett, hogy a Nyírség délkeleti részébõl származtak ide. Hazai diftongussal ejtették a szavakat, az autó ótó lett az ajkukon, a ló lú, vagy laú, s egyre röpködtek a az ismert kifejezések, mint megintelen, meg hoggyát, meg vót.  Mesélik, hogy az 1800-as évek végén vándoroltak ide elõdeik, mutatják is a déli irányú hegyek csapásait, azokon át jöttek  ladikon Amerikából, a rideg szénbányákból, a Juan de Fuca szoroson át. Beszélnek, örülnek, simogatják a karunkat.

     - Jaj, magokat az Isten kûdte közibünk! - Kedveskednek Mariának is. - Milyen jól ért a lelkecském a nyelvünkön. Majd még jobban megtanujja, ha eltõt pár évet közöttünk! - biztatják.

     Tovább folytatódott a kedves álmom. Szorgalmasan gyakoroltam a szent liturgiát. Elõbb el-elakadt a menet, de többszöri próbálgatás, fejtörés után lassan újra éledt bennem az egész, a kántor és a pap dialógusai. Még a félmisekor mondott Labe te fagete görög szöveg is felújult az emlékezetemben, a csodálatosan szép énekeinkkel, melyek szövegei közel egy évszázadon át csinosodtak anyanyelvünkön, lélekemelõ dallamaikkal. Levelet írtam az öcsémnek, misekönyvet kérve tõlük, sürgõsen.

     Egyszeriben megszûntek rémálmaim. Huszonkét napi eszméletlenség után magamhoz tértem a kómából. Gyorsan megindult a fizikai felépülésem, kezdett ködös emlékezetem is megtisztulni. Megvallom, néha még ma is sajnálattal tölt el, hogy a lelkészi hivatás álma a kis falucskában soha többé vissza nem tért. Hónapok múlva felülvizsgálatra kellett mennem a tüdõgyógyászhoz. Mindent rendben talált, bár a megrongálódott tüdõn már nem sokat lehetett segíteni. Megkért azonban bennünket, hogy látogassuk meg néha a kórházat, mert a személyzet örül az enyémhez hasonló eredményeknek.

     - Az ápolónõk csodának nevezték az ön esetét - mondta.

    Hogy valóban csoda volt-e, nem tudhatom biztosan. Az évek múlásával azonban olyan érzésem támadt, hogy kinek lelkébe Isten ilyen eltökélt hivatásvágyat oltott, azt nem ejti el idõnap elõtt, holmi tüdõgyulladásban.