Ez idõben Gyurka bácsi tanulmányon dolgozott Platonról, s ehhez végzett kutatást az egyetemi könyvtárban. Az olvasóterem szegletében, ahol állandó asztala volt, halomszám sorakoztak elõtte a régi kiadású görög, latin, francia, angol, német nyelvû könyvek. Szorgalmasan jegyzetelt a házkötésû disszertációkból, dobozokban tárolt  levéltári dokumentumokból. Az alagsorban elbeszélgettünk a hazai emlékekrõl. Aggodalommal töltött el bennünket a kegyetlen megtorlások híre. Érdeklõdött Gyurka bácsi apám iránt, aki a háború után a nagy többségû Független Kisgazdapárt elnöke volt Nyírbélteken, Gyurka bácsi meg országházi képviselõ.

   Nagyon szerény, kevésszavú ember volt, egész lénye a falusi pap közvetlenségét sugározta.

   Teológiai tanulmányait Esztergomban végezte, majd a fõvárosban jogot hallgatott, s kánonjogi doktorátust szerzett. Azt követõen Rómában, a Pápai Jogi Intézetben folytatta tanulmányait, majd hazatérve a nyíregyházi görög katolikus püspöki irodában nyert alkalmazást. Késõbb székesegyházi kanonokká nevezték ki. Kanadában, kiváló szolgálata jegyében XXII. János pápa pápai prelátussá nevezte ki, Boreczki Izidor püspök úr a püspöki korona viselésére jogosította.

   Az államvizsgák elõtti hetekben ismét találkoztunk az alagsorban. Mondtam Gyurka bácsinak, hogy szeretnék meggyónni, mielõtt továbbtanulás céljából átköltözöm Torontóba.

   - Hogyne – bólintott, cigarettájáról veregetve a hamut az állványos hamutartóba. – Gyere be vasárnap, szent liturgia elõtt.

   Be is mentem.

   A templom a város közepén, a forgalmas James Streeten volt, a magyar üzletnegyedben, közel a Kútz utazási irodához, a magyar hentesüzlethez és a Budapest étteremhez, ahol – pironkodva megvallom – gyakrabban megfordultam ötvenhatos menekült társaimmal, mint a templomban.

   A fakult homlokzatú, a szomszédos épületekkel összeragasztott templom azelõtt munkáshall volt, Gyurka bácsi a városi szakszervezettõl vásárolta meg. Tatarozást végeztek a hitközség tagjai a hosszú terembõl álló épületen. Az oltárnak dobogót emeltek, a hallban lócákat helyeztek el a híveknek, a kántornak, illetve kántoroknak, mert kettõ is volt, a hall elõrészében, asztalkával ellátott karosülést. Ikonosztázionra, szentjeink aranyozott képeivel már nem futotta, a krém színû falra s a mennyezetre sem jutott freskókra. Nem is akartak itt a hamiltoniak túl sokat költeni a külsõségekre, mert új, a hazai hagyma alakú tornyos templomokhoz hasonló istenházáról álmodoztak. Egy évtized múlva építettek is szép templomot közadakozásból és az Ontario tartományi egyház támogatásából.

   Szorongó érzéssel járultam az oltár melletti gyóntatószék elé. Letérdepeltem, Gyurka bácsi a fejemre terítette a díszes papi sálat, s halkan megkérdezte:

   - Mikor gyóntál utoljára?
   - Hét éve – jött a zavart válasz.
   Rövid hallgatás után megjegyezte:
   - Akkor ez életgyónás lesz.

   Az volt.

   Szülõfalumból, ahol vallásos körülmények között nõttem fel, - apám fõgondnok volt, Kovács Pál nagyapám paraszt kántor, s kisiskolás koromban velem mondatta el a Könyörülj rajtam, Isten a Te nagy irgalmasságod szerint, vagyis az ötvenedik zsoltárt, én meg éveken át ministráltam, néha még a római katolikus szentmiséken is - Hajdúböszörményben, az elsõ években még el-elmentem falubeli osztálytársaimmal templomba, gyónásra, áldozásra. Az évek múlásával azonban, a ,,haladó” materialista eszmék hatására egyre kevesebbet gondoltunk felekezeti életünk gyakorlására.

   Bûnbánattal elsoroltam vétkeimet, amibõl volt bõven, hét hosszú év leforgása alatt, még olyanok is, amiket az ember csak a gyóntató papjának mond el. Majd hálát adtam az Úrnak, hogy gyarlóságom ellenére megsegített ebben az idegenségben. 

   Vallomásom után Gyurka bácsi elemezte az elhangzott bûnök károsságát, hangsúlyozta a test eshetõsége fölött a lélek tisztaságát. Aztán a fejemre tette a kezét, megértõ szavakkal felmentett vétkeim alól, mielõtt kiadta a penitenciát.

   - Menj békével s többé ne vétkezz – bocsátott utamra.

   Lehajtott fejjel, kezemet magam elõtt összekulcsolva, félrevonultam a leghátsó lócára. Alighogy befejeztem a kiszabott imát, máris jöttek a hívek, halk csoszogással, köhécseléssel, egymásnak integetve. Megteltek a lócák s megkezdõdött a nagymise.

   Gyurka bácsira a gondnok rásegítette a bokáig érõ inget, amit sztihárionnak neveznek a teológusok, erre jött a hosszú sál, vagyis az epitrachelon, két karjára a mintázott kézelõ, végül a díszes felon, vagyis a palást. Evangéliumos könyvét a homloka elõtt magasra tartva, az oltár elé vonult, s kezdetét vette a liturgia.

   Kissé fáradt, szürke hangon mondta a szentmisét. A hazai Dr. Sebella István lelkészünk ajkán oly zengzetes felajánlásokhoz viszonyítva kissé színtelennek tûntek a Gyurka bácsi ajkán. Szentbeszéde is, szónokiasság helyett elemzõ értekezés volt.

   A görög katolikus egyház történetérõl szólt.

   Elmondta, hogy az elnevezés valójában leszûkítõ, ugyanis nem csak görögök tartoznak az õskereszténységhez, hanem sok más nemzetiségi is. Elõdeink között is ott voltak sokan, Géza fejedelem már a honfoglalás elõtt az õskereszténységhez tartozott. Újabb adatok szerint, Árpád fejedelmünk apja, Álmos alapozta meg a keresztény hitet Kiev környékén. A honfoglalás elõtti Kárpát-medencében a bizánci õshitûek térítették kereszténységre a térségben élõ cseheket, szerbeket, ruszinokat, románokat, macedónokat. István király fõleg politikai és hadászati meggondolásból helyezte elõtérbe a kereszténység római ágazatát.

   - Szent királyunk bölcsességére vall – mondta Gyurka bácsi, - hogy oly megértéssel viseltetett a keleti rítus iránt.

   A görög katolikus elnevezés, folytatta Gyurka bácsi, a firenzei zsinat eredményeként jött létre, amikor a bizánci császár és patriarcha 1438-ban ideiglenesen egyesült Rómával, a török terjeszkedés megakadályozása reményében. Magyarországon a görög katolikusok 1646-ban csatlakoztak a szövetséghez, s mindent elkövettek, hogy szertartásukat az ószláv és ógörög helyett nemzeti nyelvünkön végezhessék. Ennek elfogadása viszont Rómának került kétszáz évbe, minek eredményeként papjaink anyanyelvünkön énekelhették a szebbnél szebb zsoltárainkat.

   Templombajárásom hosszú távolléte után is jól emlékeztem a szertartásra. A hívekkel, voltunk vagy negyvenen,  együtt mondtam az énekeket és válaszokat a papnak.

   Mint mondom, két kántor mûködött közre, az egyik fiatal, a másik idõsebb. Az elõbbi az énekes könyvbõl mondta fonetikus kiejtéssel még a közismert énekeket is, egymást érték az ajkán az ill-jen-oll-jan, az Isten ann-ját dicsõítõ szövegek.

    Félmise körül az idõsebb kántor nekilovallta magát, egyre hangosabban mondta az éneket. A nyakán és homlokán kidülledtek az erek. Sietve kezdte az énekeket, meg sem várva, hogy Gyurka bácsi befejezze a magáét. A nagy igyekezet vége az lett, hogy az erõltetett énekléstõl elfogta a köhögés. Elõbb rövid pásztákban jött, amit el lehetett intézni hangos torok köszörüléssel, késõbb fuldokló krákogással, mihelyt éneklésre nyitotta a száját. Az arca elvörösödött, a szeme kidülledt. Egy középkorú hölgy, a felesége lehetett, odatipegett hozzá, kezét a karjára tette, valamit odasúgott neki. Az õsz kántor bólintott, s abbahagyta az éneklést.

   Attól kezdve az addig is feszült hangulat még jobban úrrá lett a gyülekezeten. A kelet-magyarországi falvacskákból ide származott hívek, akik otthon a helyi szokásoknak megfelelõ módon tanulták meg a szertartás menetét, összazavarodtak. Elhalkult az éneklés, a James Streeten, a zajos járda széléig sem lehetett hallani, hogy idebenn nagymisén dicsérjük az Urat.

   Útban haza, végig a King Streeten, a rázós busz ablakán keresztül a házakat bámulva, felderengett emlékezetemben az otthoni templom, keleti pompájával. A gyönyörû ikonosztázion elválasztotta a szentélyt a templomhajótól. Három ajtó volt az ikonosztázon, a középsõ a királyi ajtó, melyen csak felszentelt pap léphetett keresztül. A templom falait és mennyezetét a bibliai jelenetekbõl vett misztikus freskók ékesítették. Ezer lelket fogadott be a hajó és a cinterem. Nagymise alatt elõl sorakoztak az iskolás gyerekek, a kislányok jobbról, a kisfiúk balról. Két oldalt magas támlájú székeken ültek, néha szundiztak a vagyonos gazdák – magas ára volt egy-egy széknek! A gyerekek mögött álltak egyenes sorokban a felsõs lányok és fiúk, mögöttük a fiatal asszonyok, virágos fejkendõkben. Az oldalszárnyakban és a huzatos cinteremben feketébe öltözött öregek. A felnõtt legények, fényes diófaolajjal a hajukon, s a kántor az öreg harmónium elõtt a kóruson. Õk s a fiatal asszonyok jelentették a szertartás lelkét.

   Nyári nagymiséken, amikor az ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, s a templom téglás udvara is megtelt hívekkel, nemhogy a járdáig, de még a szomszédos Penészlekig, Nyírlugosig is elhallatszott a sok szép ének, s különösen a félmisét jelzõ 

Szent, szent, sze-ent a Seregek Ura!
Teljes az Ég és a Föld, a Te dicsõségeddel,
Hozsánna, a-a magasságban.
Áldott az Ki az Úr nevében jõ,
Hozsánna a Magasságban... 

Otthon a szobámban magamra zártam az ajtót. A penitenciát, a Gyurka bácsi humánusságából megúsztam három Mi Atyánk-kal, három Üdvözlégy-gyel, s az elmaradhatatlan Szánom és bánom teljes szívembõl-lel. Újra elmondtam ezeket, s elfogott a sírás.