Mária azonban megmutatta, hogy Pócsot választotta kegyelmeinek szent helyéül. 1715 augusztus elsején ugyanis megeredtek ennek az új Mária-képnek  is a könnyei. Augusztus 15-én annyira, hogy egészen elborították a kép arcát, mellét és kezeit. 1905. december 9-ig, majd tizenegy napos szünet után ismét látták a kép könnyezését december utolsó két napján.

Ez tette Máriapócsot Kelet-Magyarország leglátogatottabb kegyhelyévé.

Az én idõmben évenként két alkalommal került sor hivatalos búcsújárásra. A görögkatolikus nagybúcsút augusztus 15-én tartottuk, a rómaikatolikus kisbúcsút szeptember 8-án. A processziók hajnalban indultak útnak a helyi templomból, két napi élelemmel, rántott csirkével, pirosra sült sertéskarajjal, fonott kaláccsal és egyéb jókkal megrakottan.

Gyerekkoromban én is évente részt vettem a nagybúcsúkon. Az aratás, cséplés, paszulynyûvés nehéz munkálatai után lázasan készült az egyházközség a jeles eseményre. A pap és a kántor összeállította a szertartás programját, a gondnokok, élükön az apámmal, aki fõgondnok volt, felsorakoztatták a zászlóvivõ legényeket s a kegyképes lányokat. Ez utóbbiaknak egyenruhát csináltattak az alkalomra. Egy héttel elõtte küldött ment  Máriapócsra, elrendezni a szállásolást.

A búcsú hajnalán útnak indult a processzió. A kegyképes lányok, négy személy egy-egy fogásban, egyenes tartással a vállukon vitték a hatalmas kegyképet. A zászlóvivõ legények, fekete öltönyben, ragyogó szárú csizmában, vitték a zászlót, rajtuk ikonokról vett szentjeink képével. Kövezetlen homokút vezetett Máriapócsra, Encsencs és Nyírbogát református községeken át.

A falunkat elhagyva szétoszlott a processzió, a kegyképet lószekérre tették, a legények a zászlókat a rúdjuk köré csavarva, mint rudashordó rudat a vállukon vitték. Mi lehúztuk a lábbelit, összekötöttük a cipõfûzõt s a vállunkon általvetett cipõvel rohantunk elõre, a következõ falu széléig. Ott ismét rendbe szedelõzködve, a kántor diktálása közepette, énekszóval vonultunk végig a poros utcákon.

Tiszteletünkre megkondultak a tornyokban a harangok, a falu népe szíves fogadtatását jelezve. A házak elõtt, a kerítések mögött megjelent a falu apraja, nagyja, némelyik gazda illedelmesen levette a kalapját, némelyik a pipát sem vette ki a szájából. Az õ lelkük rajta, gondoltuk rosszallóan.

Máriapócs hangyabolyhoz hasonlított. Búcsúsok tízezrei jöttek távoli megyékbõl, de még az ország határain túlról is. A mi falunkon, Nyírbélteken át jöttek megfáradt, poros népek Erdélybõl, a Délvidékrõl, magyarul, románul, szerbül, horvátul, ruszinul, ukránul dicsõítve a Szûzanyát. (Vidékünk árpádkori lakosságát megtizedelték a tatár, a török, a kun haramiák hullámsorozatai, s az elárvult falvakba ukránok, tótok, ruszinok, románok települtek. A mai fenséges pócsi templom, 1705 körül egy kis ruszin fakápolna helyén épült.)

Vagyonos gazdánál szálltunk meg, hatalmas csûrben, lehintett friss szalmán aludtunk. A férfiak kinn a szabad ég alatt, a szalma, a szénakazal tövében. Reggeltõl estig folyt a templomban a szertartás, egyszerre három szentmise is folyt a hatalmas hajó különbözõ részeiben. Ezrek és ezrek járultak szentgyónáshoz, az áldozók hosszú, körkörös sorokat alkottak a templom udvarán. Bensõséges élmény volt az étetõzés. Órákhosszat vonultunk csigalassúsággal nyolcas-tízes sorokban, hogy a Boldogságos Szûzanya szentképét megérinthessük. A fõutca, s a piactér zsibvásár volt. Egymást érték az elárusító sátrak, az eladók hangosan kínálgatták portékáikat. Kéregetõ koldusok síppal, dobbal, tangóharmónikával, hegedûvel hálálták meg a bõkezû adományokat. Egy rekedt hangú rikkancs egyre azt kiabálta:

- Csodálatos Mária-jelenésrõl ír a Nyírség, a Nyírség!

A kegytemplom hagymakupolás tornyai ámulatosak voltak nagyképzeletû fiatalok számára. Hát még a szép barokk stílusban épült templom belseje! Az egyhajós, kereszthajóval bõvített, félköríves szentélyben, ahol a csodálatos kegykép nyert elhelyezést, lélegzetvisszafojtva álltunk. A káprázatos ikonosztázion elõtt órákhosszat nézegettük a szentjeinket ábrázoló aranyozott képeket. Az ikonosztáz mögött volt a fõoltár, ahová a királyi ajtón csak felszentelt pap léphetett keresztül. A templom észak-nyugati falán hálaadó táblácskák, a meggyógyítottak mankói és egyéb kellékei hirdették a kegyhely misztikumát.

A búcsú végeztével, az idejövetelhez hasonló rendben, énekszóval, a fiatalok vásárfiával megrakottan tértek haza. A falunk végén rómaikatolikus gyülekezet fogadott bennünket. Szeptemberben meg mi mentünk az õ fogadásukra, mélyen meghajtott lengedezõ zászlókkal és kiskereszttel. Mindkét toronyban megkondultak a harangok. Zúgásuk napok múlva is a fülünkben csengett. Lelkünkben meg heteken át éltek a feledhetetlen élmények, s máris sürgettük a cammogó napokat-hónapokat a következõ búcsújárás napjáig.

Miska János