155 évvel ezelõtt, mint említettem, a negyvennyolcas szabadságharc idején is  humánus vezérelvek alapján cselekedtek õseink. Pozsonyban, majd a pesti zsinaton a Széchenyi-vezette haladó konzervatív szárny, s a Kossuth-inspirálta radikális liberális ágazat egyaránt az ország, a nép sorsát igyekezett egyengetni törekvéseivel. Nem is gondoltak õk forradalomra. Ellenkezõleg, alkotmányos deklarációkat, reális követeléseket intéztek a bécsi udvarhoz. Követelték az ország belügyeibe, külügyeibe, pénzügyi, honvédelmi ügyeibe való beleszólás jogát. A gyengekezû császár, II. Lipót, bizonyára az Európa-szerte fellángoló forradalmaktól való félelmében, engedett is a magyar követeléseknek.  Kinevezte Batthány Lajos miniszterelnöksége alatt az elsõ felelõs magyar kormányt.

   Minõ eredményeket ért el ez a fiatal kormány rövid idõ alatt! Eltörölte a feudális törvényeket; felszabadította a jobbágyokat; bevezette az általános adóintézményrendszert; törvénybe iktatta az általános szavazati jogot. Mind-mind a humanitás ragyogó példája. Büszkék lehetünk rájuk, bárhol éljünk is a világon.

   Milyen irónikus, hogy hajdan is, manapság is, sokan pont az ellenkezõjét terjesztik rólunk, nacionalizmussal, rasszizmussal, népgyûlölettel vádolva a magyarságot. Meg kellene már születnie a világnyelveken az új történelemkönyveknek, s ha megíródtak már ilyenek, tudtára kellene adniok a világnak nemzeti sajátosságaink igazát; azt a tényt, hogy hazánkban meleg otthonra találtak az õsi bolgár és osztrák kitagadottak; menedéket kaptak a fészkükbõl elüldözött görögök, lengyelek, ukránok, a pogromok elõl menekülõ zsidóság, késõbb a kelet-németek. Vastag betûkkel kellene hangsúlyozni e megírandó könyvekben, hogy míg Nyugat-Európában torát ülte az inkvizíció, pusztítottak a vallás és területszerzõ háborúk, addig nálunk 1551-től hivatalos elismerésben részesült minden felekezet.

   Magyarországon mindig megértéssel intézték a nemzetiségek ügyét. Eleink, s a mai magyar vezetõk is, buzdították és buzdítják õket nemzeti kultúrájuk, nyelvük megõrzésére. Az elsõ román nyelvû Bibliát Budán adták ki a magyarok, 1581-ben. Míg az akkori Romániában az ortodox görög katolikus szertartást még egy évszázaddal késõbb is ószláv és görög nyelven tarthatták, addig a magyar fennhatóságú Erdélyben román nyelven végezték istentiszteleteiket. Hazánkban a szlovákok, románok, szerbek, ruszinok magas kultúrát fejlesztettek ki. Pár évvel ezelõtt, Göncz Árpád, a magyar köztársaság elnöke, szinte kérve kérte a szlovák, román, szerb kisebbséget, hogy ott a rengeteg pénz kulturális, nyelvi megújításukra. Az isten szerelmére, éljenek hát a lehetõségekkel!

   Kétszeresen alá kellene húzni a megírandó könyvben azt a részt is, amely arról szól, hogy a világon az elsõ kisebbségvédelmi törvényt 1848-ban hozták Pesten, Szemere Bertalan miniszterelnöksége alatt.

   Sajnos azonban, a teljes igazságot kifejezõ könyv soká várat magára. Ellenkezõleg, még némely magyar történész itt a diaszpórában is, ahelyett hogy a valóság megörökítésén dolgozna, itt, ahol erre a szabadsága megvan, arra tölti idejét és energiáját, hogy a magyarságot ért rágalmakat felkutassa, ékes mûfordításban csokorba kötve, a mi költségünkön fenntartott újságokban, folyóiratokban oldalakon közzétegye. Van ezek között olyan silány tákolmány is, amire eredeti nyelvén soha senki ügyet sem vetne. De rajtunk keresztül jutnak el más kultúrnyelvekbe is.

   A 48-as forradalom, alig fél év leforgása alatt több fázison ment keresztül. A zsinat reformköveteléseit parlamentáris államforma követte. Utána jött a vér nélküli március 15-i forradalom, mely szeptemberben Jellacic horvát bánnak az országunkra való támadása után szabadságharccá, a debreceni trónfosztás után pedig függetlenségi háborúba lépett át.

   Évi ünnepségeink folytán jól ismerjük a szabadságharc fõbb eseményeit. A márciusi ifjak tüntetését. A 12 pont történelmi jelentõségû kinyomtatását. Kossuth alföldi toborzó útját.  Perczel, Görgey, Klapka, Bem tábornokok gyõzelmi csatáit Muraközben, Pisken, Isaszegen, Vácott, Nagysallón, Komáromban, Erdélyben. Elevenen élnek emlékezetünkben Világos, és a fegyverletételt  követõ zord megtorlások. A nemzet nagyjai elhullottak, rabláncra kerültek, vagy számûzetést vállaltak.

   Szabadságharcunk lelkes fogadtatásban részesült szerte a világon. Mint a Szigeti Magyarság legutóbbi számában is jeleztük, más népek legjobbjai, költõk, mûvészek, vezérek ünnepelték szellemét. Neves államférfiak, tudósok, történészek ezt írták javára: A magyarság ráébredt arra az igazságra, hogy a megalkuvásnál többet hoz a nyílt lázadás. Kossuth Lajos és hívei azt vallották, hogy a történelmet nem a zsarnoki erõszak, nem a meghunyászkodó alkudozás viszi elõre, hanem az emberi szellem öntörvényû ereje.

   Szabadságharcunk annyiban különbözik a korabeli forradalmaktól, hogy olyan egyetemes eszmék érdekében szállt síkra, mint az 1789-es francia forradalomban kinyilvánított világszabadság, egyenlõség, testvériség elve. Forradalmunk hangsúlyozta a nemzetek békés egymásmellett élését, melyrõl milliók és milliók álmodoztak századokon át, s álmodoznak ma is. Ezek az eszmék adják forradalmunk világegyetemes jellegét s ezek vannak kialakulóban ma is, az Európai Unio törekvései folytán.

48-ban sem voltunk teljesen magunkra hagyatva.

   Történelmi adatok bizonyítják, hogy részt vettek küzdelmünkben lengyel, osztrák, olasz légiók; német, svéd, amerikai harcosok. Az udvar ellenünk való bújtogatása ellenére is, elõdeink oldalán küzdött sok horvát, szerb, román hazafi. A szlovákok és ruszinok mindvégig kitartottak mellettünk a szabadságharcban. A besztercei bányászok és Damjanich vörössipkásai hõsiességükkel tüntették ki magukat. S mondjuk meg õszintén, hogy ma is, valójában nem a román, a szerb, a szlovák nép folytat polemizációt, irígységet a magyarság ellen. Ezek a népek szépen megéltek egymás mellett egy évezreden át. De ezen országok bújtogató alakjai, akik a népek egymás ellen való uszításával próbálnak egzisztenciát biztosítani maguknak. Mint ma a külföldi dokumentumok is igazolják, 48-ban a magyarokért dobogott a világ szíve.

   Szelleme örökérvényû. Elkísér bennünket az élet útján, bárhol a világban. Szellemének köszönhetõ, hogy hazánkat, s általában a magyarságot elismerés övezi a térségben, s szerte a világon.

   Ez érezhetõ itteni életünkben is. Új környezetünkben is szeretnek, megbecsülnek bennünket tehetségünkért, igyekezetünkért, humánusságunkért. Minket becsületre, helyt-állásra neveltek a szüleink. Meg is álljuk a helyünket itt is. Jó megbízható szakembereket, tudósokat, mûvészeket, írókat, magánvállalkozókat, de még országos politikusokat is adtunk a befogadó országnak. The Hon. Jack Pickersgill, hajdani bevándorlásügyi miniszter, mint közöltük a Szigeti Magyarságban, ma is szeretettel nyilatkozik a bevándorló magyarokról, akik büszkeséget szereztek a nagy veteránnak és Kanadának.

   Nincs ebben az országban olyan fõiskola, kutatóintézet, egyetem, vagy ipari üzem, melyen magyarok ne jeleskednének. Városunkban is vannak szép számmal kiváló egyéniségek, példás magánvállalkozók, tudósok, nevelõk, életútjukat becsülettel, talán kitüntetéssel megjárt nyugdíjasok. We are proud of our young people as well, for their accomplishments in the various fields of the arts, the sciences and the humanities. And we hope that through their scholastism we’ll come to recognize the spirit of our national heritage.

   Nemzeti ünnepségünk pillanatában, ezekre a történelmi és jelen napjaink eszméire gondolva, büszkeséget kelt szívünkben nemzeti értékeink ismérve; megerõsítve bennünk származástudatunkat és egész emberi mivoltunkat.

   Ilyen felemelõ gondolatok szárnyán – már alig várja az ember a következõ év nemzeti ünnepségét!