Részlet Hazai Gábor május 16-i, az irodalmi körben elhangzott elõadásából

Kedves Irodalombarátok !
Megszoktuk, hogy előadásainkon mindig a magyar irodalom valamelyik kimagasló tagjáról beszéljünk és ennek két oka van.

Az egyik az, hogy az illető írók és költők kiállták az idők próbáját, így semmi kockázatot az előadó nem vállal, amikor Arany Jánosról, Vörösmartyról, Ady Endréről és a többi hasonló kaliberű íróról, mint a legnagyobbakról emlékezik meg. Valóban, ezen írók mellett tanuságot tettek az elmúlt korok, az elmúlt hosszú és hosszú évtizedek olvasóinak a tízezrei, a szakértők és kritikusok bírálatai és ezek az írók, költők valóban olyan nagyok és kíválóak, ahogyan azt az utókor és a jelenkor állítja róluk.

A másik ok, amiért szinte állandóan ezekkel a magyar klasszikusokkal foglalkozunk, hogy - régen eljöttünk Magyarországról és az az igazság, hogy kiestünk, lemaradtunk az ország szellemi fejlődéséből és a modern magyar írókat nem ismerjük.
Ha vissza is látogatunk Magyarországra, azt semmiképpen nem azért tesszük, hogy behatóbban foglalkozzunk a jelen irodalmával, hanem rokonokat, mások már csak temetőket, sírokat keresnek fel és nem sok időt töltünk könyvüzletekben.

Az idő természetesen nem állt meg akkor, amikor elhagytuk az országot.

Új generációk születtek, új tehetségek jelennek meg a művészeti ágak minden területén és a mai előadáson az eddigiektől eltérően, nem a régen ismertek valemyikéről lesz szó, hanem néhány, számunkra új ismeretlenről.

Ezt a bevezetőmet még azzal is szeretném kiegészíteni, hogy új műfajok is keletkeztek odahaza, egy irodalmi műfaj, amely szinte kizárólag Magyarországon dívik és tőlünk terjed el külföld felé. Ezt az új műfaját az irodalomnak "egyperceseknek" nevezzük. Talán helyesebb lenne "karcolatoknak" nevezni, mert megfigyelésekről van szó a mindennapos életből, amelyekre nem nagyon figyelünk fel, de mégis ráismerünk bennük magunkra, mert valahogy közös élményeinkről van szó, amelyek leírva és olvasva tudatosulnak meg bennünk.

Az egyperces kis történeteknek mindig van valami csattanós, váratlanul érdekes befejezése. A dolgot úgy lehetne legjobban megmagyarázni, ha azt mondanám, hogy a legbiztosabban álló ember is kockáztatja a hasraesést, ha néhány lépést tesz előre. Az egypercesekben legtöbbször mindig megtörténik, hogy valaki, vagy valami hasra esik és az olvasó levonhat valami furcsa tanulságot, hogy valami mindig megesik az emberrel és nem mindig úgy, ahogyan azt gondolnánk az előzményekből.

Az egypercesek, ezek a rövid kis novellák, történetek, a maguk karakterével jobban illenek a mai fiatalokhoz, mint hozzánk, az idősebb generációkhoz, ahogy az absztrakt, modern festészet is inkább a fiatalabb generációknak mond valamit mint nekünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne találjunk szórakozást bennük, és az előadás során néhány verset is felolvasunk annak bizonyítására, hogy múlt századbeli költőkben is volt már hajlam váratlan meglepetéseket szerezni az olvasóknak.

Az egypercesekben van valami groteszk, furcsa igazság és ennek szemléltetésére felolvasok valamit most Örkény Istvántól, nem is egy egyperces történetet, hanem inkább csak egy rövid bejelentést, ami a kommunista idők koncepciós pereire volt jellemző és minden tartalmi komikuma mellett is, a bejelentés tökéletesen jellemzi a kommunista időket. Ez az egy sor, amit most hallani fogunk, legalább olyan jól visszatükrözi a kommunista bíráskodás és az egész szovjet rendszer abszurditását, mint akármelyik több százoldalas tanulmány, amelyet a Rákosi éráról olvasni lehet.

Íme, hallgassuk ezt meg:

"Rajk László külügyminisztert, a Párt régi harcosát saját kérésére halálra itélték. A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kis számú meghívott előtt."

Kell ennél több?

Szerintem nem véletlen, hogy az egyperces műfaj Magyarországon született meg. A magyarnak kiváló humorérzéke van, amely még a legválságosabb helyzetekben is működik. Hogy kik találták fel az akasztófát, nem tudom, de az akasztófahumort, nagy a valószínűsége, hogy a magyarok.

Az egypercesek műfajának másik jelentősége és érdeme, hogy megszólaltat olyanokat is, akiknek nincs meg a lehetősége, sem az ambicíója, hogy leüljenek és hónapokon át tervezzék meg a vázlatát egy nagyobb regénynek, vagy egyéb írásműnek, de vannak szellemes ötleteik, amelyeknek írásbafoglalása nem vesz igénybe hosszabb időt, könnyebben kiadhatók és ezek a kis gyöngyszemek nem vesznek kárba.

Ennek az "egyperces" és igen szórakoztató műfajnak a megalapítója Örkény István volt, aki 1912-ben született és 1979 - ben halt meg. Rövid életrajza a következő:

Jómódú polgári családból származott, a piarista gimnáziumban érettségizett. Érettségi után a műegyetem vegyészmérnöki szakára iratkozott be. Tanulmányait megszakította angliai és franciaországi utazásokkal és külföldi tartózkodásai alatt alkalmi munkákból élt. 1940-ben hazatért Budapestre és 1941-ben megszerezte a vegyészmérnöki diplomát.
 
1942-ben mint munkaszolgálatos a doni frontra került, ahol orosz hadifogságba esett és négy évet töltött orosz fogolytáborban. Amikor hazakerült, Pesten az Egyesült Gyógyszertárban mint mérnök dolgozott, de 1954-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora lett.
Kossuth díjat is kapott, több műve jelent meg a könyvpiacon. Több szerzeménye színházi előadásra is került, így nagy sikert aratott a TÓTÉK című darabja, a MACSKAJÁTÉK, valamint PISTI A VÉRZIVATARBAN, amely már csak a kommunista rendszer megszűnése után jelenhetett meg és amelyben a személyes sors és a magyar sors elvonttá stilizált, de mégis eleven alakokban jelenítette meg a történelmi döntésekre kényszerített emberek helyzetét.

A szélesebb körü olvasóközönség között, hírnevét azonban az úgynevezett egyperceseivel szerezte meg és a mai előadásunkon néhány ilyen egypercest fogunk felolvasni, nemcsak Örkény Istvántól, hanem másoktól is, így Ottlik Gézától is.
Ottlik Gézáról, életéről és irodalmi munkásságáról érdemes néhány szót ejteni, mert kiváló tagja volt az új írói generációnak és nemcsak rövid történeteket, de nagyobb regényeket és színdarabokat írt és külföldi írók munkáit fordította magyarra.

Ottlik Géza is 1912 -ben született. Apja belügyminiszteri titkár, császári és királyi kamarás volt. Így szinte természetes, hogy fiuk katonatiszti pályára ment. A katonatiszti pályája mellett matematikából is szerzett diplomát.

A háború alatt Budapesten légoltalmi szolgálatban, parancsnoki pozícióban volt és saját élete kockáztatásával üldözötteket mentett A háború befejezésekor a magyar szellemi élet megújítását tervezte, a Nyugat irodalmi lap hagyományait folytatva. 1945-46-ban a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított, és hangjátékot is írt (A Valencia-rejtély). 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub titkára.

A kommunista irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. A kitelepítéstől csak az írószövetség közbenjárása mentette meg. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget. Kitűnő fordításaiért az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-díjat, 1990-ben Örkény-díjat kapott.
Ottlik Géza 1990.október 9-én Budapesten halt meg.

Az első "egyperces" karcolatunkat Szy Mária fogja felolvasni Jász Ivántól.

Jász Iván:
Legenda

Jézus Krisztus mennybemenetele után meghajolt az Istenatya előtt, aki őt jobbjára ültette, a Szentlélek pedig galamb képében fényeskedett felettük.

Jézus Urunk azonban több ízben leszállt az Atya trónusáról s engedélyt kért, hogy leereszkednék a Földre, az emberek közé megtudván: mennyire fogadják meg az ő tanításait.

Egy alkalommal szegény vándor képében a Nagy Magyar Alföldre is elvetődvén, betért egy kis faluba. Már esteledett akkor. Bekopogtatott hát a falu közepén a legrangosabb ház kapuján.

- Az uram nem fogad senki idegent - hozta tudomására a kisbéres - húzódj arréb, míg jó dolgod van!
Ment hát tovább, de hasztalan. Sehol sem fogadták be éjszakai szállásra.

Kiérve a faluból, a messzeségben tüzet pillantott meg. Mikor odaért, látva látta: egy juhász ül a kunyhója előtt a tűznél. Az ágasfáról éppen akkor emelte le a bográcsot, amelyben a vacsorája főtt meg.
Jézus Urunk köszönt, s a juhász illendőképpen fogadta:

- Adjon az Isten neked is, te szegény vándor. Éppen jókor érkeztél. Várj csak, míg befordulok egy kis tálért s hozom a kalánt is, hogy együtt ehessünk. Addig is ott a kenyér, messél magadnak bátran!
Jézus Urunk megköszönte a meghívást, a jó szót, majd falatozni kezdett. A juhok ezalatt jóízűen szuszogtak összebújva a kunyhó megett.

Mikor végeztek a vacsorával, így szólt a juhász:

- Kicsiny az én kunyhóm, de éjszakára ketten is meghúzódhatunk benne. Látom, te is fáradt vagy, akár csak én.

- Te miben fáradtál el testvérem? - kérdezte őt az Úr, a szegény vándor képében.

- Hát csak abban, te jóember, hogy egyész napon át szaladoznom kell a birkák után. Hol az egyik, hol a másik maradozik el a nyájtól, s ha én hűséggel meg akarom őrizni a juhokat a gazdájának, akkor bizony egynek sem szabad elvesznie s bitangba mennie ...

- Segítséged nincsen?

- Jaj, volt nekem egy áldott asszonyom, aki hét fiút szült nekem, de az asszonyom a másvilágra költözött, a gyermekeim pedig szétszéledtek a nagyvilágban. Egyik sem maradt hű a pusztához, a juhokhoz, az apjához. Talán igazuk is volt - hajtotta le fejét a juhász - nagyon fárasztó egész napon át szaladozva, egybetartani a nyájat! A legnagyobb gondom pedig az, hogy a farkasokkal maholnap nem bírok egyedül ...

Még sokáig beszélgettek erről-arról, mígnem nyugovóra tértek.

Másnap hajnalban fölkelve, a juhász imát mondott, hálálkodva a Teremtőnek, amiért nagy szegénységében képes volt vacsorát és szállást adni egy nálánál is szegényebb, fáradtabb embernek.

A szállóvendég is imát mondott, kérve a Mennyei Atyát, segítse meg az ő juhászát, aki keresztényi lélekkel és alázattal fogadja szívébe és gyakorolja a szeretet törvényét.

Krisztus Urunk jó étvággyal fogyasztotta el a reggelit, amit a házigazda eléje tett, majd amikor az utolsó csontról is lerágta a sültet, fölállott és kérte a juhászt, jöjjön most vele a nyájhoz.

A juhász engedelmesen követte.

Ekkor így szólott a vendég:

- Éheztem és ennem adtál, szomjaztam és innom adtál, úton voltam és befogadván szállást adtál, te keresztényi lélek, te munkádhoz hű juhász. Én most megjutalmazlak téged. Olyan hű társat adok melléd és utódaid mellé, aki el nem hagy téged munkádban soha, de juhász utódaidat sem. Becsüld meg hát és szeresd, legyél olyan jó gazdája, amilyen hű lesz hozzád.

E szavak végeztével Krisztus Urunk elhajította a csontot, s mikor az földet ért, hát azon nyomban két fekete szőrgombolyag szaladott tovább éktelen csaholással kergetve, térítve vissza az elmaradókat.

Jézus Urunk abban a minutumban eltűnt, de ott maradt a két puli. Ők aztán szaporodásnak indulván, utódaik szerte jutottak mindenfelé a Magyar Alföldön, ahol nyájakat legeltetnek.

Nincs is párja a terelő pulinak az egész világon! De milyen sokan vannak, akik nem tudják: ezt az igénytelen, terelésre, szolgálatra mindig kész pulit maga a Teremtő Isten ajándékozta egy kitudjamikor-élt Istenfélő juhásznak...

Hazai Gábor

Vissza az SZ.M.-Online oldalra