HAZAI GÁBOR EMLÉKÉRE

A földön közel 6.8 billió ember él, akik közül minden másodpercben több ezer távozik el az élők sorából, és több ezernyi új élet születik. Ezek a számok azonban részünkre csak számok maradnak. A mi kis egyéni életünkben csak azok számítanak, akiket ismertünk, akikkel az életünk folyamán kapcsolatba kerültünk, és megszerettünk. Ha ezek közül valakitől örök búcsút kell venni, fájdalommal döbbenünk rá, hogy ismét egy jó baráttal kevesebben lettünk. Megrendülten állunk az Élet-Halál valósága előtt. Ez a valóság az elmúlás törvénye felfoghatatlanul kegyetlennek tűnik, főleg azért, mert válogatás nélkül szedi az áldozatokat: a Természetnek teljesen mindegy, hogy jó emberről, vagy rosszról, boldogról, vagy boldogtalanról, fiatalról, vagy öregről van szó.
Gábor június elsején örökre itt hagyott minket. S most, hogy mi barátok, ismerősök összejöttünk, szomorú szívvel emlékezünk rá: a méltatás igényével rójuk le tiszteletünket az előtt, aki az emigrációs szellemi életünk egyik zászlóvívője volt.

Gábor évekig oszlopos tagja volt a Szigeti Magyarság szerkesztőségének. Tollából jobbnál jobb cikkek és tanulmányok születtek. Az emigrációs magyarság kulturális életét, szellemi, anyanyelvét ápoló minőségét aligha lehetne elképzelni olyan írástudók áldozatos, folyamatosan vállalt, ----- és főleg minden ellenszolgáltatás nélkül vállalt --- munkája nélkül, mint amilyen Hazai Gáboré volt.

Gábor az elmúlt évek folyamán írásaiban jobbára a magyarság főbb történelmi eseményeivel, és sorskérdéseivel foglalkozott. Minden írása szellemi és gondolati gazdagságot, írói igényességet, egyéni stílust és magas műveltséget
tükrözött. Szavainak, stílusának meggyőző hatása, finom humora, erkölcsi elveinek egyetemes értéke az idegenbe szakadt honfitársaknak az anyanyelvhez, a kultúránkhoz kötődő szeretetét és életbentartását szolgálták.
Gábor az újságírás mellett komoly szerepet vállalt a Magyar Irodalombarátok Köre működésében is. Évente két-három előadás anyagát állította össze, amelyeket minden esetben komoly kutatómunka előzött meg. Gábor sokoldalú, mondhatni: "reneszánsz" ember volt, az íráson kívül tehetséges fotós is, amit az a sok kiváló fénykép bizonyít, amelyeken a klubházunk életének fontosabb eseményeit örökítette meg.
Ha már a fényképeket hoztam szóba, hadd említsem meg, hogy azokat, amelyek a régi, a 35 évre visszanyúló barátságunk emlékeit idézik, féltett kincsként őrzöm.

Ha végig lapozom a régi albumokat, mennyi közös képünk van! Mennyi vidám szép képet látok! Mennyi boldog, fiatal arc mosolyog rám azokról! Olyanoké is, akik már nincsenek közöttünk.... Szívfájdító az emlékezés....

Furcsa, néha nehezen felfogható, hogy miért is keresi az ember a fájdalmat. Talán ez is egyike annak a lényeges különbségnek, ami az embert emberré teszi. S ez az a valami, ami kiemel a pusztán fizikai valóságból. A visszaemlékezés a "régi szép időkre", mikor még fiatalok és boldogok voltunk, a szomorúság mellett mégis visszalopja életünk napsugarát.
S hogy ma ne csak szomorkodjunk, hanem ünnepeljük az életét is, ha csak úgy dióhéjban is, hadd meséljek a múltról. Persze nem az egész életünkről, hanem az életünknek csak arról a szakaszáról, amiben Gáborról és Magdáról, a velük szövődött régi barátságunkról lesz szó.

Ismeretségünk 1975 -ben kezdődött. Akkoriban még csak terveztük, hogy elköltözünk Edmontonból a szép Sziklás Hegység övezte, de mégis préri városba, Calgaryba. A Sors véletlenjén múlott, hogy az első nap megismerkedtünk egy igen szívélyes, kedves magyar családdal, akik ----- miután lecsillapították a minket széttépni készülő puli kutyájukat, Morzsát, ---- kárpótlásként az elszenvedett izgalmakért, meghívtak minket a hétvégi partijukra. Ezen a vacsorán a Hazai házaspár is ott volt. A bemutatkozó beszélgetés során kiderült, hogy sok mindenben közös az érdeklődésünk, továbbá a világról alkotott nézetünk. Szinte törvényszerű, hogy a rokonlelkek vonzzák egymást. Eme vonzás következménye egy életre szóló barátság lett. Azonban ez a barátság nem volt némi áldozat vállalás nélkül. Magda évekig nagy türelemmel, mondhatni "vas idegekkel" tanította zongorára nagyobbik lányunkat, Mónicát, majd később, amikor a második gyermekünk is megjelent a színen, Beckyt is. Némi küzdelmet jelentett ez Magda részére. De az igaz barátságot a megpróbáltatások kovácsolják szilárddá...

Múltak az évek, élveztük az élénk társasági életet Calgaryban. De legfőképpen azok az esték jelentettek igazi örömet, amiket Gábor és Magda otthonában töltöttünk. Mennyi vidám, szellemes társalgással, anekdotázással telt az idő! A legtöbb és legjobb vicceket Gábortól hallottuk. Õ csak úgy ontotta magából a vicceket, csak úgy kapásból jöttek elő a frappáns történetek, csattanók. Tökéletesen idézte azokat a verseket, latin, magyar és német közmondásokat, amiket még a gimnáziumban tanult. Micsoda remek memória szükségeltetett az ilyesmihez! Csak csodálni lehetett, hogy valaki mindenre emlékezett, amit valaha is hallott, vagy olvasott.

Amikor 84-ben leköltöztünk Victoriába, ahol jóformán nem ismertünk senkit, nagyon hiányoztak a régi barátaink Gábor és Magda. Szinte el sem tudom mondani, hogy mekkora volt az örömünk, amikor egy pár év múlva tudatták velünk: úgy döntöttek, hogy miután Gábor nyugdíjba ment, ők is ide költöznek. Úgy látszott, hogy mi is hiányoztunk nekik. Eladták a házukat, összepakoltak mindent, és egy szép nap az óriási termetű komondorral, Mackóval, és az aranyos Cili cicával megérkeztek Victoriába.

Gábor, aki már Calgaryban is nagy vadász volt, itt B.C.-ben új vadászterületekre talált. No meg új vadásztársakra, új barátokra is. Mi pedig, akik soha sem vadásztunk, ez után is változatlan lelkesedéssel támogattuk Gabi őszi vadászatait. Természetesen, a buzdítás csak szavakban került kifejezésre. A rossz nyelvek erre azt mondhatnák, hogy "persze, hogy támogatták, hiszen várták a finom pecsenyéket, az ízletes vadast." Zsemlegombóccal. Milyen szerencsésnek mondhatom magunkat! Valóban, évekig szorgalmasan ettük az őz húsból készült ízletes vadast, ami nemcsak Magda főzés tudományát dícsérte, de a vadászt is. ( A zsemlegombóc azonban kizárólag Magda érdeme volt. Miklós szerint azt ő lőtte a konyhában.)

Nem vagyok pszichológus, de sokszor gondolkoztam azon, hogy mi lehet az oka Gábor vadász szenvedélyének. Erős szó a szenvedély, tudom, és rendszerint negatív tartalmat jelent. Azonban Gábornál ez a kifejezés a helyes: mivel is lehetne magyarázni, hogy valaki 85 évesen is vállára akasztja a puskát és napokra elvonul a sűrű rengetegbe?!

A magyarázat erre talán abban rejlik, hogy Gábor, aki egész éven át aktív szellemi életet élt, sok időt töltött otthon olvasással, írással, a természet jelenségeivel szemben érzékeny ember volt. Kívánta a teljes magányt, az ember nem járta, ős állapotban lévő vadont, ahol elmélkedni lehet. A természet csöndjébe vágyott, ahová nem csupán a vadászat élményeiért tért vissza éveken át, hanem amiatt, hogy fogékony lelkében átélje a Természet rendjét. Ott, az ember nem lakta tájban értette meg az élet és halál misztériumát.
Tűz Tamás költő, akivel Calgaryban jó barátok voltak, megsejtette Gábor titkát. Erről írt a költő A VADÁSZ című, Hazai Gáborhoz dedikált versében.

Kedves Barátaim! Mindannyiunkat veszteség ért, de főképpen Gábor hűséges élettársát, Magdát, aki 61 évi boldog házasság után veszítette el a férjét. Minket , barátokat is mérhetetlen szomorúsággal tölt el a veszteség. Hiszen mi úgy éreztük, hogy Gábor örökké velünk lesz. Nem tudtuk, és még most sem tudjuk felfogni, hogy valaki, aki annyira része volt az életünknek, egyszer csak elmegy, itt hagy minket. Igen, Ő része volt mindnyájunk életének.

Minden emberi kapcsolatot, rokonit, vagy barátit úgy tudnám tömören megfogalmazni, hogy az olyan, mint egy nagy kép. Pontosabban: mint egy jigsaw puzzle, --- vagyis képrejtvény. Mindenkinek megvan a saját rejtvénye. Azonban ahhoz, hogy az teljes legyen, mindenki kap egy pár színes rejtvény darabot másoktól: életünk folyamán ezeket a darabokat belehelyezzük a saját képrejtvényünkbe. De nemcsak veszünk, hanem adunk is. Több-kevesebb darabot odaadunk másoknak a magunkéból. Szeretteinknek, barátainknak, de futó ismerősöknek is. Az a szép színes darab, vagy darabok, amelyeket Gábortól kaptam, és mindannyian kaptunk, beleillesztettük az életünkbe. Ezekkel lettünk gazdagabbak. Szellemileg , lelkileg, érzelmileg. Mint régi barát, úgy érzem, hogy azokat a képrejtvény formákat, amiket Gábortól kaptam, azokat örökre hordom magamban. Legalábbis abban a már rövid szakaszban, amelyet a sors még tartogat a részemre.

Soha el nem múló, és semmivel sem kitörölhető kegyelettel, szeretettel.

Fischer Jutka

Vissza az SZ.M.-Online oldalra