HAJNALI VADÁSZAT...

Talán a svájci hegyek vetélkedhetnek szépségben az amerikai Sziklás hegységgel. Ezek a hóval és fenyvesekkel borított hegyek, a völgyekben csillogó tavak, vízesések, gyors patakok - olyan szépek, hogy ha festményeken látnék ilyet, giccses, festői túlzásoknak minősíteném és azt mondanám, hogy a valóságban ilyen nincs. A természet mindenütt csodákat mûvel és a Kárpátok, az osztrák, vagy svájci Alpok is istenien szépek. A Sziklás hegységnek azonban van egy-két olyan varázsa, ami mégis a szépek között is a legszebbekké teszi. Ez a kalandos romantika, az a képzeletvilág, amely az én generációm fantáziáját izgatta fel, a fiatalkorban olvasott indián történetek, a prémvadász kalandok, leírások az aranylázról és legutoljára hagytam azt a kisértést, ami engem egy életen át eltöltött és amit egy olasz író, Gabriele D'Annunzio úgy fogalmazott meg: "Vivere pericolosamente", veszélyesen élni, - hangzana a magyar fordítása. Mi veszélyt rejt az amerikai Sziklás hegység? Lecsúszol egy szakadékba? Hólavinába kerülsz? Ezekre a balesetekre nincs nagy esély, ha az ember ésszerûen viselkedik és ezek a veszélyek a Kárpátokban is leselkedhetnek a kirándulókra.

Az igazi varázsa a Sziklás hegységnek rövid tõmondatban kifejezhető: írdatlanul nagy és lakatlan! Főleg ez utóbbi rejt magában romantikát és veszélyt. Calgaryban besétálhatsz a hegyek közé az erdőbe, kisétálsz Anchorage-nál, Alaszkában és egyetlen élő emberrel nem találkoztál. Ha Svájcban, vagy Ausztriában eltévedsz, várd meg a delet. Valahol harangoznak, és indulj meg a harangszó irányában. Ha a kanadai erdõben eltévedsz, akkor nagyon eltévedtél, barátom. Itt te nem fogsz hallani harangszót! Gyufa, iránytû, kellő felszerelés és tapasztalat nélkül behatolni ezek közé a hegyek közé kockázatos valami.

Amikor Kanadába érkeztem, fogalmam sem volt, hogy mihez fogok ebben az országban kezdeni, hol fogok munkát találni, de már a hajón ábrándoztam azon, ha valahogy kialakul a sorsom és elrendeződnek a dolgaim, akkor okvetlenül bele fogok kóstolni abba, amiről gyermekkoromban annyit álmodoztam. Az első évben szó sem lehetett arról, hogy bármit is megvalósíthassak ilyen irányú terveimből. Dolgoztam éjjel-nappal, de folyóiratokból, képes vadászmagazinokból és szakkönyvekből hihetetlenül "tapasztalt" vadont járó ember lettem és aztán a második év végén már megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy október közepén, két heti szabadságom ideje alatt, nekivágjak a Banff Nemzeti Park mögötti Minewanka Lake és Ghost River környékének. Ez az első kirándulás közel ötven évvel ezelőtt történt és mondanom sem kell, hogy ismét beigazolódott az az igazság, hogy könyvből nem lehet megtanulni lovagolni. Ezen az első kiránduláson például az élelmiszerrel töltött hátizsákomat két fa között, magason kifeszített kötélre függesztettem fel, nehogy a medvék az élelmiszeremet megegyék. Viszont a szememet sem húnytam le a hosszú éjszakákon, mert nem akartam arra ébredni, hogy egy medve talpának a súlyát érezzem a mellemen. Így csak bóbiskoltam és a legkisebb zajra is fel-felriadtam és kioldottam és elzártam a csőre töltött Mauser puska biztosítóját. A késõbbi évek során persze kiokosodtam. Dehogy függesztettem fel a fára a hátizsákomat, rájöttem arra, hogy a medve jobban fél tőlem, mint én tőle. Ha olyan helyen táboroztam le, ahol medve nyomokat láttam, lefekvés előtt elég hangosan elénekeltem kedvenc operaáriámat, az "Una furtiva lacrima"-t Donizettitől és biztos voltam, hogy minden medve és ragadozó pánikszerûen menekül a környékről. Most már sátorban alszom, hogy idősebb lettem és a puskámat kint hagyom egy fa tövében, a tokjában, mert hát a sátorban reggelig pára csapódik a célzótávcsőre és belül a csőre is, és amikor az ember kiviszi a fegyvert reggel a mínusz 20-25 fokos hidegbe, akkor a pára ráfagy a célzótávcső optikájára és fagy keletkezhet a csőben is. Miután a vizet összenyomni nem lehet, ha egy ilyen fagyos csőből lő az ember, furcsa dolgok történhetnek.

A leghasznosabb dolog, amit megtanultam, és nekem beszélhetnek az indiánok és egyéb okosok amit akarnak, hogy miképpen lehet tüzet gyújtani. Én azt mondom, hogy ha két tárgyat összedörzsölünk, abból tûz csak akkor lesz, ha az egyik valami, amit dörzsölünk: GYUFA! Sok tûzgyújtó vegyi tabletta kapható és ezek jól mûködnek, ha van az embernek ideje kivárni amíg a kis tûzből nagy tûz lesz. Azonban rájöttem arra, ha az ember vizes lesz nulla fok alatti hõmérsékletben, akkor nagyon gyorsan kell tüzet rakni, így egy kis plasztik tartályban öngyújtó benzint viszek magammal. Van úgy, hogy kisétálsz egy hóval borított tisztásra, amely nem más, mint derékig érő laza mocsár, beszakad a jég a súlyod alatt és nyakig vizes leszel. Ilyenkor egy-két benzinspricc egy kidõlt fára, vagy gallyakra, egy szál gyufa, és meg van az életet mentő tûz.

Viszont a mai napig nem tudok leszokni egy ostoba, meddő szokásomról. Valahányszor egy kis csermelyhez, patakhoz érek, megvizsgálom a csörgedező víz alatt a medret, a köveket, kavicsokat, nem csillog-e egy kis arany ott? Nem tudok elképzelni könnyebb kereseti lehetőséget, nagyobb főnyereményt, mint találni egy ilyen kincses patakot valahol és nagy titokban kimosni egy- két kiló aranyat egy tepsiben. Otthon, ha elfogy a pénz, az ember csak azt mondja a feleségének, "fiacskám, most megyek ki pénzt felvenni, addig légyszíves rendeld meg azt a Mercedest, de az összes extrával!" Sajnos a mai napig ezt a patakot nem találtam meg, pedig biztos vagyok benne, hogy ez a patak valahol folydogál, hogy az ördög vigye el... Most, amikor ezekre a kezdő, ügyetlen dolgaimra gondoltam, - lassan lépdelve mentem a havas ösvényen a tegnapi lábnyomaimon. Olyan csendben, ahogy csak lehetett, vigyázva, hogy ne érintsem meg a faágakat, az azokról lezúduló hó se okozzon suhogó zajt és ne havazza be a fegyveremet.

Több évtizede vadászom, de a mai napig sem vagyok benne biztos, mi az, amitől a vad megneszeli a veszélyt. A zaj, a mozgás, vagy az emberszag? Valahogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy a mozgás, amire a legjobban reagálnak.
Így csendben, még sötétben igyekeztem a tegnapi napon kiépített leshelyem felé, amely néhány fenyőfa mögött rejtőzött. Otthagytam tegnap a háromlábú vadász székemet is és igyekeztem még sötétben odaérni és elfoglalni csendben a helyemet. Csendben ülni, mozdulatlanul, órákon keresztül, a legnehezebb része a vadászatnak. Ezért csodálom victoriai vadászpartneremet, Szy Furit, aki hosszú órákon át tud esőben, hóban, fagyban - mozdulatlanul ülni lesben, mint valami Buddha szobor. Meg is jutalmazza őt Szent Hubertusz, mert ha az egész környéken csak egy vad van, az biztos, hogy Furi leshelye előtt jön ki. Az ember mozgatja a lábujjait a gumírozott bakancsban, kézujjait a kesztyûben, de akármit csinálsz, egy idő után meg akarsz fagyni. Amikor már megvirrad annyira, hogy belátod félig- meddig a terepet, addigra csepeg az orrod és ha kifújod, zajt csinálsz. Végül érzed, hogy megdermed a lábad, fel kell állni és tipegni, topogni kell, hogy a vérkeringés meginduljon végtagjaidban. Amikor ezeket a tornamutatványokat végzed, a sors kifürkészhetetlen akaratából ilyenkor üget keresztül a tisztáson egy szép agancsos bak és mire ismét a leshelyeden vagy a puskád közelében, addigra csak a szép fehér fenekét látod a baknak, ahogy kecses ugrásokkal tûnik el a túloldalon. Leshelyem közelében, több párhuzamosan húzodó õznyomokat láttam, amelyek tegnap még nem voltak ott. Nyilvánvaló volt mozgás itt az éjjel és ilyenkor már jelentkezik a vadászláz és reménykedik az ember, a nap talán sikerrel fog végződni. Helyet foglaltam a székemen és a fegyveremet az ölembe helyeztem. Elõttem beszúrva a hóban volt egy villában végződő erős faág, amelyre feltámaszthatom majd a puskát, ha lövésre kerülne a sor.

Lassan virradni kezdett és a fehér hó segítségével egyre gyorsabban és könnyebben lehetett kivenni a környezetet. Távcsövemet gyorsan beállítottam a tisztás szélére, mielõtt a zsír megfagyna benne és lehetetlen lenne fókuszolni vele. Ugyancsak átnéztem fegyverem célzótávcsövén is, hogy nincs-e rajta hó, vagy pára. Talán egy órát ülhettem, amikor megdobbant a szívem. Nem messzebb, mint talán 70-80 méterre, egy jól megtermett suta lépett ki az erdőből és valami bokor ágait kezdte rágcsálni. Sutát nem lövünk, nemcsak az emberi társadalmunkban van a nõknek kivételezett jogi helyzete, az állati társadalomban is. A nõstény szent és védett. Viszont párzási időszak van, reméltem, hogy egy bak is elõkerül valahonnan. Nem telt bele tíz perc, két másik suta is megjelent. Most már nem éreztem a hideget, tudtam, hogy előbb utóbb egy szerencsétlen bak is nyomon követi ezeket a nõstényeket és ahogy a mi világunkban, így az állatoknál is, a hímet a nőstények viszik a szerencsétlenségbe. Már több mint egy órája figyeltem a három sutát, amikor végre feljebb, vagy 25-30 méterre tõlük, megjelent a bak. Nem volt szép, kifejlett agancsa, de én húsra vadásztam és ez a bak ebből a szempontból ideális volt. Nagy volt és fiatal. Félig látszott csak teste a fáktól. Aztán kilépett teljes nagyságban a tisztásra.

Szembefordult a sutákkal és azokat mustrálgatta. Nagyon lassan, csendben ráhelyeztem a Mausert a villaállványra és átnéztem a távcsövön. Pontosan szemben állt velem, keskeny volt az állat, az állvány sem volt elég szilárd és nem akartam elhibázni. Gondoltam, lesz ennél jobb alkalom is, amikor az oldalát fogja mutatni. A bak most ügetve közeledett a nõstényekhez. Távcsövemen keresztül néztem az udvarlást, az ismerkedést. A bak végre ott sürgött, forgott az egyik engedékenyebb suta körül és tudtam, hogy előbb-utóbb a teljes oldalát fogja mutatni és egy lapocka lövés pillanatokon belül végez vele. Kioldottam a fegyver biztositékát és a célzótávcső fonálkeresztje pontosan a bal lapockán állapodott meg. Már majdnem elhúztam a ravaszt, amikor a suta és a bak is az én leshelyem felé néztek. Talán a szél fordult meg és megéreztek engem, de a suta csak figyelt az én irányomban. Az ujjam megint a ravaszon volt és most a bak valami végtelenül bájos dolgot cselekedett. Nyelvével nyalni kezdte a suta fejét, nyakát és szerelmi lázában nem törõdött már velem. A tipikus hím volt, akit a szenvedély visz a halálba. Fiatal bak volt, talán ez volt az első alkalma, hogy belekóstoljon az édes szerelembe.

Nem tudom miért, de nem volt szívem elhúzni a ravaszt és lelőni szerelmes hím kollégámat azon a fagyos reggelen. Letettem a fegyvert, kisétáltam a leshelyről. Csapkodni kezdtem kezeimmel az oldalamat, ahogy Pesten a taxisok csinálják, ha fáznak télen a hidegben. Az én három sutám és a szerelmes bak pillanatok alatt eltûntek a tisztásról. A bak, még a fák szegélye alól, egy pillanatra megállt és visszanézett rám. Barátságosan intettem neki. "Aztán vigyázz magadra, te ostoba!'" - kiáltottam utána. Vállamra akasztottam a puskát és cigarettára gyújtva indultam vissza a sátram felé, a jól végzett munka örömével.

Hazai Gábor
 

Vissza az SZ.M.-Online oldalra