"Generation Gap"

Manapság sokat hallunk az ún. "generation gap"-ről, amely alatt egyrészt az idõsebb, másrészt a felnövő, fiatalabb generáció életfelfogása, világnézete közötti differenciákat értjük.

Azt mondják a tudósok, hogy az ember fizikai anyaga kilenc évenként megújul, de az is valószínû, hogy felfogásunk, életszemléletünk is változik az idők folyamán és 40 éves fejjel másképp gondolkodunk, mint 30 évesen, és 50 évesen ismét másképp, mint 40 évesen. Valahogy hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig az utolsó évtizedünkben kialakult felfogásunkat tekintsük igazán érvényesnek és az előzőket pedig gyakran tévedések halmazának nézzük, amelyeket szükségszerüen revizió alá kellett vennünk. Ahogy múlnak az évek, úgy válunk egyre jobban és jobban konzervatívvá és a forradalmárokat, a fiatalabb generációt felelőtleneknek, szemteleneknek tartjuk.

A forradalom, mint fogalom, nem jelent egyebet, mint reviziót. S mit revideál időről-időre az emberiség? Felfogását mindarról, amit örökségként kapott és vett át elődeitől. És ez az örökség nem áll másból, mint valamilyen kialakult gazdasági rendszerből, és az ebből fakadó etikus és esztétikai itéletekből, amelyek javarészt úgy adatnak át az új nemzedéknek, mint az ereklyék, vagyis a szentség egy fajaként, amelyet vizsgálódó szemmel megnézni, vagy pláne bírálni nem tanácsos. Sereg olyan örökségünk van, amelynek megtámadhatatlanságában, kultikusan, misztikusan hiszünk és csodálkozunk, amikor kiderül, hogy ez a megtámadhatatlan dogma, valahogy nem állja meg a helyét, ha a körülményeink valamilyen drámai fordulatot vesznek. Ilyen dogma volt jó sokáig a magyarság számára Vörösmarty Mihálynak az az intelme, hogy ez az a föld, ahol élned és halnod kell! Az angolok, a németek, spanyolok, vagy olaszok nem ismertek ilyen intelmet és tízezrével vándoroltak ki Amerikába szerencsét próbálni. A magyarok, valahogy az ilyesmit mindig rossz lelkiismerettel tették, valahogy árulásnak vélték, ha elhagyták a szülőhazát. Amit valamikor bûnnek tekintettünk, ma a kivándorlás természetes megengedhető cselekedet. Lelkiismereti probléma ma felvenni egy idegen állampolgárságot? Cserélgetni az útleveleket? Egyáltalán nem.

De nemcsak a hazaszeretetet illető normák változtak, örökségként maradtak ránk a női becsület sérthetetlensége, a nők erkölcsi tisztaságának értékként való tisztelete. Igy nevetségesen hat az a tiltakozás és felháborodás, amit a mini-szoknyák láttán a kezdetben éreztünk, ha azt nézzük, hány négyzetcentiméterből áll ma egy női fürdõruha, vagy komikus hogy mennyire vigyáztunk nehogy egy kétértelmü szó kerüljön a beszélgetésbe, ha ma a hölgyeink részéről megnyilvánuló zamatos kifejezéseket halljuk. Mint diák mennyit tépelődtem, izgultam, haboztam, hogy több hetes udvarlás után kisérletet tegyek-e megcsókolni az imádottamat, és irigykedve hallom az eredményeket, amelyeket ma rövid ismeretség, egy vendéglői vacsora után el lehet érni a gyengébb nemnél.

Kétségtelen, gyerekkorunkban vagyunk a legtanulékonyabbak és ebben a fiatalkorban, amikor lelkünk még nem romlott, legkönnyebben plántálódnak belénk bizonyos eszmék, ideálok, amelyek évtizedeken keresztül kisérnek el minket. Bennem, volt tanáraim iránti tisztelet nagyon maradandó. Füst Milán említi, hogy ha valaki a társaságban azt találja mondani, hogy ő gimnáziumi tanár, máris valamely tiszteletteljes-alázatos érzés lesz úrrá rajta, és elfelejti, hogy már ő is tanár, méghozzá egyetemi tanár, de a gyerekkorban megszerzett érzés úrrá lesz rajta.

A konzervativizmus, mint világnézet, - nyilvánvalóan ostobaság. Ha poltikai értelemben beszélünk róla és ha mindig a konzervatívok gyõztek volna, akkor ma még mindig barlangokban laknánk. Azonban a konzervativizmusban van valamilyen fiziológiai jelenség is, amelyre feltétlenül szükségünk van. Úgy látszik, szervezetünk minden funkcióját két erő tartja egyensúlyban. Az egyik gyorsítja, a másik lassítja. Ha a szívünket nem lassítaná valami, baj történne, de erőteljesebb mozgásra, gyaloglásra is szükségünk van, hogy a szívünk vérpumpálását gyorsítsuk vele. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a gátló és a gyorsító erőkre egyaránt szükségünk van nemcsak egyéni szervezetünkben, hanem a társadalomban is. Mit akar a gyorsító erő? Valamely irányban való fejlődést akar, a dolgoknak e fejlődés irányában való megváltoztatását. És mit akar a lassító erő? Iszonyodik a változtatásoktól, a kipróbálatlan újítások merészségeitől, fél az előre nem látható következményektől, ragaszkodik ahhoz, ami van, konzerválni akarja a biztos meglévőt.

Összegezve, a konzervatív ember saját hasznára való tekintet nélkül a meglévõ jónak és rossznak mérlegét félti. A kialakult egyensúlyt értékesebbnek tartja, mint a beígért, de bizonytalan nyereséget.
Töltést csak úgy lehet építeni, ha valahol árkot ásunk. A fejlődés nemcsak újít, hanem rombol is. Kétségtelen a gyáripar, a tömegtermelés által emberek milliói jutottak hozzá olcsóbb iparcikkekhez, de ugyanakkor a gyáripar tönkretette a kisiparosokat, akik sokkal ízlésesebb és bizonyos fokig jobb árucikkeket produkáltak. Egyik esztétánk hasonlította ezt a folyamatot a nap éltető sugaraihoz, amely érleli a kendert, de a kenderből készült kötelet a napfény porlasztja. Tehát igaz, hogy nincs áldás, amelyben átok ne lenne, de fordítva is igaz a tétel.

A fentiekben a konzervativizmus ideális, önzetlen motívumairól beszéltünk és kérdés, hogy a gyakorlatban nincs-e egy jó adag egyéni önzés a konzervativizmus mögött? Az értékek, amelyekhez a konzervatívok ragaszkodnak, mennyire általános értékek, mennyiben köztulajdon, mennyiben közérdek? Érezhetek pillanatnyi szánalmat, nosztalgiát az arisztokratizmus eltûnése felett, a monarchiák bukásán, de a finom etikett, a finom tónus, az öltözékek, fényes bálok, fogatok, és mindaz, ami mondjuk a feudalizmust külsõségekben kisérte, mennyiben volt közérdek? Mi volt ezekben jó azoknak a millióknak, akik nem voltak benne résztvevők?

Hazai Gábor

Vissza az SZ.M.-Online oldalra