Megemlékezésként újra közöljük a 8 évvel ezelõtt Péter Mihállyal történt beszélgetést

A FURULYÁTÓL AZ ORGONÁIG...
Beszélgetés Péter Mihállyal

A napokban olvashattuk az egyik helyi újságban, hogy Társaskörünk tagja, Péter Mihály, mint Zenei Igazgató, eredményes munkát végez az Oak Bayben lévő St. Patrick templomban, és egyetemi tanulmányait is sikeresen befejezte. Erre a cikkre felfigyelve, megkerestük Mihályt, aki kérdéseinkre készségesen és örömmel válaszolt.

Szy Mária- Mikor találkozott és milyen formában, először a zenével?

- A bölcsőmben. Édesanyám, akinek nagyon szép hangja volt, azzal altatott. Napközben is mindig énekelt, akár takarított, mosott vagy főzött. Így ismertem meg a népdalokat. Később én is vele énekeltem. Édesapám is jó hangú volt. Másik találkozásom a zenével a templomban történt, hetente a miséken. Ekkor már nemcsak az éneklés, hanem a kísérő hangszerek működése is nagyon érdekelt. Mivel szüleimmel a mezőn dolgoztam, így nem maradt más hátra, mint használni és megelégedni az 5-6 éves koromban kapott furulyával és a később kapott szájharmonikával. Zongorát 15 éves koromig nem láttam. Amikor azonban egy népi zenekar fellépett a falunkban, annak műsorát hallgatva megszületett bennem az elhatározás: ha belehalok is, akkor is zenész leszek.

Sz.M.- Szerencsére nem kellett belehalnia. Zenész lett, a kedvezőtlen körülmények ellenére is.
Hogyan?

- Mivel semmi reményem nem volt arra, hogy Erdélyben valamikor is főiskolára mehetek, így beiratkoztam a római katolikus Gyulafehérvári Kántoriskolába. Ez nemcsak jó színvonalú általános műveltséget, (pl. több nyelv tanulása) zenei-, különösen egyházzenei alapot adott, hanem alapos emberi felkészültséget is, ha az ember menet közben nem hullott ki a sorból. Nagyon szigorú iskola volt. Erdély egész területéről 40 magyart vettek csak fel ebbe az intézetbe, akiknek fele kimaradt az érettségi előtt. Sajnos abban az időben (a külföld által elismert magas színvonal ellenére) Románia nem ismerte el a gimnáziumot, részben magyar, részben egyházi volta miatt. Ma Európában az egyik legmagasabb színvonalon álló iskola.

Sz.M.- Érettségi után mi volt a következő lépése?

- Különböző okoknál fogva beiratkoztam és elvégeztem a 4 éves Teológiát. Ezek alatt az évek alatt a Katedrálisban mint liturgikus orgonista dolgoztam, és így ismerkedtem meg Lakatos Dénes atyával, a jelenlegi vancouveri plébánossal. Mindketten hálásan emlékezünk Márton Áronra, az 1981-ben elhunyt akkori püspökünkre, aki 84 életévéből 42 évet mint püspök dolgozott. Legnagyobb örökségként Erdélyre és ránk is munkájának szellemét hagyta. Dénes atyával együtt én is azt mondom, hogy "csak Márton püspök úr szellemében tovább". És ezt vallja Erdély katolikussága is, akik atyjukként és védőszentjükként tisztelik. Nagyságát az a tény is mutatja, hogy halála után csupán 21 évvel, szentté avatása már folyamatban van.

Sz.M.- A Teológia elvégzése után mi volt a további szándéka, mi történt azután?

- Az egyháznál maradtam, ami azt is jelentette, hogy a zenénél. A világi életben favágói munkára talán lett volna lehetőségem. Arról, hogy tisztviselő lehessek, nem is álmodhattam, de még arról sem, hogy gyárban dolgozhassam. Ennek elsősorban a vallás, másodsorban a magyarságom volt az oka. Meghívásokat kaptam kántori állásokba, melyek közül Nagybányát választottam. Mint kántor többfelé működtem, a Ditro-i Katedrálisban és Brassóban, a Belvárosi Nagytemplomban. Emellett énekkarokat szerveztem és vezettem. Nagy elfoglaltságot jelentett. Másra nem igen volt időm. A zenében éltem.

Sz.M.- Úgy érezte, hogy célba ért?

- Majdnem. Ugyanis 1976 januárjában radikális idegbénulás érte a jobb kezemet. Dolgoznom azonban kellett. Így minden erőmet összeszedve folytattam a kántorkodást, úgy, hogy balkezemmel a billentyűkre emeltem a jobbkezemet, (mert hiszen ki látott már félkezű kántort?) pedállal játszottam az alapot, bal kézzel pedig a harmóniát. Ez alatt az időszak alatt tanultam meg igazán az összhangzattant. Idővel kórházi kezelést kaptam, de erőm csak egyre fogyott, kezem nem javult. Ekkor sikerült egy magyar orvossal összeköttetésbe lépnem, akinek javaslatára feladtam a kórházi kezelést. Nagy erőfeszítéssel, fájdalmas gyakorlatokkal fél év múlva két ujjamat tudtam mozgatni. Felcsillant a remény. Ha ezt elértem fél év alatt, öt év múlva milyen jó eredmény mutatkozhat!

Sz.M.- És mutatkozott?

- Nagyon lassan. Ezért elvállaltam a Nagybányai Népművészeti iskola énekkarának vezetését. Fiatal voltam, bizalmatlanul fogadtak. Ezért az első próbára olyan felkészültséggel mentem, hogy kotta nélkül tudtam betanítani az éneket. Ezzel megszereztem a bizalmukat. Közben a Népművészeti Főiskola hallgatója lettem, ahol Karvezetés-énekszak diplomát szereztem. Vezényelni balkézzel is lehet! Itt is a zenének, helyesebben a zenében éltem. Reggel és este miséken orgonáltam, napi négy órát az iskolában töltöttem, énekkart vezettem és hangversenyeken vettünk részt, úgyis mint szerepelők, úgyis mint versenyzők. Jártunk Oroszországban is és "legyőztük" az ottani énekkart.

Sz.M.- A keze javulásához fűzött optimizmusa hogyan vált be?

- Nagy munkával, 2-3 évi remény és kétségbeesés váltakozásával értem el végre a gyógyuláshoz. Ez volt életem legnagyobb harca és győzelme!

Sz.M.- Mi indította útba Kanada felé?
 
- Az otthoni kilátástalanság. Reméltem, hogy Kanadába, az anyagi bázis megteremtése után, kihozathatom családomat. 1985-ben érkeztem Ottawába, majd Londonba, Torontóba vitt az utam. Mindenütt megtaláltam az összeköttetést a zenével, főleg magyar kórusokon és az Egyházakon keresztül. Mellette még éjszaka dolgoztam pékségben, biztonsági őrként, cukrászatban. Amikor a Scarborough Music Konzervatóriumban éneket tanítottam, már úgy álltam anyagilag, hogy tudtam venni egy házat, ahova bérlőket fogadtam, és vettem 3 zongorát is. Így elkezdhettem a saját "zeneiskolámat". Elindítottam családom kihozatalának ügyét.

Sz.M.- Tehát elérte a célját?
 
- Azt hittem. 1987 decemberében azonban súlyos autóbaleset ért. Jobb lábamat csípőig gipszbe tették. Szinte kibírhatatlan fájdalmak következtek. Amikor később a gipszet levették, kiderült, hogy a seb elfertőződött, az orvos szerint a lábam "rothadt". Feszült 48 órai várakozás következett, amikor a mozdulatlan fekvésben eltöltött idő után tudták csak megállapítani az orvosok, hogy kell-e amputálni? Nem kellett. Az új gipsz-pakolást 12 hónapig hordtam. Ez alatt az idő alatt elveszítettem mindent. A házat, a zongorákat, a munkámat és a reményemet. Három évi hányódás után, a múlttól való szabadulás és egy jobb jövő reményében, két bőrönddel indultam és érkeztem Victoriába, 1990 telén.

Sz.M.- Beváltak reményei?
 
- Hamarosan rájöttem arra, hogy az ember önmagát mindig és mindenüvé magával viszi. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor már olyan közel álltam családom kihozatalához, saját hibámon kívül elveszítettem annak a lehetőségét. 4 évi testi és lelki kínlódás következett. Fizikailag éltem, de lelkem halott volt. Még visszagondolni is nehéz erre az időszakra.

Sz.M.- Hogyan kezdődtek a Victoriában töltött napjai?

- Segítséggel. Mindig hálás köszönettel fogok visszagondolni arra a sokirányú támogatásra, amit a victoriai magyaroktól kaptam. Rajtuk keresztül tudtam felvenni a kapcsolatot is újra a zenével. Kórust alakítottunk. Évekig énekeltünk együtt. Közben alkalmi munkákat végeztem, de mindig úgy éreztem, hogy nem én vagyok, hanem valaki más az, aki az én bőrömben jár. Idegileg nagyon fáradt voltam és kimerült. Amikor taxi vezetést kezdtem, akkor állt be egy kis változás az életemben. Jó hatással volt rám emberekkel találkozni és beszélgetni. 4 évi "taxizás" után beiratkoztam a Nanaimóban lévő Log-scaling tanfolyamra. Ezt abba kellett hagynom egy baleset miatt. Visszatértem Victoriába.

Sz.M.-  És itt újra kezdődött minden?

- Igen, de az eddiginél sokkal szerencsésebb formában. Ezért köszönet a segítséget adó magyaroknak, a volt kórustagoknak, és Tornyai Magdának, akivel Z. Sara nénin keresztül ismerkedtem meg. Magda, aki csak pár évvel fiatalabb nálam, egyetemi tanulmányainak folytatására jött Victoriába. Sokat beszélgettünk. Ő adta vissza az önbizalmamat, és segített abban, hogy lelkileg meggyógyuljak. Még arra is rávett, hogy egy vidám-est műsorát adjuk a Victoriai Társaskör énekkarának rendezésében.

Sz.M.- Igen, arra az estére még ma is sokan emlékezünk vissza, s szeretnénk ha újra lehetne részünk egy másikban. Az Én és a Kisöcsém c. zenés kuplé eljátszásával meggyőződhettünk arról, hogy Magának is jó humorérzéke van. Ezután az est után mi következett?

- Harc és vajúdás önmagammal. Magda segítségével az önbizalmamat kezdtem visszakapni. Amikor az ő egyetemi felvétele sikerült, akkor határoztam el: ha ő ezt elérte, én is megpróbálom.

Sz.M.- Nehéz volt az első lépés?

- Nagyon. Orgona szakra jelentkeztem, azzal, hogy 12 éve nem ültem orgonánál. A Professzor Úr válasza biztatóan hangzott: "Akkor jöjjön vissza 2 hónap múlva, s közben gyakoroljon." Így is történt. Meghallgatott. "Majd értesítjük az eredményről" szavakkal engedett utamra. Hosszú, türelmetlen várakozás időszaka következett. Annál is inkább, mert a felvétel 1 a 10 arányban történt. …Én 45 éves vagyok, ha felvesznek, egy fiatal helyét veszem el, tértek vissza a nyugtalanító gondolatok. Aztán végre egyik napon megjött az értesítés, felvettek.

Sz.M.- Tehát a Victoria Egyetem Zenefakultásának tanulója lett?

- Igen. Sokáig nekem is hihetetlennek tűnt. Első évben általános kötelező tárgyakat vettem, vezénylés, ének, később orgona. Egy szezonban a Chamber Singers és Philomena Woman’s Choir instructora voltam, akikkel magyar nyelven is betanítottam énekszámokat.

Sz.M.- Az egyetemen kívüli kapcsolata ez alatt az idő alatt megszűnt a zenével?

- Ó nem. Vezettem még a Társaskör énekkarát, az Echo Camar Kórust Sookeban, vendég karmestere voltam a Victoria Police Kórusnak, magyar miséken és istentiszteleteken orgonáltam és énekeltem tizenegy éven keresztül. Zenei igazgatójává választott a St. Patrick Templom Oak Bay-ben, melynek énekkarát vezetem, a St. Andrew Katedrálisban pedig a vasárnap esti misék kántora vagyok. Az utóbbi két lehetőség ünnepként számít. Itt "kitombolom" magam.

Sz.M.- Miután megkapta a "Bachelor in Art - Music Major Comprehensive - orgona-vezénylés-ének gyakorlatban" diplomáját, hogyan szeretné továbbfolytatni a "tombolást"?

- Egy nap múlva, május 4-én indulok –mint kórustag- az UVIC Chamber Singers dél-ázsiai koncert útjára, Bruce Moore vezetésével. Utána Erdélybe megyek, családomhoz.

Sz.M.- Családjában is tovább él a zene szeretete?

- Igen. Lányom három éves korában kezdett el zongorázni. Amikor munkából haza értem, gyakran azzal fogadott: hallgasd meg papa, hogy mit komponáltam. Különböző okok miatt azonban sajnos évekig néma maradt a zongora. Később újra elkezdte a gyakorlást, saját szorgalmából, és 17 éves korában ugyanabban a templomban lett kántor, ahol én voltam. Húsz éves korában felvették a Nagyváradi Egyetem orgona szakára. Most ott tanul. Orbán Viktor látogatására adott koncerten egy 4 éves hallgató és lányom, az első éves, játszottak. Ez évi látogatásom alatt szeretnék részére egy erdélyi koncert utat szervezni.

Sz.M.- Mikor tér vissza Victoriába és mik a tervei?

- Szeptemberben érkezem vissza. Folytatom a kórusvezetést a St. Patrick templomban, a karmesterséget a Katedrálisban. Hívtak az Ukránokhoz, és az Edelweis klubba is kórus vezetésre. Kutatómunka végzésén is gondolkodom, különösen az egyházi zene, és a 20. század világi zeneszerzőinek munkásságával kapcsolatosan. Ehhez kitünő adatbázis áll rendelkezésre az egyetem könyvtárában.

Sz.M.- Folytathatna ott ilyen munkát?

- Igen. Az egyetemen igen jó szellem uralkodik. Megértés, érdeklődés és kitűnő szakemberek. Különösen értékelem és köszönöm Dr. Erich Schwandt orgona professzor munkáját. Susan Young ének tanárt pedig az énekoktatók legjobbjai közé sorolhatom. Említésre méltók a hallgatók között résztvevő nagyszerű magyar tehetségek, mint Fischer Becky, Virág Zoltán és két magyar származású Master Student.

Sz.M.-  Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó legyen a zenében?

- Természetesen a tehetség és szorgalom. De ez egymagában nem elég. A zenét nem elég tudni, azt élni és érezni kell. Ennek tulajdonítom az UVIC Zene Fakultás igazgatójának és a UVIC Orchestra és Kórus karnagyának, Sándor János koncertjeinek, hangversenyeinek sikereit is. Tudás mellett a zenéhez szív kell. A zenében élni kell. Ezért történhet meg az is, hogy amikor a magyar miséken hallom énekelni a híveket, az az érzésem, hogy szebben énekelnek minden magasképzettségű énekkarnál.

Sz.M.- Lenne még valami mondanivalója?

- Igen. Az életem nagyon nehéz volt, a zene mentette meg a lelkemet. Kodály szerint "A józan észhez tiszta elme, tiszta szív kell. Csak így lehet valaki igazán jó a zenében."
 
Köszönjük a beszélgetést Péter Mihálynak, aki jelen pillanatban a koncertkörúton vesz részt: Szöulban, Dél- Koreában lépnek fel május 8.-án, amely egyben Mihály 50. születésnapja. Amikor Társaskörünk és tagjaink nevében gratulálunk diplomájának megszerzéséhez, születésnapi ajándékként kívánjuk, hogy tervei valóra váljanak, és Victoriában a tervezett munkája mellett a megélhetési lehetőséget is megtalálja.

Sajnos jókívánságunk nem vált valóra. A sikeres körút után Mihály visszatért ugyan Victoriába, de nem találta meg azokat a körülményeket, amelyek életének megalapozását biztosították volna. Így visszaköltözött Erdélybe, ahol 2010. május 2.-án, Nagyváradon agyvérzésben hirtelen elhunyt.

Szy Mária

Vissza az SZ.M.-Online oldalra