FÉNYES PIROS ALMA

Sóvárgó tekintetével a fiú magára hívta a boltos figyelmét. Magas székén ülve a pult végén, Joe Cosentino délutánonként árgus szemmel leste az iskolából hazajövő gyerekeket, nehogy megdézsmálják a kirakat előtti asztalon halomba rakott almát, banánt, paradicsomot.

Ez a vézna fiú, vörös ingben, kék kezes-lábasban a piramisba rakott gyümölcs-kupac előtt állt. Vékony karjait lezser mód keresztbe fonva lapos mellén, szemébe lógó csapzott hajjal nézte a szép piros almacsomót. Ha kissé jobbra húzódott, védve volt Joe fürkésző tekintete elől, de mihelyt az almáért nyúlt, azonnal veszve volt. Joe feltűrt ingujjban, nagy mellén keresztbe font szőrös karral ült és figyelt. Az üzlet nem valami jól ment, napról-napra kevesebben jöttek, s ő maga a nagy tétlenségben elhízott, ellustult és ábrándozó lett. Az üzletet nem tartotta valami tisztán, s a gyümölcsnek sem volt olyan kellemes és üde íze, mint a nagykereskedők portékáinak.

Ha ez a gyerek egy nagy, szögletes kamasz lenne, bizonyára izgatottabban ülne, mindenre felkészülten. Így azonban jóindulatú ábrándozással gondolt a gyerek egyre növekvő sóvárgására. Hirtelen mozdulattal előre dőlt, mintha legyeket hessegetne a kirakatból, amitől a fiú lesúnyt fejjel hátrébb húzódott. Mintha kisebb gondja is nagyobb lenne nála, Joe vidám fütyörészéssel kiment a járdára, előhúzta zsebkendőjét nadrágja zsebéből, felvett egy almát a kupac tetejéről, s addig fényesítette, amíg az ragyogni kezdett a napsütésben.

- Jó idő van – mondta.
- Az – válaszolt a gyerek
- Itt laktok a környéken?
- Nem.
- Akkor új vagy ezen a vidéken?

A fiú szégyenlősen bólintott, de nem árulta el, hol laknak.

Joe öntelten, hatalma biztos tudatában, fricskázva bement a boltba, vissza ült a magas székre a pult végén, és várt. Tudta már gyakorlatból, mi következik. Hátra tett kézzel a kisfiú félrehúzódik, félénken körül pillant, majd az almáért nyúl, de mielőtt elkapna egyet, visszahúzza a kezét, újból körül pillant, egyre növekvő étvággyal.

- Hm, úgy megy, mint a karikacsapás – gondolta Joe. - Szeretne egyet, de még nem tudja a módját. Meg aztán gyáva is. Ha azonban a kíváncsiságát már nem tudja türtőztetni, elcsen egyet. S abban a pillanatban lecsapok rája. Így kell bánni ezekkel – mondta ravasz mosollyal.

Egyet gondolt, ismét kiment a járdára, ügyet sem vetve a gyerekre, aki ijedten hátrébb húzódott. Joe felvette az imént megtörölt almát, olyan előkelő gesztussal, mintha a félvilág kincse itt lenne felhalmozva a boltjában. Beleharapott az almába, jóízű csámcsogással evett, s a piros héjat a járda szélére köpte. A fiú nagyon éhes lehetett, mert az ingerlő látványtól még a szája is tátva maradt. Ártatlan szemekkel reménytelenül nézte az evés műveletét.

Eldobta az alma csutkát az út közepére, ahol a verebek nagy szárnycsapkodással nekiestek. Joe visszament a boltba, azzal a gondolattal, hogy a fiú most már biztos ellop egyet. Nem létezik, hogy tovább tudja türtőztetni éhségét. Mielőtt belépett a nyitott ajtón, megállt, felnézett az égre, mintha vihart várna.

A gyáva gyerek valóban készen volt a lopásra. Figyelmét az almára összpontosította, még abban a tudatban is, hogy a boltos az arcába mered. Képzeletben már tulajdonában is volt az alma, hiszen olyan közel, karnyújtásnyira van hozzá.

Míg Joe élvezettel mosolygott okos ravaszságán, lassú mozgású, fekete hajú, széles csípejű felesége nyitott be a hátsó ajtón. Megállt a férje mögött, csípőre tett kézzel, némi elszántsággal vegyült gyöngédséggel a tekintetében.

- Végre elszenderült a csöppség – mondta. – Nagyon beteg szegénykém, Joe.
- Nem aludt egész éjjel – mondta Joe.
- Ma sokkal jobban néz ki a lelkem.
- That’s good.
- Lepihenek. Olyan fáradt vagyok – mondta az asszony. Mielőtt bement, a kirakathoz lépett, s kinézett. – Egy gyerek bámészkodik az állvány előtt. Nézd már, egy almát el is vett!
- Én adtam el – hazudott Joe.
- Csak ügyelj rá!
- Sose búsúlj rajta.

Joe a fiúra pillantott, aki az asszony fürkésző tekintete ellenére is ott állt, földbe gyökerezett lábakkal. Gyakorlatlan még, gondolta Joe. Az arcán ülő szenvtelen és ingerlő sóvárgás azonban bosszantani kezdte a boltost. Kedve lett volna odamenni hozzá, s meghúzigálni a fülét. "Csak nézz a kirakat ablakába! Nézd meg magad a tükörben és sírjál! Azt hiszed, minden a tied lehet, amit csak a szemed-szád megkíván?" A gyerek arcán annyira nyilvánvaló volt a kívánság, hogy Joe teljesen dühbe gurult tőle. "Hát kinek képzeli ez magát," suttogta.

A hátsó szobából halk nyöszörgés, gyermek sírás hallatszott. "Látod, - vitatkozott Joe magában. – Ott fekszik egy gyönyörű kisbaba. Érted, egy szép leány baba. Ilyen pohával, ha valamire nagyon sóvárogsz, kiröhögnek az életben…" Körülnézett a szegényes, kissé elhanyagolt boltján, s elszorult a szíve saját sorsán.

A fiú ismét közelebb lépett a kirakathoz. Joe izgatottan suttogta: Mért nem lop már el egy almát? Kapjál hát el egyet, ha annyira fáj a fogad rá. Úgysem tudnálak utolérni, ha eggyel elfutnál…" Közelebb húzódott a szöglethez, hogy jobban lássa, ha az almáért nyúl. "Most, te kis marha!", sziszegte.

Aztán elcsodálkozott. Valami baj lehet. A gyerek abban a pillanatban elindult az állvány előtt, egyik kezét nagy ívben lóbálva. Ez az! Joe már sejtette, hogy ezzel a kézzel leseper egy almát a járdára, lábával maga előtt tologatva felkapja és futásnak ered. Joe hirtelen felpattant s kihajolt az ablakon.

A félelemtől felajzott fiú megpillantotta a boltost, arckifejezése tele volt rémülettel. Vadul körül nézett, s cingár lábait majd elvetve a kezes-lábasban, kacsázott egy pillanatig, aztán futásnak eredt.

Joe kisietett az ajtón, felkapott egy almát, a fiú után tett néhány lépést, hangosan kiabálva:

- Hé gyerek, nesze itt van. Elviheted ezt az almát! – A fiú vissza se nézve eltûnt.

Joe ott állt a járdán, a csalódás keserves ízével a szájában. Az almára pillantva azon aggódott, vajon mi lesz azzal a kis legénnyel, akit valószínű soha többé nem is láthat?

Morley Callaghan

Fordította: Miska János
Morley Callaghan kanadai író. Egyik regénye, Our Lady of the Snows, kanadai magyar tárgyú.

Vissza az SZ.M.-Online oldalra