BÚCSÚ HAZAI GÁBORTÓL

A világ legdemokratikusabb intézménye
 az idő, amely megvesztegethetetlen,
konokul, megátalkodottan, egyformán
mindenki homokóráján pereg.

Az Irodalombarátok Köre mai, rendhagyó rendezvényén a kör oszlopos tagjáról, Hazai Gáborról emlékezik meg. Búcsúzni jöttünk össze. Részemről ez az első alkalom, hogy ezen irodalmi rendezvényeken a mikrofon elé álljak. Mondhatom, hogy ennél nemesebb és megtisztelőbb alkalmat nem választhattam volna.

Az interneten olvastam, valaki így vélekedett az életről: Az egész élet egy küzdelem, és a végén meghalunk. Ez igaz is, talán olyannyira, hogy nem egyszer vetődik fel bennünk a kérdés, hát akkor mi az értelme az egésznek? Az is igaz, hogy időnként bizony elkeseredünk, de aztán csak fellélegzünk, mert jönnek pillanatok, melyek mosolyt csalnak az arcunkra, miután meggyőzően állítjuk, hogy igen is van értelme az itt létünknek. Lehet az a pillanat, amikor első ízben találkozuk leendő társunkkal, akivel az egész életünket leéljük, egy gyermek megszületése, vagy amikor valakivel találkozunk, akivel egy életre szóló barátságot kötünk. Az én életemben is jött egy ilyen pillanat - amikor Gáborral találkoztam -, amely a mi barátságunkhoz vezetett.

A mi viszonyunk mondhatom, hogy egyedi volt. Igazi, jó barátok voltunk, de jóformán pár szót alig váltottunk egymással. Ez igaz, habár kell hozzá egy kis magyarázat is. Mindazok, akik ismerték Gábort, tudták, hogy a hallása nem volt a legjobb, tehát egy telefonhívás kizárt dolog volt. Természetesen voltak azonban alkalmak, melyeken elbeszélgettünk egymással. Az maga azonban, hogy ritkán beszéltünk egymással, nem jelenti azt, hogy nem tartottuk fenn a kapcsolatot. A mai idők technikai vívmánya, az email adta meg a lehetőséget a napi érintkezésre. Általában egy-egy levelet váltottunk napjában, de voltak alkalmak, amikor jóval többet is. A többszörös napi levélváltás azon idők alatt történt, amikor én szerkesztettem a társaskörünk újságát, a Szigeti Magyarságot, melynek csaknem minden számába Gábor egy-két cikket, vagy jelentést írt. Amikor ment a napi többszörös levélváltás, Gábor megkérdezte: meddig megy már ez a huza-vona? Az én válaszom mindig ugyanaz volt: addig, míg mesterművet csinálunk a cikkedből. Ez természetesen megpróbáltatta a barátságunkat, de mint kiderült, az csak tovább mélyítette az egymás iránti tiszteletet és mondhatom a baráti szeretetet. Hozzáteszem, hogy az újságunk akkor elért nívóját nagyrészt Gábornak köszönhetjük.

A napi levelezéseink nem csak az újságra vonatkoztak. Csaknem mindenről írogattunk, legyen az politika, vallás és még sok más téma, amely elkapta a figyelmünket. Leveleinken keresztül vitattuk meg a napi problémákat. Hébe-hóba talán még egy kicsit tettünk is hozzá. Politikai állásfoglalásunk gyakran keresztezte egymást, így érthető is, hogy időnként vagy esetenként véleményeink különböztek. De ez maga nem jelentett semmit, mert mi csak vitatkoztunk és ami a legfontosabb, mindig a tárgynál maradtunk. Véleményeinket a témára vonatkoztattuk, nem egymásra. Egyik levelében Gábor szögezte ezt le a legjobban. Ezt írta: “Függetlenül attól, hogy miként nyilvánítottuk véleményeinket napközben, amikor eljön a napnyugta mi még mindig barátok vagyunk és azok is maradunk.” Ez volt a mi barátságunk fémjele.

Apám mondta nekem évekkel ezelőtt: Fiam! Vitatkozni csak intelligens emberrel lehet. Nem kell megerősítenem, Gábor bizony intelligens ember volt. Nehéz lett volna megelőzni őt, épp elegem volt lépést tartani vele.

A véleményéhez azonban mindenki ragaszkodik és nem áll el attól senki sem egykönnyen. Így voltunk azzal mi is. Gábor jó pár évvel idősebb volt mint én, több tapasztalattal rendelkezett és így többnyire őfelé billent a mérleg. De nem mindig. Voltak esetek, amikor tényleg egy kicsit rosszul látta a dolgokat. De én még véletlenül sem mondtam volna, hogy Apikám tévedsz. Vagy nincs igazad. Mindössze a levelemben egyszerűen megjegyeztem: “Hazai úr ismét a ködben sétál.” Így adtam tudtára, hogy valami nem stimmel. Ő pedig nagylelkűen megírta: “Az a kis oroszlán már megint nagyot ordított.“ Ez nekem szólt. És ezzel be is fejeztük a témát, jött valami más.

Mint említettem, időnként előfordult, hogy szembe néztünk egymással. Többnyire azonban egy húron pendültünk, de még olykor is valamibe csak belekapaszkodtam, hogy piszkáljam egy kicsit. De ugyanezt tette Gábor is. Egy példát adhatok, hogyan reagált egyik levelemre. A témánk akkor Irán és Izrael volt. A médiákban olvashattuk, hogy Izrael kész lebombázni az iráni atomreaktorokat, mint ahogy azt a 80-as években tette Irakban. Többek között én írtam Gábornak, hogy Izrael nem fog berepülni Iránba. Erre ő így válaszolt:

„Jajgató Atyám! Most indítottam egy postagalambot Izraelbe, a vezérkari főnökhöz és elrendeltem Irán haladéktalan megtámadását, csak pusztán azért, hogy ne legyen igazad. Üdv. Síró Gábor.” A megszólítás nem volt váratlan. Szerinte ilyen esetekben én csak - idézőjelbe teszem - „jajgattam”. Így szórakoztunk.

Az tény azonban, mindketten hittünk abban, semmi értelme, hogy csak egymásnak bólogassunk mindenben. Egyik levelemben ezt írtam: angolul fejeztem ki magam, mert az igen találóan festette meg a gondolatomat: “When two minds think alike, one of them’s useless.”

Nem vagyok bőbeszédű és ez jellemző leveleimre is. Általában tíz-húsz sorban kifejeztem mondanivalómat. Gábor azonban jóval, hadd mondjam gavallérabb volt a soraival. Ha én írtam öt vagy tíz sort, ő arra legalább 25-30 sorban válaszolt. És ami még kimondottan élvezetessé tette levelei olvasását, az volt, hogy függetlenül attól, hogy mi volt a téma, ő mindig talált egy oda passzoló idézetet. Lehetett az az ókori görög korból, a római császárok idejéből, vagy bárhonnan. Ez leveleit nemcsak élvezetesebbé tette, hanem bővítette az én ismeretvilágomat is.

Gábor csendes, jóindulatú ember volt. Nem ártott senkinek. Elmondhatnánk róla, hogy még a légynek sem ártott. Megfordult ez a kifejezés a gondolatomban jó párszor. Azt tudjuk, hogy Gábor és társai, Klima Imre, Szarka Péter és Furi minden évben mentek vadászni Texada szigetére vagy a tartomány más részére. Vitték puskáikat magukkal és alkalom adtán használták is. Na és akkor vegyük Gábort. Mondottam, hogy oly jó ember volt, hogy még egy légynek sem ártott, de bizony, ha egy szarvas megjelent a puskacsöve végén, azt szemrebbenés nélkül ledurrantotta. Akkor mire lehet ebből következtetni? Arra kérem szépen, hogy Gábor legyekre nem vadászott!

Mielőtt búcsúzóm végére érnék érdemre méltónak tartom, hogy feltegyem a kérdést, kitől is búcsúzunk ma el? Kitől, egy tiszteletre méltó egyéntől, egy honfitárstól és legfőképpen egy szerető, hű házastárstól és egy igazi jó baráttól. A mi barátságunk egy életre szólt, az ő életére. Ami engem illet, annak emléke elkísér engem is az utolsó napjaimig és bízom abban, hogy lesz alkalom annak folytatására a túloldalon. Sok mindenről írogattunk egymásnak az elmúlt pár év alatt. Egyike a témáknak, melyet eddig nem említettem meg, az a számok világa volt. Mindkettőnk hobbija volt a matematika és a geometria. Gábor az egyik utolsó levelében így írt erről:

„Azonban eljön az idő, amikor menni kell. Azt mondja a latin: Hodie mihi, cras tibi! Ez alól nincs kivétel. Vagy van túlvilág, amelyben egyénileg nem hiszek és ha valóban nincs, akkor kedves Pistám, ahogy a geometriában tanultuk a párhuzamosokról: a végtelenben találkozunk.„ E szerint már meg van a találkahelyünk és én biztos vagyok abban, hogy ott lesz Gábor a végtelenben, ahol a párhuzamosok találkoznak, ott fog várni rám.

Gábor halála után szóba került, hogy az Irodalombarátok Köre megemlékezik róla. Szy Mária telefonált és megkért a kör nevében, hogy én búcsúztassam őt. Én mondtam Máriának azonnal, hogy természetesen megteszem, de aztán tudattam vele, hogy őt már megelőzte valaki e kérelemmel. Nem más, mint Gábor önmaga. Az elmúlt pár év alatt, Gábor háromszor hozta fel e témát hozzám intézett leveleiben. Legutoljára egy pár héttel a halála előtt. Idézem sorait:

„Megelégedettséggel tölt el a tudat, hogy a temetésemen sokan lesznek jelen és persze feltétlenül ragaszkodom, hogy Te mondd el a búcsúztatót, méghozzá ősmagyar nyelven.”

A megemlékezésem végéhez értem. Befejezésül meg kell mondanom, hogy szomorúság tölt el, hogy nem tudtam Gábortól személyesen elbúcsúzni, nem tudtam tőle elköszönni. Sajnos ezt megtagadta mindkettőnktől a sors. Nem foghattam meg akkor még meleg kezét és gyöngéden megszorítva nem nézhettem - már fényét vesztő - szemeibe és megmondani neki, hogy ez még nem a vége a mi barátságunknak.

Apikám, Isten Veled! Shalom.

Butz István

Vissza az SZ.M.-Online oldalra