A BOLDOGSÁG KERESÉSE

Előbb kezdtem olvasni az előttem heverő újságcikket, mielőtt a címe tudatossá lett volna előttem. Az én koromban az ilyen cím inkább hivalkodónak, mintsem érdeklődést keltőnek tűnik.

Egy Victoriában (B.C.) megjelenő újság vagy talán hetilap valahogy leszakadt részében olvastam, hogy minden bajunk ellenére nyilvánosságra hoztak „Boldogság mutatója” címen egy közvéleménykutató ismertetést. A helyi bankban voltunk feleségemmel a bank és közöttünk lévő pénzügyi értékkülönbséget egy kicsit a mi javunkra billenteni, s míg Klári ezzel volt elfoglalva, én, mert más dolgom nem volt, csak olvasgattam. Így megtudtam azt, hogy éppen Victoria, a „Mile Zero” városa volt a győztes, s lett a „boldogság székhelye” Kanadában. Lehetett volna ez másként? A cikk írója, - gondolom, igen boldogan - arra is rámutatott, hogy ki tudna elképzelni mást, például azt, hogy Toronto vagy Winnipeg legyen a győztes? Az utóbbi, fűzte a névhez az író, csak úgy lehetne elképzelhető, ha a győzelmet a szúnyogok száma biztosíthatná. Toronto helyzete a szakadt papír jóvoltából nem volt fölfedve előttem. Nem néztem a hiányzó részek után. Valami kényelem visszatartott attól, hogy megismerjem az író nézetét a hidegtől és hófúvásoktól gyötört városunkról. Bizonyos, mondhatnám kisebb szégyenérzettel az esetleges nemtörődömség vádja miatt, de azért magamban visszautasítottam minden rosszat, amit Torontóról írhatott a cikkíró.

A mi victoriai tartózkodásunk úgy látszik már annyira egyöntetű kanadai polgárrá tett, hogy nem láttam szükségét buzgólkodni azon, hogy Torontót Victoria elé helyezzem. Ugyan halkan és lassan-lassan feldudorgott a gondolatomban, hogy vajon megszámolták azt is itt Victoria városában, hogy mennyit emelkedett a „hontalanok” száma? Azt is, hogy ugyan a cigarettáért és a fajkutyák fenntartásáért itt is többet kell fizetni, mégis Winnipegből, Torontóból, sőt a rokon Montrealból is sokfajta embert noszogat a hideg a boldog Victoriába. A drága repülőjegyekre nem is gondolva. Cigarettástól és kutyástól is. Ki más is őrizné a kéregető gazduram földre tett kalapját a Government utcában?

Bevallom, nem egészen magabiztosan az „egyforma” nézőpont alkalmazásában, de azért kibékülve a boldogság városának kissé önző szellemű írójával, mi is elindultunk, hogy azt csináljuk, amiért elsősorban itt vagyunk. Gyalogoljunk. Most éppen úgy adódik, hogy magunk mögé tudva a Beacon Hill parkját a Mile Zero kövével, Terry Fox szobrával és a Steve Fonyóról elnevezett kis tengerpartot, meglehetős ütemben koptattuk a Dallas Road járdáit és örömmel gyönyörködtünk a Strait of Juan de Fuca vízének erre tartó és bizony sokkal csendesebben verő hullámaiban. Úgy, mint az a többszáz másnapi gyalogló vagy futó, akikkel naponta ismeretlenül, de mosolyogva köszöntjük egymást. Ha néha úgy adódik, még kicseréljük egymás véleményét is - dicsérően - a gyönyörű virágokról, virágzó kertekről vagy virágzó fákról. Amikor a hóvirág kidugja gyönyörű fehér szirmait, minden más élni akaró lény dideregni látszik. A postások is a rövid nadrágban vagy szoknyában. Röviddel a hóvirág megjelenése után, vele együtt a croccusoknak, csillagvirágoknak, a nárciszoknak és árvácskáknak a tömege díszíti a kerteket. Persze, sok más virág és virágzó bokor is, amelyeknek neve ismeretlen vagy talán sosem ismertem. Pedig még csak január, (február vagy március) van. Ide írom azt is, hogy feledésbe ne menjen: Kanadában vagyunk. S amikor a virágzó kertek vagy a japán díszcseresznyefák színpompáján mi magunk is elcsodálkozunk, elég csak a távolabbi hegyek felé nézni, a négy világtáj bármelyik irányába, és a hófödte hegycsúcsok azonnal megteremtik a bizonyítékot.

Öt, néha tíz kilométeres gyaloglás után jó hazaérni. Bárhol volnánk is. Bármelyik részén a napnak, gyaloglás előtt vagy utána, ha kinézünk Péter fiúnk lakásának ablakán a Fisherman’s Wharf, illetve a Belső Kikötő vízére, az élet mozgalmasabbnak, érdekesebbnek tűnik talán, mint a déli oldalon. Itt csak ezt az égtájat ismerem és csak ezt tudom biztosan, ugyanis észak felé nézünk, ha kinézünk. Kis vízi repülők szállnak fel, néha 2-5, máskor akár 20 percenként, halászhajók jönnek és mennek, a vízitaxik, kayakok, néha a büszke és gazdag vitorlások suhannak el előttünk. És ott kell állni az ablak előtt, ellenőrizni a két hatalmas és menetrend szerint működő hajót, a Victoria Clippert és a még nagyobb Cohot, amelyek összekötik Victoriát az amerikai városok lakóival bizonyára azért, hogy most már jogosan hirdethessék a boldogságot.

A Belső Kikötő másik, szemben levő, távolabbi vízpartja talán szebb, mint a mi oldalunk, de át lehet látni és figyelni az embereket ott is, a mi oldalunkon is, ahogy mennek a belváros felé vagy onnan jönnek hazafele. Más alkalmakkor ez a mi menetelünk iránya is.

Viszont a gyakori sétáinkon a Fisherman Wharf utcáin az úszó házak vagy a lehorgonyzott halászhajók között mindig meg kell állnunk, hogy üdvözöljük az ott lakó két, néha három hatalmas fókát. Csak a víz fölé kell hajolnunk, hogy a felszínre jőjjenek és követeljék az ízletes halakat, amelyeket az ottani üzletben mindjárt meg is lehet vásárolni. Bevallom, mi is annyira ide tartozónak érezzük magunkat, hogy a vásárlást a „látogatókra”, a turistákra bízzuk.

Bármennyire is gyönyörű Victoria, nemcsak a természet, a kikötők, de a belváros is, a múzeumok, az épületek, az utcák, üzletek, de amint mi megtapasztalhattuk, vannak itt emberek is, akikkel nemcsak mosolygó viszonyban vagyunk, de beszélő komaságban is. És milyen jó komaságban! Ezek közül csak egy az Etele-család, amelyiket már 1960 óta Torontóból ismertünk és örömmel láttuk őket viszont az ide költözködésük óta. A két fiatal unokatestvér, mind a kettő itt élő magyar, mindkettőnek a neve András, de az egyik fiú Andi lett az egyszerűség kedvéért, és a Danieleken keresztül nemcsak családi, de torontói kapcsolatban is vannak. Ők, valamint Csorba Imre meg Miska János adták az igazi ízét annak a magyaros fogadtatásnak, amelyik a család zárt körén túl az ismeretlen helyet, a fővárost, pillanat alatt baráti szeretettel töltötte meg.

Hogy van és miért, igazán nem tudom, de Imrével az első pillanattól kezdve a mai, a tegnapi, a történelmi Magyarország politikai helyzetéről csevegve, vitatkozva ismerkedtünk, barátkoztunk össze. Ki tudja, melyikünk húzódik jobban a politikai közép felé és noha már eljutottunk oda, hogy beszélünk arról is, hogy mit tegyünk, ha a magyar jövőt akarjuk építeni? Vele nemcsak most, de máskor is beszélgetünk, és mindig azon is szomorkodunk, hogy miért csak most ismertük meg egymást, miért csak mostani a kapcsolatunk? Ezek azok az élet kiismerhetetlen adományai, amelyek azonban fölérnek az élet sok más szépségével.

Jánossal viszont más a helyzet - igaz ezért az Ő múltja lehet a magyarázat -: a magyar irodalom útvesztőiben kellett utána botorkálnom, de megismertem olyan részleteket, amikkel eddig nem sokat foglalkoztam. Ami azonban megmaradt és kérdéses is bennem az, hogy a költészet vagy széppróza, együttesen a „creative literature” írói, sőt ezek gyűjtői és bírálói miért zárják ki az akármilyen irodalom soraiból azt, amit én közirodalomnak ismertem meg odahaza, Magyarországon? Legalább is a kanadai magyar irodalomban az efajta irodalomnak még említése is hiányzik. Vagy ha ez csak az én tudatlanságom, szívesen vennék útbaigazítást. Hasonlóképpen tanárok, tanítók vagy ha így jobb, nevelők csak akkor találnak elismerésre, ha egyetemi vagy más főiskolai szinten írogatnak. Ez persze nemcsak magyarokat érintő kérdés, de érdekesnek találom, mert többször éppen ezen nevelők munkáját figyelik és írnak róluk azok, akik neve ismertebb lesz „egyetemi szinten”. Az első victoriai látogatásom emléke az Ontario Educational Committee-hez vezet vissza, amikor mint egyike a szaktanácsadóknak, British Columbiába jöttem adatokat gyűjteni, ismerkedni az itteni tanügyi helyzettel. Emlékszem, kollégáimmal mennyire meglepődtünk a kis, majdnem családi ház jellegű minisztériumi épületen. Ontarióban legalább a minisztérium épülete nagyobb volt. János felelős azért is, hogy ez a beszélgetésünk témája lehetett. Neki volt igaza. Ritka az ilyen beszélgetés, ha nem mindent jó színben értékelő jó barátokkal folytatunk. És milyen élvezetes is volt így emlékezni. Függetlenül mindettől, az, amit megismertem anyagban és meglátásban, igen hatásos és emlékezetes marad.

Így és ilyen kezdésekkel jutunk el mindig ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mit is hozhat a holnap? Ez a beszélgetések vége vagy csak egy kis pihenés, hogy azután folytassuk a világ válságaival és a gazdasági, politikai, szellemi vagy erkölcsi térről összegyűjtött morzsákkal táplálkozva az új nemzedék sorsáról való elmélkedést. Vagy arról, hogy hol kezdődött vagy hol is végződhetett a „modern” a poszt-modern világ s milyen nevet lehetne adni annak a világnak, amiben a fiatalok, a fiatalabbak, a tegnap születettek jöttek a világra. Mit hagyunk mi rájuk? Sajnos, a boldogság városában sem lehet mindenre választ találni. Akkor sem, ha jó barátok segítenek a keresésben. Talán, csak talán, ezért jogos a cím, a „boldogság keresése” egészen addig, amíg a válaszokat kérdéseinkre meg nem találjuk.

Bácsalmási István
(Kalejdoszkóp)

Vissza az SZ.M.-Online oldalra