Fischer Becky: Apák napjára

Szeretettel köszöntök mindenkit ezen a szép ünnepségen. Azért szép, mert családi ünnep ez, ami nemcsak egyedi, hanem az egész civilizált emberiség nagy-családjának ünnepe. Az édesapákat köszöntöm, továbbá a nagypapákat, mivel a hosszabb tradícióra visszatekintõ Anyák napja mellett õket is megilleti a jó szûlõknek kijáró elismerés és szeretet.

Mivel a társadalom pillére a család, amihez elengedhetetlenül szükséges mindkét szûlõ: úgy az anya, mint az apa egyensúlyt tartó szerepe, így mindkét fél dicséretet érdemel. De ma jobbára az édesapákról lesz szó. Õk azok, akikre a jövõ generációk felnevelésében hatalmas szerep jut, mert nélkülük elképzelhetetlen lenne a mai, civilizált világ folytonossága.
Nélkülük nem lenne az egyén, a gyermek élete sem boldog.

Erre szomorú például szolgál nagy költõnk, József Attila élete, aki apa nélkül, félárván nõtt fel.
Egész költészete tükrözi az árvaság, gyökértelenség, reménytelenség hangulatát, aminek a gyökere az apa hiányából ered.
Ami a többi költõt illeti, azokat, akik nem voltak árvák, a szûlõi szeretet, s ezen belül az apa iránt érzett tisztelet csendül ki verseikbõl, írásaikból. Milyen szeretettel és szinte csodálattal írt Petõfi az édesapjáról, az öreg honvédról a “Vén zászlótartó” címû versében:

“Édesapám, én voltam teneked
Ekkoráig a te büszkeséged:
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.”

Magam részérõl, ha költõnek születtem volna, én is csak szép verseket írnék apámról. De sajnos, a költészet nem az erõs oldalam, így csak egyszerû szavakkal, prózában mondom el, hogy mit is jelent az én apukám nekem. Szinte mindent. Szeretetet, törõdést, áldozatvállalást, továbbá: szellemi - lelki közösséget.

Már az elsõ találkozásunk is megmutatta, hogy milyen lesz az életem mellette. Ez 1981 május 26-án történt a calgaryi General Hospital-ban. Akkor én egy kis üvegfalu kunyhóban laktam, s abból nézegettem kifelé a szemet kápráztató neonfényes világba. Egyszerre csak megjelent elõttem egy aggódó, de mégis mosolygós arc, aminek ellentétéül ott volt egy zord, fekete bajusz is. De nem ijedtem meg. Éreztem, hogy nekem ez a bácsi az életem folyamán, a jövõmben sokat fog jelenteni.
Az igaz, hogy anyut régebben, már hónapokkal elõbb ismertem, mivel kapcsolatunk egészében véve “bensõségesnek” lehetett nevezni. De a késõbbiekben apám szeretete bepótolta anyám helyzeti elõnyét. S az elkövetkezõ évek a boldog kisgyerekkor évei voltak. Akkor még négyen voltunk: szüleim, nõvérem és én. Aztán csak én maradtam meg szüleimnek, mint egyetlenke.

Ebbõl következett, hogy még több jutott rám, mint más gyerekre. Több törõdés, több aggódás, több esti mese és több játék is. Talán ez utóbbinak köszönhetõ, hogy kissé anyagias lettem egy idõre. Ötéves lehettem, amikor egyik nap hazatérve az óvodából a szokásos napi beszámolóban elmeséltem, hogy az egyik kis barátnõm szülei elváltak. Ez azt jelentette, hogy Jenny apja elköltözött, és a kislány maradt az anyjával. Apjával ezentúl csak hétvégeken találkozhatott.

Aggódtam a kis barátnõmért, mivel éreztem, hogy a kis élete nem lesz olyan jó, mint eddig. Aztán hirtelen a saját sorsom aggasztott, és megkérdeztem anyukámat, hogy õ és apukám mikor válnak el? Anyukám mosolygott a kérdésen, és megnyugtatott, hogy nálunk nem úgy néz ki a helyzet, mint Jennyéknél. Aztán anyámon felülkerekedett a kíváncsiság kis ördöge, és megkérdezte, hogy ha netán mégis az történne, mint a Jennyéknél, akkor én kit is választanék? Kivel szeretnék lakni?
Némi gondolkodás után kivágtam: “Az apuval!”
“Miért?”- kérdezte anyukám, kissé csalódottan.
Mire én azt feleltem: “Téged is szeretlek azért, de az apunak van autója!”

Óh, azóta hol van már az az autó! Többször is kicserélték szüleim, de hála Istennek, minden más maradt a régiben...
Az az ötéves kislány, aki voltam, mintha elõre tudta volna, hogy az apja lesz az, aki évek múlva hajlandó lesz minden reggel, fél 6-kor felkelni és kivinni õt az Elk Lake-re evezni. Õ lesz az, aki rendszeresen jár a szûlõi értekezletekre, és õ lesz az, aki esténként éjfélbe nyúló matematika korrepetálásban próbálja belém súlykolni a másodfokú egyenlet, továbbá a trigonometria tudományát. Hogy másnapra tudjak felelni, és hogy jól sikerüljön a dolgozat. Ha jól visszagondolok, ez nem jelentett valami könnyû feladatot apukámnak sem.

Aztán elérkezett az idõ, amikor én is vezethettem autót. Természetesen, apukámmal mentünk el kocsit venni. Türelemmel és szeretettel tanított vezetni. De arra is megtanított, hogy nemcsak az autót kell jól vezetni, hanem az egész életemet is. Megtanított, hogy mindig mindenben tartsam be a szabályokat, mert csak úgy érdemes élni, ha becsületesek vagyunk, és az élet országútján nemcsak magunkkal, hanem mindenkivel törõdünk. Összegezvén az érdemeit, bátran mondhatom, hogy az én apukám a legjobb “driving instructor”.

Az elmúlt évtizedek alatt a fekete bajusz fehérre változott, de a sötéten csillogó, mosolygós szeme olyan, mint amikor elõször találkoztam vele.
Szívbõl kívánom, hogy az én apukámat és minden jó édesapát, és nagypapát a Jóisten áldja meg egészségben, erõben egy hosszú életen át, szeretõ családjuk örömére!

Fischer Becky

Vissza az SZ.M.-Online oldalra